Visszaolvasva látom, hogy már sokadszor hivatkozom valamelyik álmomra. Tény, hogy elég sokszor szoktam álmodni – de az, hogy emlékszem is rájuk, az egy speciális tréning eredménye.

Még a Bakonyban laktunk, onnan jártam be a hajnali munkásbusszal a veszprémi munkahelyemre. Télen – és arrafelé voltak telek, mondhatom – igyekeztem minimalizálni az ébren és hidegben eltöltött perceket – tehát felkeltem, ittam egy kakaót, pisi, fogmosás, gyors öltözés és skera a buszmegállóba. Az egész nem volt több 12 percnél. A buszon gyakorlatilag úgy tudtam továbbszundikálni, hogy még nem szakadt meg a folyam – bár nem is volt olyan beájulósan intenzív, mint éjszaka. De arra tökéletesen elég volt, hogy felidézzem, miről is szólt maga az álom.
Mire beértem a munkahelyemre, fejben össze is állt az egész – már csak megfelelően le kellett írnom.
Remek iskola volt – úgy megfogalmazni szürrealisztikus élményeket, hogy utólag elolvasva – akár egy évvel később is – ugyanaz az érzés ébredjen bennem, mint amikor álmodtam.

Íme, egy leirás mutatóban:

Egy lenyesett csúcsú, pici vulkanikus hegy közelében lévő ligetben lakodalmas násznép üldögél egy hosszú asztal mellett. Miközben esznek, a vulkán kürtöjébe folyamatosan potyognak a tojások. A kürtö lassan kezd feltelni fehérjével és tojássárgájával. Miután megtelt, a trutymó kicsordul, és mint egy szököár, elönti a násznépet. Abban a pillanatban, amikor a hullám éppen beboritja az embereket, a vulkánból tüz csap ki oldalra.

Ahogy elül a füst, érdekes látvány tárul elém. Az emberek változatlanul a helyükön ülnek, mindenkit tetötöl-talpig tojásrántotta borit. Döbbent csend van, csak a szemek pislognak szaporán.