Szombat
Persze, az előkészületek megint az utolsó pillanatra maradtak. Úgy terveztük, hogy hajnalban fölkelünk, éppen csak bekapunk valamit és már indulunk is. Csakhogy a pakolással annyira megcsúsztunk, hogy még hajnalra is maradt bőven munka. Bekapás persze volt, de a subject inkább hosszabb volt, mint kenyerebb. Végül a tervezett hajnali hármas indulás helyett negyed ötkor lódultunk meg – és ennek meg is lett később a böjtje.
Mivel most világosban mentünk, így sajnálatosan nem volt meg a jogalapom a 220-ra – meg már elég sokan is voltak az utakon.
Szórakozasképpen nekiálltam kategorizálni a gyorshajtókat:
– 130-140: gyáva.
A ‘traffipax+10-re van belőve‘ kategória. Papíron ez lenne a legbiztonságosabb, de pont ez a tempó az, amellyel lehetetlenség közlekedni a magyar négysávos pályákon… a külső sávban mindig bukkan fel valami lassú jármű, a belső sávot meg az alábbi két kategória uralja:
– 140-150: okos gyáva.
Tudja, hogy az autók kilométerórája 7-8%-ot csal.
– 150-160: hülye gyáva.
Nem mer igazán gyorshajtani, de ha lebukik, akkor már megbüntetik.
– 160-220: vérpuca.
A krumplileves legyen krumplileves. Ha gyorshajtunk, akkor már legyen értelme – ez az a sebesség, amellyel már viszonylag kényelmesen lehet menni a belső sávban; a lassabbak messziről kihúznak a külsőbe.
– 220 felett: elmebeteg.
A magyar autópályákon, a hazai a közlekedesi kultúrával, ez a sebesség gyakorlatilag öngyilkosság.
Zágrábig semmi probléma nem volt; a Lucko csomópont után 4-5 kilométerrel viszont hirtelen mindenki megállt. Stau – hallottam a mellettem álló kollégától. 9.45-től 11.15-ig aszalódtunk a tűző napon, időnként meg-meglódulva. A baleset helyszínéig 23 kilométert araszoltunk. Bele sem merek gondolni, mögöttünk mi gyűlhetett fel.
Emellett Rijekánál szintén hatalmas dugó volt, másfél óra alatt értünk át. Egyik szemem egyfolytában a hűtővíz hőmérsékletét figyelte, de a mutató csak állt, mint Katiban a cövek.
Vagy mi.
Porecben remek idő fogadott, jófajta izzadós meleg, víz kellemes, a táborhely szintén. Jó lenne, ha tévedne az előrejelzés és maradna ez az idő.
Mire elpakoltunk, kajáltunk, megpihentünk, fürdőcipőt vettünk – pont előkerült egy esőfelhő. Aztán úgy döntöttünk, ez is víz, az is víz- megyünk fürdeni. Az eső dacosan elállt.
(Cipő: A kempingben rohadt drága volt: 75 KN. Omisban 50 kuna volt, de azt mondtuk, majd veszünk otthon. Csakhogy a mallok logisztikusai időben mindig a jövőre vannak fókuszálva, így augusztusban strandcikk már nincs. A poreci kikötőben találtunk végül rendes fürdőcipőket 60 kunáért.)
Délután a szokásos lakókocsi avatás sörgyilkolással. (Érkezéskor egy sör a mélyhűtőbe, később taktikusan bent felejtve, strandolás után fejrecsapva kivéve, bontás után szökőkútban gyönyörködve.)
Nos, a víz erősen köves. Kis megilletődés – ilyennel eddig nem találkoztunk. Azért valahogy majd csak megbirkózunk vele. Elég nehéz elhinni, hogy a népes strandon lesz értelme búvárkodni.
Este vacsora a kemping egyik közeli éttermében. Döbbenet: nincs halétel! Egyedül grillezett tintahalat találtunk. A személyzet udvariatlan, a kaja közepes és elég drága – nem ajánlott. (A boltban mindent meg lehet venni, grillsütő meg van. Sör is megvan.)
Öregszem és időnként már kieesek a geek attitüdből. Itt van másfél éve a PDA és csak ez este jutott eszembe, hogy van rajta excel. Most kellett a fejemre csapnom, hogy akkor mi a francnak irkálom én papíron a pikk dáma szkórlapját esténként, amikor öt percbe sem tellett legyártani egy színes-szagos táblát statisztikákkal?
Vasárnap
Éjszaka vihar, napközben szolíd, áztató eső.
Bolt a kempingben: egyáltalán nem váratlanul drága; 6.50 a péksüti, 7.5-8.5 között a sörök. (Üvegbetétet szokás szerint csak blokk ellenében adnak vissza.)
Láttam mákos beiglit, gyorsan vettem is egy fél rudat; kísérletező kedvű ember vagyok. Tudomásom szerint ez a termék csak Ausztriában és nálunk létezik – kíváncsi vagyok, mi csapódott le a horvátoknál a monarchia emlékeiből.
Hát… a bájgli egyrészt piszok drága, másrészt volt valami kellemetlen mellékíze. Én fügére tippelek és ha a ‘jaja’ azt jelenti, akkor igazam is lehet. (Update: itthon megnéztem egy horvát-svéd szótárban(!) – ez bizony a tojás. Horvát-angol szótárat nem találtam a yourdictionary.com-on.)
Mindenesetre a gyártó neve akár figyelmeztető jel is lehetett volna: Prehrambeno Industrijski Kombinat, City Rijeka. Kérdeztem Nejt, milyen ipari létesítményeket ismer arrafelé. Azt mondta, speciel kőolajfinomító, az van. Gyanús. A kőolaj az az ipari disznó: mindent lehet gyártani belőle.
Egy újabb legendának vége: azt mondják, a tengerparton nincs parlagfű. Hát, lehet, hogy a tíz méteres környezetben nincs… mindenesetre ötven méterre üldögélve a parttól, hirtelen könnyezni kezdtem, aztán tüsszögni. Ugyan körbenéztem, nem éppen hagymát pucolnak-e valahol… de nem. Gyógyszert persze nem hoztam.
