Hazafelé még beugrottam ezt-azt venni – köztük a diétás vacsora egyik alkotóelemét, a fornetti sajtos pogácsát is. Itthon átöltöztem, bontottam egy sört, megvacsoráztam, miközben benyomtam valami zenét és előkaptam egy nem túl mély könyvet.
Vacsora után felhajtottam a maradék sört és lecsúszva a fotelben a plafont néztem. Vagy egy jó negyedóráig.
Hihetetlenül jó érzés volt, hogy nem kellett semmit sem csinálnom; nem hajtott sem ez a dolog, sem az a dolog… ha volt is valami teendőm, az ráért… önfeledtem élveztem a semmittevést, a ‘nemkell’-t…

Csak tudnám, miért félünk annyira a haláltól…?