Délután Egerben volt dolgom, és mivel jóval hamarabb érkeztem meg, mint ahogy terveztem, gondoltam, sétálok egyet. És milyen jól gondoltam!

Ez volt az egyik karácsonyi ajándékom, ez a séta.

Egerben ugyanis még elég szépen megmaradt a hó. A városban csak úgy hébe-hóba, de arrafelé, amerre valamikor laktunk, még teljesen megvolt. Csak sétáltam, sétáltam… és miközben vadul dőltek elő az emlékek, akkor jöttem rá, hogy én ezt a várost már 30 éve nem láttam fehérbe öltözötten. Pedig gyerekkorban imádtuk a havat, többször jöttem haza lilára fagyott lábakkal, piros arccal. (Ilyenkor odahúzódtam a radiátorhoz, és miközben engedett ki a lábam, élvezettel szagolgattam a radiátorokon cukros vízben ázó narancshéjakat.)

Bár őszintén szólva a nosztalgia nem is a belvárosban kapott el, hanem a Népkert környékén. Amikor a Tüdőgondozó mellett megláttam a kert kapuját, a vasajtóban a keményre fagyott jégpáncélt, majdnem elolvadtam. Istenem, ez a jégpáncél! Ez 30-40 évvel ezelőtt minden évben itt volt, minden évben kemény túlélőtúrává változtatva a kapun való áthaladást… és még mindig itt van, és az emberek még mindig apró léptekkel, folyamatosan kapaszkodva tudnak csak átmenni rajta.
Aztán bent a Népkert… akármerre néztem, mindenhol a hó. Tele szánkónyomokkal.

From MiVanVelem

Tele bizony, hiszen itt kereszteztem az egyik legfontosabb útvonalat. Minden télen mi is erre jöttünk, itt húztuk az üres szánkót magunk után. Mentünk a Nyúl-dombhoz.

Naná, hogy oda is elsétáltam.

Általánosságban elmondható, hogy amikor az ember idős fejjel visszamegy gyerekkora színhelyére, minden sokkal kisebbnek tűnik. Na, a Nyúl-domb nem így gondolta. Most is elismerően nézegettem a terepet. Itt csak a kemény legények szánkóztak: 20 méter meredek lejtő, a végén másfél méter enyhe lejtő. Ennyi volt a megállásra, mert utána jött a kőfal, ahol le lehetett esni. Néha le is estünk. Az egyik olyan hely volt, ahonnan csak azért indultunk haza, mert már nem éreztük a lábunkat.

Természetesen nem az ösvényen mentem tovább, hiszen a téli Népkert nagy előnye, hogy keresztül-kasul lehet benne közlekedni. A játszóteret szépen felújították, de ezzel oda is vágtak egy kicsit a nosztalgiának. Szerencsére jó a memóriám, visszanövesztettem embermagasságúra a bokrokat és lecseréltem a majomketrecet.

Vetettem egy futó pillantást a Fekete Ló kocsmára, majd elindultam a lakótelep felé. Ott hirtelen ötlettel bementem egy kicsit jobbra – és a játszótéren bevillant, mekkorát verekedtem én ezen a helyen a barátaimmal, pont ilyen havas terepen. Arról volt szó, hogy mi négyen úgy oldottuk meg a lomtalanítást, hogy felváltva mindenki kihajigálta a lakásából azokat a dolgokat, melyeket már megunt, vagy amelyekről úgy gondolta, nagyot fognak puffanni a téren. (Ezt tessék komolyan venni, én pl. a hatodik emeleten laktam, onnan azért nagyot szólt egy kidobott faláda.) A többiek pedig odalent próbálták elkapni az égből érkező áldást, ugyanis minden azé lett, aki először megfogta. Az a bizonyos verekedés is azért tört ki, mert egy görbe fakardot egyszerre fogtunk meg a haverral, utána pedig órákon keresztül rángattuk, anélkül, hogy elengedtük volna.