Borongós idő van, az emberek vackaikban gubbasztanak (mi is az a gub?). Nálunk ugyan nem működik a tévé – szerencsére – de a szomszéd bőszen nézi. Szerencsétlen pára – alakítottam ki helyből a lesújtó véleményem. Aztán elgondolkodtam, hogy ha lenne egy számítógép a lakókocsiban internetkapcsolattal, meddig bírnám ki, hogy nem kapcsolom be? Nej tíz percet saccolt és zsigeri ellenkezésemet legyőzve kénytelen voltam realistának nevezni. Szóval maximum a ‘szerencsétlen’ mértékében van különbség. Valamitől mindannyian függünk – vontam le a következtetést és bontottam még egy sört.
Persze a szomszéd felszerelése egyáltalán nem volt kispálya: az egyik fára mosdókagylót szerelt és volt külön deszkából összeácsolt borotválkozópultja is. A kettő között állt egy durván 1 m2 alapterületű sátor.
Jóindulatúan tippeljünk arra, hogy valószínűleg zuhanyzási célokra.
A lakókocsi egyik remek szolgáltatása a kismillió apró tárolórekesz. Nej éppen mosogatott, én pedig legalább öt percig kerestem, melyik rekeszben van az a szatyor, amelyikbe a könyveket raktuk. Majd megosztandó az élményt, átraktam a szatyrot egy másik rekeszbe. Ismerve családunkat, ez a szatyor meg fogja járni az összes rekeszt.
Délután kisütött a nap, irány Porec. Mit mondjak… már a kempingben jól felbaszták bennem az ideget. Bementem a recepcióra és kurva hosszú sor fogadott. Ennek ellenére nem nyitottak külön check in/out ablakot. Odamentem egy libához, hogy nekem csak az útlevelem kell – erre szó nélkül rámutatott a sorokra. Beálltam a rövidebbikbe, kivártam. Mondtam a hapinak,hogy adja ide az útlevelemet, de ő allandóan a nyaralási adót magyarázta. Oké, Géza, akkor befizetem – mondtam neki. Erre átküldött a másik sorba. Ekkor durrant be a fejem, kimentem és mondtam a családnak, hogy nem megyünk sehová. Nej visszament, hogy akkor majd ő. Amíg harcolt, aközben esett le, hogy az a szerencsétlen recepciós ki akart csekkoltatni az útlevél ideadása helyett. Nej sem járt jobban, végigállta a másik baromi hosszú sort, először őt is ki akarták csekkoltatni, majd miután megértették, miről van szó, közölték, hogy útlevél nincs, még nem írták ki az adatokat. Ekkor már egy napja voltunk ott. Semmi baj – nagyvonalúskodott a fazon – errefelé úgysem szokták soha kérni. Ha meg mégis, akkor mutassuk meg azt a papírcetlit, amelyikkel be szoktak engedni. Azért kíváncsi vagyok, ha autóbalesetbe keveredtem volna, akkor mit csináltam volna azzal a sajtcédulával.
Mindenesetre hótt ideg voltam, mire elindultunk. Aztán Porecben tumultus volt a fizetőparkolóban és egy barom az orrom előtt simán letette úgy a kocsiját, hogy nem lehetett tőle továbbmenni a szegmensben. Dühömben padlógázzal tolattam vissza vagy ötven métert, nehogy valakinek eszébe jusson ebbe az ágba közben befordulni. (Azért 200 lóerő tud ilyenkor gumit csikorgatni.) Végül letettük a gépet, de ezek után már nem igazán voltam kíváncsi a városra. Szemben azzal a tizenkétmillió turistával, akik viszont igen. Az összes utcát és sikátort ellepték. Csavarogtunk egy kicsit, de aztán hamar eluntam, hogy amint megállok megnézni valamit, rögtön előpenderül egy helyi kalóz és levakarhatatlanul megpróbál rám sózni valamit. Az egész városról ordított a lenyúlás érzése – így amint megérkezett a délutáni vihar, a jó idővel együtt mi is elhagytuk a terepet. (Egy izgalmas dolgot láttam a sok műanyag között: egy hapi pumpás szőrös pókokat árult és úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy vagy húsz pókot ugráltatott falkában a pumpáikkal.)
Eredetileg úgy terveztük, hogy Porecben vacsorázunk, de erről hamar letettünk. A kempingben az eső miatt nem tudtunk grillezni, a közeli étterem meg rogyásig tele volt, még az elviteles pizzáért is hosszú sor állt- végül elmentünk a boltba és vettünk csipszet. Alig voltam frusztrált – azért napi egy normális étkezés be volt tervezve. Ha nem lett volna este utána az a jóhangulatú kártyaparti, akkor igencsak elbaszott nap lett volna.
Hétfő
Reggeli az esőben. Mára azt mondta az előrejelzés,hogy possibly shower. Eltalálták. Még éppen el tudtam menni a boltba, aztán rákezdett. És nem az a nyári zápor, hanem az a ráérős többnapos. Ültünk ott a kempingben, csomóan szerencsétlenek, akik előre befizettek 1-2 hetet az év legmelegebb hónapjára és csak néztünk ki szomorúan a fejünkből.
Én közben rájöttem, mi folyik itt: sunyiban megváltozott az éghajlatunk. Ugye a tél eléggé száraz volt; most meg beköszöntött az esős évszak.
Bár ettől még nagyon tele volt a tokom az idővel. Ez lett volna az első remekbeszabott nyarunk. Annyi szabim volt, mint soha; a kiemelt ügyfeleink nem fogalmaztak meg extra igényeket, tehát akkor mehettem szabadságra, amikor akartam; a kölykök is el lettek rendezve, szinte csak a közös nyaralások alatt találkoztunk; pénzünk is volt bőven – és ez a rohadék eső az egészet tönkretette. A szabim és a pénzünk is elfogyott, miközben végigdühöngtem az egész nyarat. Fogalmam sincs, mikor lesz legközelebb ennyire minden együtt az ideális nyaraláshoz. (Egyszer jártam már így. Egyik korábbi munkahelyemen kellett ősszel átállítani a teljes céges IT rendszert Novell hálózatról Windows NT-re. Ezzel párhuzamosan újítottuk fel itthon a lakás egy részét. Piszok fárasztó menet volt, a végén már teljesen kifáradtam idegileg – csak az tartotta bennem a lelket, hogy a csillagok szerencsés együttállása következtében ki tudtam venni három hét szabadságot a téli ünnepekre. Aztán december 20-án éppen befejeztük apámmal az utolsó simításokat a lakáson és vittem ki az öreget az állomásra, amikor csörgött a telefon, hogy balhé van. Nem is akármekkora, a cég legfontosabb szervere dobta fel a talpát, mentés meg az átállás miatt nem nagyon volt – lőttek a pihenésnek. Egybefüggő három hétről később már nem is álmodhattam.)
