Ezt írtam korábban:

“Ember lesz a gyerekből.”

És ezt írta Gaba:

“figyelek és jegyzetelek, hogy ha majd mi is elérünk ehhez a korhoz, tudjam ilyen ügyesen kezelni a helyzetet.”

Na ja. Ügyesen.
Ma, amikor már úgy nézett ki, hogy minden rendben van, hirtelen megint szagot fogtam. Tudtam, hol lesz az edzésük, tudtam, mikor; így a vége előtt 1 órával odamentem. Megvártam az edzés végét, de a gyerek nem volt a kijövők között. Felhívtam Nejt, megtudtam, hogy már otthon van az alany: azt mondta, korábban ért véget az edzés.
Ennyit a brilliáns megoldásról.
Hazafelé szétpörgettem az agyamat, hogy hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, de nem jutott eszembe semmi jó. Végül rábíztam magam a pillanatnyi impulzusokra.
Otthon nem szóltam senkinek semmit, ártatlanul beszélgetni kezdtem a párommal – közben bejött a bűnös. Én elfordultam és úgy csináltam, mint akinek dolga van, Nej pedig kifaggatta, hogy milyen napja volt, mennyire fáradt el, stb… A gyerek meg határozottan előadta a napját, percekig részletezve, hogy milyen volt az edzés. Na, ekkor győztek felettem az impulzusok, a srác hirtelen gazdagabb lett két maflással és egy ordítva előadott dörgedelemmel.

Ha van valami kegyetlen dolog, akkor ez az. Mindig is a józan ész híve voltam, gyűlölöm az erőszakot. De itt éreztem, hogy valami olyasmit kell csinálnom, ami nagyon megmarad a gyerekben – mert a tegnapi, az eszére ható elbeszélgetés nem vált be.

Utána leültünk Nejjel, megpróbáltuk összerakni a mozaikokat és nagyon úgy néz ki, hogy a srác már hetek – de talán hónapok – óta játszik ilyen furcsa játékokat. Csak eddig bíztunk benne.
Adott a feladat: ki kell bogozni a fonalat és visszavezetni a gyereket a valóságos világba.
Lehetőleg értelemmel.

Vacakul érzem magam.