Innen a telepi bolt, a Szuperett(1) következett. (Most már Coop van ráírva, de az eredeti névre még emlékeztet a szemben lévő Szupi virágbolt.)

(1) Szocializmus volt, nem lehetett szupermarketnek hívni. Így tekeredett ki ilyen hülyén a neve.

Nyilván bementem. 30 éve nem voltam bent… és alig valami változott. A belső felépítés, a pultok… minden ugyanott volt. A nosztalgiahullámban még az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekkorhoz hasonlóan zsebrevágok néhány csokit és kisétálok a boltból… de ma már nem vagyok annyira vakmerő. Inkább kifizettem.

Aztán jött az az útszakasz, melyet annyiszor, de annyiszor megtettem, hogy minden fának, minden bokornak külön nevet adtam. Mivel az iskolám a bolt mögött volt, így ezen az úton naponta átlagosan négyszer biztosan végigmentem, de ha a hétvégi rohangászásokat is beleszámolom, akkor a nyolc is megvan. Ez az út volt nekem az állandóság. A tengely, amely köré a világ szerveződött.
Nem mellékesen a világon egy útra sem volt ennyire pontosan belőve, hogy hány méterenként kell megenni egy csokit, ha azt akartam, hogy a házunknál már el is legyen felejtve. Most két szeletet vettem, és minden odafigyelés nélkül pont a játszóterünknél fogyott el.

From MiVanVelem

Ez itt megint egy mágikus pont. Csak erről a pontról órákig tudnék írni. Hogy itt megállva, mennyi minden fontos információt lehetett begyűjteni. Hogy innen már automatikusan fókuszált rá a szem, az ablakunkra, illetve az erkélyünkre. Hogy mennyivel lehetett ezt a kanyart bringával bevenni. Később kismotorral. Úgy, hogy ne kaszáljuk el a villanyoszlopot.

From MiVanVelem

És persze tél, meg az adekvát hóember. A hinta már nincs ott mögötte, pedig kamaszként olykor hajnal egyig is itt ültünk le dumálni a többi sorstárssal. Ja, és ez volt a placc, ahová én szórtam ki a megunt cuccokat, a többiek pedig itt ölték egymást érte. (Bár az se volt rossz, amikor kártyanaptárral a kártyahajigálást gyakoroltuk. (Bill Bixby, a Bűvész. Ugye.) A hatodikról. Közel ezer kártyanaptár kellett ahhoz, hogy elmenjen egy a pingpongasztalig. És akkor a pingponglabdákba szerelt tűzbombákról (Kis Vegyész készlet) még nem is beszéltem. Nem volt ám olyan rossz magasan lakni. Érettségi szünetben például úgy tanultam, hogy kiültem az ablakba és kilógattam a lábamat. Ekkor ugyanis nem szállt be a füst a lakásba.)

Séta tovább. Az emlékektől annyira visszafiatalodtam, hogy a városba befelé nézegettem a fiatal csajokat, látok-e köztük ismerőst. Csak utána csaptam a fejemre, hogy ha ismerőst keresek, akkor inkább az ötvenes nőket kell már néznem. Rögtön el is ment a kedvem a bámulástól.

Aztán apró meglepetések. Hogy alig változtak az üzletek: ahol régen könyvesbolt volt, most is az van. És ugyanez, sokszor. A Jókai utcában a játékbolt, ahol ősrégi matchbox-ok vannak a kirakatban. (Nem messze volt a régi játékbolt. Rendszeres programom volt, hogy besétáltam a városba, majd órákig nyomtam az orromat a kirakatüveghez. Minden alkalommal megkérdeztem, hogy van-e matchbox, de csak szökőévenként kaptak. És itt volt a műszaki bizományi áruház is, tele mindenféle csodálatos Kütyüvel.)

From MiVanVelem

A főtér pedig már megint más élmény. Faházak, bódék, készülve az ünnepre. Kértem egy pohár forralt bort, jót nevettem egy csoporttal, mely elfelejtett fizetni és a szintén jót nevető tulaj kiabált utánuk. Ünnep van.