Találtam egy pontot, ahol az internet már határozottan lenyomta a papír alapú sajtót: időjárás előrejelzés. Már tavaly Rabacban is belefutottunk a problémába: hogyan lessük meg külhonban előre a helyi időjárást?A külföldi-külföldi lapokat el tudjuk ugyan olvasni, de azok a német, angol, olasz helyi időjárásokat jósolgatják. A horvát lapokat meg nem értjük, arról nem is beszélve,hogy nem nagyon találtunk köztük olyan helyi lapot, amelyik nem országos előrejelzést adott volna. Bezzeg az interneten csak beirom, hogy http://www.wunderground.com és máris Bob a bácsikám.
Ha szakad az eső, az emberek nem tudnak fürdeni. Ez érthető. Hogy tele vannak az éttermek, a presszók és az internet kávézók, az szintén érthető. De hogy sorba kelljen állni a klotyin a pottyantásért, az már nehezen. Az emberek nem tudnak mit csinálni és kínjukban beülnek tojni? Érthetetlen.
(Egyébként sikerült megtudni az időjárást – manuális internettel. Felhívtam egy kollégámat Fehérváron, bediktáltam neki az url-t, őpedig beolvasta a heti előrejelzést. Holnaptól eláll az eső.)
Egy ideig ültünk a sátor alatt, aztán “nem vagyunk mi czukorból” felkiáltással elmentünk a szakadó esőben kirándulni. (Tudom, eredetileg is így terveztük, de más tervezni ronggyá ázós kirándulást és más ténylegesen megvalósítani. Különösen,hogy se esernyőt, se esőkabátot nem hoztunk. Te raktad be. Dehogyis. Nem te?)
Mivel délig tököltünk (go-nogo), így csak a kisebbik kirándulást tudtuk beütemezni: Vrsar/Rovinj. Porec-Vrsar között marhanagy dugó volt – gondolom az esős idő megtette a magáét: a Porecben nyaralók elmentek kirándulni Rovinjba és vice versa. Mi Vrsarnál kiszálltunk a buliból -és végre megkaptam az első pozitív élményt a mostani nyaraláson. A város gyönyörű volt, végre nem volt minden kockakövön tizenöt turista és lehetett sétálni néptelen sikátorokban. Kiélvezkedtük magunkat, majd irány Rovinj. Útközben vetettünk egy pillantást a limski fjordra. Többet nem tudtunk, mert a kilátást – sajttal együtt – kilóra mérték, a lenti út pedig szószerint bedugult a látogatóktól.
A rovinji kirándulás – Porechez hasonlóan – igen durvára sikerült. Kezdődött a fizetőparkolóval. Szemmel láthatóan voltak nagy üresrészek, de a személyzet nem volt hajlandó beengedni az autókat. Végül szerencsénk volt, az egyik dombon beálltunk egy földutas (saras) részre, 5 méterre a megállni tilos tábla előtt. Nem voltam nyugodt.
A város szép volt, mint tavaly is, de akkor előszezonban voltunk, most meg főszezonban, esős időben. Tömeg, zsufi, lenyúlásszag. (Tanultunk Porecből, messze elkerültük a reklámtáblákat. Így csak egy himpellér kiabálta oda, hogy gyere be szép szőke család.)
Aztán harcoltunk egyet a burekért; hihetetlen,hogy a pékségek nem készültek fel a forgalomra – a harmadikban tudtunk ténylegesen bureket venni, a többiben közölték, hogy amit a pulton látunk az reklám, ha enni akarunk, várjunk 20 percet. Ehhez képest a kölykök fanyalogva közölték, hogy nem finom.
A gyerekneveléshez rengeteg türelem kell.
De minden jó, ha vége jó, megvolt a kocsink, ki tudtam jönni a sártengerből és hazafelé kisütött a nap is. Tetszettek még az út melletti malacsütő automaták. Be is terveztük, hogy egyszer még visszamegyünk kóstolni egyet. Igaz, elővezettem a gyanúmat, hogy friss húsra ne nagyon számítsunk – az a sülő disznó az út mellett tuti reklám, hiszen szemmel láthatóan vendég egy szál sem, ennek ellenére mindenhol két egész disznó forgott a nyárson. Ezek a legjobb esetben is a holnapi, holnaputáni adagok lesznek. Erre Nej csak annyit mondott, hogy “szar lehet nekem lenni”.
Estére már kezdett kialakulni a jó időjárás, elállt az eső, végre volt esélyünk grillezni: csevapcsicsát és pácolt saslikot, mivel hal nincs a hentesnél. A lány teljesen identitászavarba került – ő ugyanis szinte kizárólag azért jár Horvátországba, hogy friss tengeri halat egyen… erre a boltban nincs, Porecben nem találtuk meg a halpiacot, Rovinjban délben bezárt, a kemping étteremben _nincs_ sült hal, a város ahhoz messze van, hogy esténként besétáljunk, meg egyébként is, Porecben nekem egyik étterem sem volt annyira szimpatikus, hogy beüljünk…
Még két élmény a mai napról:
Délelőtt kétszer is hívtak a cégtől, hogy nem megy ez az izé, meg baj van azzal a bigyóval. Nyilván válaszolgattam, de furcsállottam egy kicsit, mert főnököm kihajtotta belőlem, hogy mondjak le erre a hétre az ügyeleti pótlékról, ha nem akarom, hogy zavarjanak. Lemondtam, körbeküldtem – aztán ez van. Érthető módon ingerültem kaptam elő a mobilt, amikor újabb hívás jött, pont amikor Porec-Vrsar között a szakadó esőben dugóban araszoltunk. De fel kellett vennem, mert a főnököm főnöke volt, ő pedig csak akkor szokott hívni, ha tényleg valami nagy gáz van. Mit mondjak; azért csörgetett, hogy közölje, látott a Tescoban barna Kozelt. Egyből bearanyozta a napomat. Vrsarig vigyorogtam.
