Month: January 2005

Ma délután kibékültünk. Leültünk és megbeszéltük a közeljövőt.
Úgy tűnik, lesz értelmes megoldás.
De olyan dumát nyomott le a srác, hogy csak lógattam a kezem a fotelben. Azt mondta, hogy “annyira bűntudatom volt egész nap, hogy pingpongban állandóan feladtam a labdát és mindig kiejtettek”.
És ezen nem szabad még csak mosolyogni sem; mert ebben a korban ez komoly trauma.

Varánusz írta egy korábbi hozzászólásban:

“Lehet, hogy az edzője szadizza.”

Persze, hogy szadizza. Most abban a fázisban vannak, amikor a gyerek csak úgy képes kihozni magából a maximum 120%-át, ha az edző erősen hat rá.
De ez az edző egyébként sem tűnik túl normálisnak. A srác november közepén került át, nekünk meg november végén színházjegyünk volt. Gondoltam, jobb a békesség, beüzentem a sráccal előtte egy nappal, hogy a következő napon nem lesz. Erre az edző visszaüzent, hogy 1 nap kihagyásnak is katasztrofális következményei lesznek, meg ne tudja, hogy a kölyök nem megy.
Ezek után írtam neki ezt a levelet:

Tisztelt Edző Úr!
Elnézést kérek, amiért Barna kedden nem volt edzésen. Tudnia kell, hogy a színházjegyeket sokkal korábban vettük meg, mielőtt Barna ebbe a csoportba került. Mivel a darab olyan volt, melyről a gyerek hamarosan iskolában is tanulni fog, ezért döntöttem úgy, hogy jelen esetben a színház a fontosabb. A továbbiakban odafigyelünk Barna időbeosztására és hétvégékre szervezzük kultúrális programjainkat.
Üdvözlettel,
Petrényi József

A gyerek nem merte odaadni a levelet, inkább megtanulta és elmondta a lényeget szóban. Az edző pislogott egy ideig, majd csak annyit mondott, hogy “bátor gyerek vagy, ugye?”.

Jajjajjaj, ídes drága spemmer uramék, há’ ne báncsanak má, örülök, hogy élek, ez a luk is csak azírt van itt a seggemen, hogy a szájszagomat kivigye a huzat… jaj, ne üssenek már, az Istenért!

Az USÁ-ban egy fickót bepereltek a spemmerek, amiért reklamálni mert az ISP-jénél.
Most a perre rendez gyűjtést.

Ezt írtam korábban:

“Ember lesz a gyerekből.”

És ezt írta Gaba:

“figyelek és jegyzetelek, hogy ha majd mi is elérünk ehhez a korhoz, tudjam ilyen ügyesen kezelni a helyzetet.”

Na ja. Ügyesen.
Ma, amikor már úgy nézett ki, hogy minden rendben van, hirtelen megint szagot fogtam. Tudtam, hol lesz az edzésük, tudtam, mikor; így a vége előtt 1 órával odamentem. Megvártam az edzés végét, de a gyerek nem volt a kijövők között. Felhívtam Nejt, megtudtam, hogy már otthon van az alany: azt mondta, korábban ért véget az edzés.
Ennyit a brilliáns megoldásról.
Hazafelé szétpörgettem az agyamat, hogy hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, de nem jutott eszembe semmi jó. Végül rábíztam magam a pillanatnyi impulzusokra.
Otthon nem szóltam senkinek semmit, ártatlanul beszélgetni kezdtem a párommal – közben bejött a bűnös. Én elfordultam és úgy csináltam, mint akinek dolga van, Nej pedig kifaggatta, hogy milyen napja volt, mennyire fáradt el, stb… A gyerek meg határozottan előadta a napját, percekig részletezve, hogy milyen volt az edzés. Na, ekkor győztek felettem az impulzusok, a srác hirtelen gazdagabb lett két maflással és egy ordítva előadott dörgedelemmel.

Ha van valami kegyetlen dolog, akkor ez az. Mindig is a józan ész híve voltam, gyűlölöm az erőszakot. De itt éreztem, hogy valami olyasmit kell csinálnom, ami nagyon megmarad a gyerekben – mert a tegnapi, az eszére ható elbeszélgetés nem vált be.

Utána leültünk Nejjel, megpróbáltuk összerakni a mozaikokat és nagyon úgy néz ki, hogy a srác már hetek – de talán hónapok – óta játszik ilyen furcsa játékokat. Csak eddig bíztunk benne.
Adott a feladat: ki kell bogozni a fonalat és visszavezetni a gyereket a valóságos világba.
Lehetőleg értelemmel.

Vacakul érzem magam.

Baromi szar lehet olyan apa gyerekének lenni, aki _pontosan_ emlékszik, milyen gyerek volt.
Fiam azzal jött hétvégén, hogy egész héten elmarad az edzés, mert verseny lesz. Nej szó nélkül beszopta. Nekem a hétfő kiesett – este tízig cucliztam a munkahelyen -, de kedden szagot fogtam. Megkértem Nejt, hogy hívja fel a korábbi edzőt és kérdezze meg tőle, hogy van-e most valami verseny. Persze ódzkodott, hogy ez hogy néz már ki, hogy nem hiszünk a gyereknek… de végül megkérdezte. A válasz az volt, hogy nincs verseny, edzés van. Erre azt mondta, hogy nem hisz az edzőnek.
Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy én gyerekkorban képes voltam egy egész éven keresztül a tánciskola mellé járni, olyan ártatlan képpel, hogy a szülők a mai napig nem tudják, hogy blicceltem.
Kedd este leültem az utóddal, elbeszélgettünk, majd tettem neki egy ajánlatot: menjünk el együtt szerda délután az uszodába, mintha lenne edzés. Ha nincs, akkor vendégem egy valamire. Ha van, akkor eggyel kevesebb lesz a füle.
Szerda délután hívott telefonon… hogy hát nem egészen úgy vannak a dolgok, ahogy mondta. Megvigasztaltam, hogy pontosan tudom. Az uszodában félrevonultunk és tartottam egy ötperces hegyibeszédet, hogy milyen felnőtt lesz azokból a gyerekekből, akik az első nehézségre megfutamodnak, és milyen azokból, akik hazugsággal próbálják megúszni a kellemetlen munkát.
És megdícsértem, hogy volt bátorsága bevallani.
Ember lesz a gyerekből.