Month: August 2005

A triviális válasz, tudom, az, hogy találós kérdés.
De nem. Ez egy szemléltető anyag.
Fiam mp3 csengőhangot szeretett volna szerkeszteni magának valami zenéből. Természetesen ahhoz, hogy értse is, mit csinál, el kellett magyarázni neki a hangot. Jöttek a szokásos körök a vízbe dobott kövekkel, hullámokkal, levegőben terjedő rezgésekkel. Aztán odajutottunk, hogy hogyan is ábrázolják ezt az emberek.
– Így, figyelj. – mondtam.
Felrajzoltam egy koordinátarendszert egy cetlire.
– Figyelsz? – bizonyosodtam meg.
A síri csendben elkezdtem vonalat húzni.
– ÁÁÁÁÁÁ – sikítottam hirtelen egy nagyot és ezzel egyidejűleg rajzoltam egy böszme huplit.
– Nna, így ábrázolják a hangot – közöltem – itt alul látod az idő múlását, ez meg a hang erőssége. Ez pedig a hanghullám.

Fogalmam sincs, mennyire értette meg. De hogy örökre emlékezni fog rá, az tuti.

Ma hozták haza szüleim nagyanyámat a diliházból. Vérlázító dolgokat tudnék írni, de nincs hozzá semmi kedvem.

Olivér.

Húsz éve ismertem.Bár nem álltunk nagyon közel egymáshoz, de voltak közös barátaink és közös őrültjeink is. (Mondjuk őrültség terén mi sem panaszkodhattunk.) Sok mindent tudtunk egymásról és nagyokat vigyorogva köszöngettünk, ha összefutottunk valahol. Interneten, emailben hülyéskedtünk egymással leginkább.

Most júliusban Érsekújváron volt meg az esély, hogy sör mellett végre átbeszélgessük az éjszakát. De túl hangos volt a zene, túl nagy volt a mozgás – elmaradt.

Sebaj, gondoltam, majd jövőre.

Aztán… nincs jövőre.

Újsághír:

Halálos balesetet szenvedett az a 43 éves férfi, aki hétfőn hajnalban, még a sötétben Veszprém határában a 8-as főúton gyalogolt. A sötét ruhában, és a forgalmi sáv közepén közlekedő gyalogost már féktávolságon belül észlelte a megyeszékhely irányába haladó autós, és Suzuki Alto-jával elgázolta. A gyalogos a helyszínen életét vesztette.

(Veszprém MRFK)

Ugyanez szubjektívebben.

Tudom, ilyenkor az ember hajlamos a nagy szavak kimondására, de én nem érzek semmi túlzót a megállapításban: a világ legjóindulatúbb embere volt.

Hazafelé még beugrottam ezt-azt venni – köztük a diétás vacsora egyik alkotóelemét, a fornetti sajtos pogácsát is. Itthon átöltöztem, bontottam egy sört, megvacsoráztam, miközben benyomtam valami zenét és előkaptam egy nem túl mély könyvet.
Vacsora után felhajtottam a maradék sört és lecsúszva a fotelben a plafont néztem. Vagy egy jó negyedóráig.
Hihetetlenül jó érzés volt, hogy nem kellett semmit sem csinálnom; nem hajtott sem ez a dolog, sem az a dolog… ha volt is valami teendőm, az ráért… önfeledtem élveztem a semmittevést, a ‘nemkell’-t…

Csak tudnám, miért félünk annyira a haláltól…?