A másik. Megpróbáltam kerékpározni a lakókocsihoz mellékelt tigrisekkel. Az elsőnek kapásból kiesett a pedálja, a másik meg ahogy terhelést kapott – emelkedőnek felfelé – nekiállt magától vissza-visszaváltani. Emellett mindkettőnek tök lapos volt a kereke. Hát, ezzel nemhogy a poreci halpiacra nem fog bemenni senki, de még a kempingben is használhatatlan.
És itt fülön is csíphetjuk a modell gyenge pontjait. Ha a lakókocsik tulajdonosa nincs lent, a nyaralók egymásnak adják át a kilincset – ha egyáltalán találkoznak. Az, hogy ki milyen tisztán hagyja a terepet, hogy minden megvan-e és milyen állapotban – pusztán az adott lakó becsületén múlik. Nekünk már nem működött a magnó és a műholdvevő (ezek zavartak a legkevésbé) – és nem működtek a bringák, ami már sokkal fájóbb volt. Omisban a tulajdonos is lent lakott, eleve meg tudott javitani bármit és garantálta a készlet épségét, teljességét. Mellékesen jegyzem meg, hogy megpróbáltam visszarakni a pedált és döbbenten vettem észre, hogy valamikor beázott az autós szerszámos táskám – az összes krómacél egy darab böszme konglomerátumba rozsdásodott össze. A pedált meg nem lehetett visszarakni, mert teljesen simára volt nyalva a menete.
Hasonlóképpen, mint az este házilag grillezett saslik fapálcikája.
Bátor dolog volt, életemben először próbáltam pirokockával faszenet begyújtani. Maradjunk annyiban, hogy nagy élménnyel lettem gazdagabb. Hálistennek utódaim nem találták meg a fényképezőgépet, amikor Nejjel együtt kerek képpel fújtatót játszottunk a sütő körül.
Kedd
Mára felszakadozó felhőzetet, időnként ki-kisütő napot jósoltak, 21 fokkal. Úgy döntöttünk, hogy megtartóztatjuk magunkat és ma még nem vizezünk – egyébként is, igazi kirándulóidő van. Ma lenyomjuk a nagy kört: Dvigrad – Pazin – Motovun – Baradine barlang.
Nej gyakorolta a kocsiból történő fényképezést – ebből következően megszaporodtak a szakácsokat és a szalagkorlátokat ábrázoló fényképek. Ezek eredetileg a malacsütő automatákat illetve a limszki fjordot szerették volna megörökíteni, de egyáltalán nem könnyű ilyen apró dolgokat eltalálni azzal a bizonytalan objektívvel.
Dvigrad:
Végre egy, a lelkiállapotomhoz teljesen passzoló falu – lakos egy szál se, turista is alig. Pár száz éve kihalt aszentem. Az utolsó követ is megmásztuk, boldogan lubickolva a hatalmas üres terekben.
Pazin:
Ez érdekes volt, ugyanis én sem tudtam, miért jöttünk ide; csak annyit tudtam, hogy ide el kellett jönni, mert itt van valami. Én speciel fellegvárra saccoltam, de az szemmel láthatóan nem volt. Szokásos zsúfolt parkoló, szokásos fűben parkolás a ligetben. (Jó jel, valami akkor már biztos lesz.) Aztán jobb híján elindultunk egy Kastel tábla mutatta úton. Megtaláltuk és nem igazán értettük, hogy mi ebben a nagy szó – egészen addig, amíg ki nem kukucskáltunk a korláton. A völgyben lévő városkában ott vigyorgott egy jó hatvan méter mély kanyon, alján patakkal, oldalt az adekvát sziklafalakkal, tetejükön házakkal. Kölyökkutya módra körberohangásztuk az egészet.
Motovun:
Bár ide is úgy mentünk, hogy nem tudtuk, miért – de már elég messziről rádöbbentünk, hogy hegyet fogunk mászni. Nem dőltünk be a hegy alján pihenő fizetőparkolónak(“Meg ne állj!” – fenyegetőzött Nej) és elindultunk kocsival felfelé a kaptatón. Középtájon egy úriember beintett minket két kocsi közé és lenyúlt 15 kunára. Innen gyalog mentünk tovább. Végigélvezhettük két hülye német picsa produkcióját,akik nem voltak hajlandók kiszállni a kocsijukból, minden sorompónál addig balhéztak, amíg inkább felnyitották nekik. Valamivel utánunk értek fel, de arcukra volt írva, hogy ővelük nem packázhat senki. Én ugyan figyelmeztetni akartam őket, hogy még ne szálljanak ki; nehogy már gyalog menjenek fel a templomtoronyba… de Nej közölte velem, hogy ronda gonosz vagyok.
Ja, és persze szép volt, bőven megérte felmenni. Lefelé másik utat választottunk, mondván, nagy meglepetés úgysem érhet, minden út lefelé vezet. De azért egy idő után kezdtem aggódni… ugye a kocsi a hegy közepén, egy másik úton…de szerencsénk volt, a két út nagyjából a kocsink környékén ért össze.
Nova Vas, Baradine barlang:
Egy kicsit tartottam az úttól, mert Karojba és NovaVas között elég vékony piros utat jelzett a térkép – de nem kellett félni, semmivel sem volt rosszabb, mint a pesti külvárosi utak; rutinosan szlalomoztam a tankcsapdák és lövészárkok között. (De az út még így is jobb volt, mint a lefelé menet magyar szakaszán néhány etap.)
Maga a barlang igen kedvemre való volt. Nem szeretem a sima, bájolgós barlangokat – és ez nem is volt az. Előrefelé mentünk vagy nyolcvan métert, lefelé meg ötvenet, főleg apró vaslépcsőkön. Mondhatja bárki,hogy micsoda hangyafasznyi kicsi barlang ez; de ez a pici lyuk zsúfolásig televolt szép cseppkövekkel. Nekem tetszett. Egész biztos a családnak is – de amikor a kijáratnál megkérdeztem a véleményüket, csak hörögtek.
Mint mindenhol, itt is jöttek kábítani az albínó szalamandra meséjével. Általában a mesék úgy végződnek, hogy iszonyú védett állat, maximum a múzeumban lehet látni egy példányt, de az se az. Itt sikerült új színt vinni a játékba: a barlang végén, abban a teremben, ahol a legtöbb névvel nevezett cseppkő volt, a vezető odament egy pici mésztufa gáthoz és büszkén rámutatott a benne lebegő szalamandrára.
– Aha – vetettem rá egy pillantást – a szalamandra ki van oktatva a menetrendre, tudja, mikor jön a csoport és kisiet fürdőzni. Égő reflektoroknál.
A magam részéről ennyivel le is tudtam a dolgot, de Nej erősködött, hogy nézzem meg jobban.
– Minek? – értetlenkedtem – gumiállatot bárhol láthatok.
– De ez mozgott! – erősködött Nej.
– Nahát. Létezik pumpás verzióban is?
(Mielőtt szó érné a ház elejét: tudom, hogy létezik az állat. De azt is tudom, hogy a barlangi emberek milyen hevesen védik a turistáktól. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem engednének olyan randevút, ahol tálcán nyújtják a turista elé a medencét, benne bőven simogatási határon belül a szalamandrával.)
Hazafelé beugrottunk Porecbe, megnézni, hol van a halpiac… ugye mert a múltkor nem találtuk meg. Végülis… nem megtalálni volt a nehezebb… ugyanis a halpiac cirka ötven méterre volt a fizetőparkolótól. Könnyű volt megismerni, egy néni slaggal locsolt fel mindent, amit látott – beleértve minket is. Örömmel nyugtáztuk, hogy holnap reggel mehetnek a csajok halat venni.
A hosszú nap után jól esett leülni a kempingben a sörsátor alá. Éppen a névadónak megfelelő tevékenységet folytattam, amikor odajött egy hapi, hogy szeretné lefényképezni a kocsimat. Na most ez egy 14 éves Ford Scorpio, amely tavaly október óta nem volt lemosva – és többek között volt azóta egy bakonyi keréksüllyesztő sárdagasztás is… és az se tett túl sok jót neki, hogy rendszeresen olyan fák alatt parkol, melyek tele vannak madarakkal. Mondtam, hogy csak nosza. Erre azt mondta, álljak mellé. Anyád -vigyorogtam rá barátságosan. Ezután vagy 15 percig molyolt a kocsi körül. Többek között rárakta a gépét és odaszaladt a parabolaantennához, hogy ő is benne legyen a képben, kezével V betűt formázva. Én a magam részéről tisztelem a szent őrülteket, de beindult a paranoiám is – és sunyi módon lekaptam néhányszor a fazont a mobillal. de még így sem értettem… el akarja lopni ezt a csotrogányt?
Este kártya, egész pontosan pikk dáma. A sokadik keverés után lányom megjegyezte:
– Ennek a paklinak babapopsi szaga van.
– Használat előtt vagy után? – kérdeztem vissza.
Nem sokkal később lányom zsebéből előkerült egy olajbogyó. A csajszi kifejtette, hogy haza akarja hozni, elülteti, a fáról leszedett bogyókat ismét elülteti és a végén olajbogyó ültetvényünk lesz.
Oké, mindig jó, ha az ember gyereke rendelkezik hosszabb távú tervekkel.
Újabb osztás. Nej felvette a lapját és kiszaladt a száján egy őszinte “asztakurvaélet!” megjegyzés. Odafordultam a gyerekekhez és tanárbácsisan közöltem velük, hogy anyjuk megjegyzése egy egészen pontosan behatárolható laptípust jelöl.
A kitörő röhögés közben a lány leverte az olajbogyót.
– Kapd el gyorsan – kiáltottam rá – ott gurul családunk jövője!
Szóval megint jó hangulatban telt az este, a kirándulások is jól sikerültek, kellemes nap volt.
Estére meg lehűlt a levegő, jól esett a forró zuhany. Bár sokkal jobban esett volna, ha nem ez a hülye nyomógombos rendszer lett volna: megnyomom és húsz másodpercig jön a víz. Ha azt akarom, hogy folyamatosan kapjam a meleget, szembe kell fordulnom a zuhanyrózsával és pókemberként feltapadnom a falra, pocakommal egyfolytában nyomva azt a hülye gombot.
Mindegy, vége a kirándulásoknak, holnap addig alszunk, amíg akarunk.
Szerda
Reggel hétkor csörgött az óra, ébresztő. Úgy egyeztünk meg tegnap, hogy a csajok mennek be hajnalban busszal a poreci halpiacra, de kiderült, hogy a busz közel egy órát tekereg a hét kilométeren, így maradt az, hogy Jean előáll az autóval. Némi vita utan kiharcoltam, hogy a díjazas 1 Bacsó egyenértékes legyen. (“Egyszer majd kérünk valamit, Pelikán elvtárs.“)
Mindenesetre tegnap jól elnéztük, az az épület,amit halpiacnak saccoltunk, halsütöde volt. Igaz, nem messze tőle volt egy halbolt, de elég gyökérkefe választékkal – végül a lány makréla helyett kapott tengeri süllőt (brancin), a fiú meg tintahal helyett garnélarákot (skampi). Én maradtam a bureknél.
Reggel még egy hapi csócsálta körbe a kocsit. Most vagy tényleg van rajta valami érdekes, vagy csak a hihetetlen mennyiségű kosz vonzza a látogatókat. (Oké, a motorja tényleg nem hétköznapi: egy 200 lovas 3 literes cosworth erőmű figyel benne – de ez kívülről nem látszik! Egyedül az alufelni utal erre a motorra, de ezt nagyon kevesen tudják.)
Kísérletezős nap volt. A család lánytagjai felváltva kezelték a halakat és a skampikat (persze csak miután jól kimecsbokszozták magukat a rákokkal) én pedig nekiláttam felfedezni a fügét. (Kísérletképpen vettünk három szemet.) Történelmileg nincsenek túl jó tapasztalataim. Emlékszem, amikor 89-ben életünkben először vettünk kivit Nejjel: a sajátomat úgy szőröstől-bőröstől kaptam be. Most óvatosabb voltam: addig pucoltam a fügét, amíg a maradék biztonságosan ehetőnek tűnt. Finom volt. Közben a csajok is kibelezték, megtömték, bepácolták a nyersanyagot és végre a nap is kisütött. A gyerekek elmentek medencézni, Nej ledőlt kiheverni a korai kelést én meg sör mellett jegyzetelgettem. Meg rendeztem Barna fényképeit. (A mobiljáról a PDA-ra szokta átinfráznia napi adagot.) Valahol azért csak jó ez a technológiai haladás. Én az ő korában lehettem először külföldön (Rabac) és semmi nem maradt meg belőle. (Pontosabban iszonyú mélyre elásva maradtak meg az emlékek. Tavaly több napot töltöttünk ott, mire apránként kezdtek előjönni. Postojna dettó.) Nekik viszont ott van a mobilba beszuszakolt gagyi kamera, melynek képeivel ugyan tuti nem fognak MTI nagydíjat nyerni, de ők fényképezték, tehát emlékezni is fognak rájuk. (Mindemellett én is kattogtatok a normális géppel, tehát jó képek is maradnak.)
Hogy mit bírnak ezen az angolok? Átültem a kinti asztalhoz, kiboritottam egy zacskó csipszet, teljesen elfelejtve, hogy nemrég ezen az asztalon pucolták a halat. Fish&chips… az angolok nemzeti eledele. Borzalmas. Mint az angol konyha. (Megjegyzem, a csipsz sem kispálya: olasz, paradicsomos-mogyorós. Tiszta Május35.)
Elkezdett sütögetni a nap, de azért nincs még annyira ereje. A tenger legalábbis eléggé taszítós. Elgondolkodtam, mi lehet a különbség a mostani állapot és mondjuk egy októberben itt töltött hét között. Egy dolgot találtam mindösszesen: a tömeget.
Bementem keresni egy könyvet és a táskában megtaláltam Nej bekészített olvasnivalóit: csupa projekt manager tankönyv. Ha felkel, ki fogom kérdezni, mennyit haladt velük itt a tengerparton.
Megjöttek a kölykök a medencéből. Mesélték, hogy egy ideig animáció volt, aztán egy bazi nagydarab tetkós izomtibor bement és elkezdte az oktatót faltól-falig pattogtatni. Amikor már a sokadik helyen verte fel a betont a szerencsétlen ember fejével, odament az úszómester, megkérdezni, hogy wazzap? Az izompacsirta válasz helyett csak kimutatott a partra, ahol egy kislány folyamatosan ordított. Az úszómester megvonta a vállát, a melák meg folytatta a medence feltörlését a krapekkel. Nem is gondoltam volna, hogy az animátor ilyen veszélyes foglalkozás.
Bementünk mi is a tengerbe, kipróbáltuk milyen amacskázás (ősi családi társasjáték) a mély, sziklás vízben. Bizarr. Aki tehette megállt egy sziklán és cseszett mozogni. Barnával ketten fuldokoltunk a mélyben.A tenger eszméletlen sós volt, egy kicsit algás is a széleken és még véletlenül sem kék, hanem mérgeszöld-sötétbarna.
De a legfurcsább az volt, hogy nincs kabóca. Anélkül meg valahogy elmaradt az igazi déli hangulat.
Két nap kellett hozzá, hogy kitanuljuk a módját -de ma este már nem fújkáltuk kerek képpel a tüzet… beüzemeltük a matracpumpát.
A szokásos esti kártyaparti megvolt, de a délután alvók szemérmetlenül kihasználták helyzeti előnyüket. Vesztettem.
És holnap tényleg addig alszunk, ameddig akarunk.
Csütörtök
Addig aludtunk, ameddig akartunk. Én speciel nyolcig, a többiek fél kilencig. Hamarabb keltünk fel, mint amikor kirándulásokra indultunk. A fene tudja, miért van ez így: ha korán kell kelni, az ember vágyakozva gondol arra, meddig aludna, ha lehetne; amikor meg lehet, akkor viszont felkel magától korán.
Érdekes; itt vagyunk a tengerparton, egy csomó jó dolgot lehetne csinálni – mégis a kedvenc időtöltésem a reggeli után letakarított asztal mellett üldögélni, olvasgatni, beszélgetni a kávézó családdal (mindenki függő rajtam kívül) vagy csak vázlatokat karcolgatni ebbe a naplószerűségbe.
Apropó, tudja valaki, miért vannak oda a darazsak a májkrémért?
Tegnap este filózgattam, amikor zuhanyzás után leültem még az asztalhoz – de akkor már nem volt kedvem pötyögni.
Onnét indult, hogy milyen furcsa dolog ez a kemping – rengeteg ember van bezsúfolva viszonylag kis területre, a tisztasági blokkok is tisztára olyanok, mint a méhkaptár (eltekintve a szagoktól) – mindenki végzi a dolgát a saját kis funérdeszkái között. Zsúfolt, de mégis személytelen- mint a város. A szomszédnak még csak-csak odavakkantok egy “morgen”-t és ezzel le is van tudva az összes interakció az emberiséggel. Káprázatosan egyedül lehet lenni egy olyan tömegben, mint a kemping. Szabad lehetsz, nincs megfelelési kényszer.
Az apartman ezzel szemben sokkal inkább olyan, mint egy falu. A tulajdonos – még ha nem is látod nap mint nap – ott van, figyel. Az ő tulajdonában vagy, meg kell felelned az elvárásainak. Egy kempingben lehetek nomád és laza. Egy apartmanban nem tudnék.
A hétköznapi élet tele van megfelelésekkel: a munkahelyi viszonyok, a rokonsági katyvasz, a társasház kapcsolatrendszere, a gyerekek iskoláinak bonyolult szülő-tanár, szülő-szülő viszonyai – ezek mind igazodásokkal, egymásnak való megfelelésekkel járnak. Ha nyaralni megyek, akkor nem csak a civilizációból szeretnék kilépni, hanem ebből a kellemetlen megfelelési hálóból is. (Sőt, főleg abból.) Ezt nekem a kemping nyújtja. Nálam erősebben társadalmi lényekben ez az ellenérzés valószínűleg fel sem merül, nem zavarja őket az a sok közvetlen interakció, mely egy apartman kibérlésével, belakásával jár.
Vissza a földre. Elmentem vécére és mindkét hosszú sorban lévő fülkék foglaltak voltak, egy kivételével. Beültem és még épp csak mentálisan hangoltam rá magam az eljövendő eseményekre, amikor 1-2 másodperces eltérésekkel sorra lehúzták a vizet az összes fülkében és nem sokkal később szintén szinte egyszerre kattantak a zárak és csoszogtak a papucsok. Teljesen olyan volt, mint egy tömeges gumicsere a Forma1-ben.
Életvezetési jótanács – hátha unokáim is olvasni fogják: soha ne húzz le úgy ismeretlen klotyit, hogy rajta ülsz! Azok a fránya áramlási viszonyok elképesztő dolgokra képesek… és soha nem tudhatod, mikor futsz bele egy meg nem értett designer bosszújába.
Írtam már, hogy mit össze kínlódtunk, hogy halhoz jussunk. Erre ma reggel fedezte fel a gyerek, hogy itt áll tőlünk 10-15 méterre egy frissen érkezett mikrobusz és tengeri mütyüröket árulnak róla. Kemény nyolc és fél percbe tellett, mire lányom meggyőzte Nejt, hogy ma is grillezzünk halat. (A mai napot pihenőnapnak szántuk – semmi munka, csak lubick; este meg étterem. Ennek lőttek.)
Egy frissen vásárolt könyvet hoztam magammal. Updike: Falvak. Elég rég nem olvastam Updike-ot – túl kiszámítható, túlságosan is bestseller akar lenni – untat. Erről a könyvről sok jót hallottam, gondoltam teszek még egy próbát. Bizonyos szempontból érdekes volt… de ha ilyen irodalomra vagyok kíváncsi, nem biztos, hogy ezt a könyvet választottam volna. A Nyúl sorozat szinte végig Angstrom rinyálásáról szólt, megspékelve egy-két erotikus jelenettel. (Az ötödiket már nem is bírtam végigolvasni.) A Párok-ban lecsökkent a nyavalygás, megszaporodtak az erotikus leírások. Ebben a mostani könyvben az iró elérte a maximumot… szinte nincs is nyavalygás, a könyvben gyakorlatilag végig kefélnek- egyfajta fejlődésregény, a szexen keresztül bemutatva. Látszik, hogy megöregedett a vén kecske.
Délután mindenki ledőlt szunyókálni. (Nekem a gyomrom miatt nem tanácsos.) Elindultam körbesétálni a kempinget és lefényképezni néhány szebb részletet. Saccra a lakók 70%-a német, 30%-a olasz – ehhez képest meglehetősen sok a koreai autó. Eddig úgy képzeltem, hogy egy német elkárhozik, ha nem német autót vesz – de úgy látszik a világgazdasági trendek nem állnak meg a gränze előtt.
Délután profi begyújtas – alig kellett használni a matracpumpát -, majd halsütés. A család belefulladt a tintahalba. Utána kártyaparti- megint hulla álmosan.
Holnap tuti nem kelek fel délig.
Péntek
Ma azért keltem nyolckor, mert eszméletlenül kellett pisilnem. Feleszmélve meg még jobban. A franc se gondolta volna, hogy itt ilyenkor van csúcsforgalom; mind a piszoárok, mind a kenyerespult előtt figyelemre méltóan hosszú sor állt.
Lányom reggeli után esett letargiába: nagyreményű olajbogyója megrohadt. Otthon mindenki mehet vissza a munkahelyére gályázni.
Napközben nem történt semmi érdekes: reggeliztünk,fürödtünk, pihentünk, fürödtünk majd elmentünk étterembe vacsorázni. Igazából minden napnak ilyennek kellett volna lennie – de akkor miről írtam volna ilyen sokat?
Két elmaradásom volt a betervezett dolgokhoz képest és ma mindkettőt leküzdöttem – sikerült pingpongoznom a kölykökkel (jól nyomták) és jutott idő rajzolgatni is. (Persze olyan sok nem, hogy valami saját témát dolgozzak ki; de a magammal hozott szakirodalomból kimásoltam gyakorlásképp egy jelenetet.)
Utoljára vacsorára zabáltunk egy nagyot. Polipsaláta, garnélás rizottó, makréla, hátszín steak, zöldséges dzsuvecs (lecsós rizs, répakarikákkal), mixed grill – tipikus utolsó napi étkezés. Olyan jól fogyasztottunk, hogy a számlarendezéskor kaptunk egy ajándék grappát (törköli) – beletartott egy kis időbe, amíg elmagyaráztam a pincernek, hogy unfortunatelly (schade) nem ihatok semmilyen töményet. Végül Nej volt kénytelen feláldozni magát.
Egy kicsit kiábrándító volt az esti pakolás. Szombat reggel tízig ki kell csekkolni – és ehhez már most össze kell rakni a cucc nagyrészét. Megtörtént az első beáldozás is.
Eredetileg úgy terveztük, hogy kora délután indulunk haza. Három programot javasoltam:
– Kicsekkolás után továbbra is itt maradunk a kempingben… fürdünk, kiheverünk, kajálunk.
– Csinálunk egy északi kirándulást: Novigrad / Umag / Buzet / Hum… és utána megyünk haza.
– Beugrunk Rabacba, pofátlanul leparkolunk a Mimóza elé, fürdünk egyet majd sétálunk egy nagyot a parton.
A család az utóbbit választotta. Pakoláskor derült csak ki, hogy a fürdés el fog maradni – egyszerűen nem tudunk úgy összepakolni, hogy logisztikailag megoldható legyen a feladat.
Elpakoltuk a nagy túlélőt is: még a nyár elején vettünk egy egyszer használatos ezerötszáz forintos grillsütőt is – és túlélte a nyarat. Omisban volt elektromos (kinyirtuk), itt volt telepített, a kettő között, az ún. nyárnak nevezett interregnumban meg végig esett az eső.
Bepakoltuk még az ipari mennyiségben felvásárolt görögdinnyés Orbit dropszot is (Herr Walter Melon), mivel nálunk ilyet nem lehet kapni.
Korán feküdtünk, mert korai ébredés volt tervezve.
Szombat
Igazából nem keltem korán, mert el se tudtam aludni rendesen. A tegnapi lecsós marhahátszín kiverte a biztosítékot. Az egészben az a döbbenetes, hogy 3 hete direkt azért eszem naponta két, különböző elven működő gyógyszerből is (protonpumpa-gátló és hisztamin2-receptor antagonista) a bevehető maximumot, hogy biztos ne legyen a nyaraláson semmi baj. Meg voltam róla győződve, hogy a gyomrom azt is elfelejti, mi az a gyomorsav. Erre arra riadtam fel éjszaka, hogy zubog a sav a pocakomban. Hihetetlen, evolúciósan milyen fejlett vagyok: a rozsdás szöget is meg tudnám emészteni. Sajnos a saját gyomromat is. Bekaptam egy marék hidrogénkarbonátos tablettát, majd az álom és ébrenlét határán átvészeltem az éjszakát.
Rabacról abszolút lemondtunk. Egyrészt ez után a vacak éjszaka után nem mertem bevállalni az éjszakai vezetést, másrészt az idő is elromlott. Borult volt az ég, később Pazin környékén csepergett is, Zágrábnál szintén.
A dugókat viszont megúsztuk. Bár Rijekánál kifogtunk egy személyreszólót – egy büdös, füstös kisteherautó, amely csak álmodik néha a 40-es tábla megsértéséről, kivánszorgott elénk. Előzni persze nem lehetett.
Az első hamisítatlan magyar élmény Nagykanizsa körül ért – egy kopott, öreg dízel Mazda626 egy bekötőúton bevágott elém. Büdös volt, de nagyon – így egy meredek manőverrel megelőztem. (Nej percekig nem mert utána megszólalni.) Mivel vonatban utaztunk, nem akartam tovább előzgetni. Erre a köcsög mazdás visszaelőzött egy hasonlóan veszélyes manőverrel. Komolyan sajnálom, hogy ilyenkor nincs fényújság a kocsi hátán. Szívesen kiírtam volna a manőverem után, hogy nem azért előztelek le, mert nagyobb a péniszem, hanem azért, mert büdös a segged, mint a disznóól. Éppen azon morfondíroztam, hogy fényreklám nélkül hogyan metakommunikáljam a fenti üzenetet, amikor lefordult oldalra. Talán 3 kilométeren keresztül szórakoztattuk egymást. A számlán szerepel két életveszélyes előzés és két felborzolt idegrendszer. Tényleg nem értem.
Meggyőződésem, hogy egy országban a közlekedési kultúra szoros összefüggésben van a közhangulattal. Nálunk az emberek csórók, de sokra vágynak, következtetésképpen frusztráltak, türelmetlenek. A politika is megosztja jónépet, ez a faszkalap Fidesz az ellenfélből is elpusztítandó ellenséget kreál – teljesen elfogadott norma lett a gyűlölködés.
Ez különösen akkor kontrasztos, amikor az ember külföldről érkezik haza: látom, hogyan közlekednek máshol az emberek és sehol máshol nem tapasztalom ezt az erőszakos arrogáns nyomulást, mint nálunk.
Útközben problémáztam, hogy kint tankoljak-e vagy itthon. Ahogy számoltam (7.92 KN a 95-ös, kártyával fizetve 33.50 körül válthatja a bank)- mindkét helyen hasonló ár jött ki: itt 267, ott 265. Akkor már tankolok otthon, csak jobb az alacsony kéntartalmú benzin – gondoltam én, a naív. Itthon végig 282-285 között volt a benzin. Még a gázolaj ára is magasabb volt, mint amennyiért egy héttel korábban benzint tankoltam. Mi a büdös franc történt itt? – agyaltam a kocsiban. Aztán a lakás környékén láttam, hogy semmi. A közeli benzinkútnál továbbra is 267 volt a benzin; csak az út melletti kutak döntöttek úgy, hogy jól fog jönni nekik egy kicsi extraprofit.
Végül 8 óra alatt értünk haza, ez szombaton, szezonban remek idő. 610 km, 2 pihenővel. Mind az isztriai autóúton, mind a Rijeka-Bosiljevo autóúton erős volt a forgalom, nem igazán lehetett előzgetni.
A kapuknál sem történt semmi rendkívüli esemény, hacsak azt a bunkó gesztust nem sorolom ide, amikor a magyar határ előtt, az utolsó kapunál a hapi az ötvenesből vasban adott vissza 14 kunát. Amikor már nem tudom sehol elkölteni; hacsak nem kezdek bóklászni a határon, hogy hátha tudok venni valahol egy tábla csokit. Nem akartam. Elraktam befőttnek jövőre.
Összefoglaló:
Jó volt. Sokkal jobb, mint Omis – de nem a hely miatt. Az autó jól viselte magát és én is agyongyógyszereztem magam, emellett nagyon óvatosan étkeztem. De így már el tudtam magam engedni, volt kedvem végig vigyorogni és ettől valahogy mindenki jobban érezte magát. (Vagy csak én vetítettem ki a jobb hangulatomat?)
Sikerrel vettük az esős napokat, jól sültek el a kirándulások, és a tengerrel is elboldogultunk.
A kemping – dacára, hogy négy csillagos volt, nem volt olyan jó, mint a Galeb Omisban. Szervezési problémákkal találkoztunk, elég nagy volt a beleszarási koefficiens, a hvala szót max. akkor hallottam, ha én ejtettem ki… Omisban tisztábbak voltak a közös helyiségek és mindig volt meleg víz. Persze, nyilván nem mindegy, hogy az előszezon volt (30-35 fokos meleggel),ez meg főszezon (21-25 fokos idővel).
És nagyon hiányzott a közeli város, ahová be lehetett volna sétálni. Porec-hez – ilyenkor – semmi kedvünk nem volt, kocsival talán Vrsar lett volna megfelelő, de az esti autózás objektív okok (sör) miatt szóba sem jöhetett.
Képtár:
– Az összes kép (95 darab; nincs mindegyik belinkelve. Az eredeti méretű képek az 'all sizes' gomb alatt találhatóak.)
Recent Comments