Month: November 2010

Képzeletbeli beszélgetés egy vércukorszint-mérő készülékkel

– Aú, ez fájt!
– Pardon?
– Jézusom, nemcsak vaddisznó, de hülye is. A falhoz vágtál, te vadállat! Eltört a burkolatom, elrepedt a kijelzőm. Soha az életben nem leszek már képes vércukrot mérni!
– Na, nem mintha eddig annyira ment volna.
– Te tényleg hülye vagy. Hát tehetek én arról, hogy kifogyott az elem?
– Ezt majd a terveződdel beszéld meg. Hogy miért nem volt képes egy bekapcsológombot rád rakni. Ész nélkül kellett nyomkodnom a Memória, meg a Set gombokat, mire hajlandó voltál felébredni, akkor meg kereshettem, hogyan mászok vissza a normál üzemmódba azokból a hülye menükből. Aztán volt körülbelül egy percem, hogy mérjek, mert utána megint kikapcsoltál és kezdődött minden előlről.
– Na, de…
– Apropó, mérés. Az külön vicc volt. Nem lehetett csak úgy rácseppentenem a vért a papírcsíkra és bedugni, de nem ám. Bedugtam a papírcsíkot, majd volt 30 másodpercem, hogy prezentáljam a vért. Ez ahhoz kevés volt, hogy ekkor szúrjam meg magam, tehát már korábban kellett szúrnom, utána pedig úgy berakni a papírt, hogy a vércseppet egyensúlyoztam az ujjam hegyén. De még ez is kevés volt, ha a vércsepp úgy került rá a papírra, hogy az ujjam is hozzáért, akkor már hibás lett a mérés. Tudod, milyen lassan tud cseppenni egy vércsepp? És az egészre volt fél percem. Tegnap csak a hatodik mérésre adtál eredményt. Ma már szúrtam ötöt. Csuklóig véres vagyok. És ha legalább mindig ugyanazt a hibakódot lökted volna vissza a méréseknél, de nem, hol ez, hol az, hol meg amaz. Te nem akartál mérni, az az igazság.
– Na, de kifogyott az elem…
– Jut eszembe, igen. Normális készülék figyelmeztet arra, hogy kevés benne a szufla. Nem pedig abból kell levonnom ezt a következtetést, hogy a műszer elkezd idiótán viselkedni. A mérési macerákra volt egy csomó hibakódod, az elem lemerülésére meg egy sem! Szóval törődjél bele, barátom, hogy te egy gagyi készülék vagy, azok pedig a falhoz vágva végzik.
– Eszedbe sem jutott elemet cserélni.
– De, egy pillanatra igen. Megnéztem, és két bazi nagy gombelem van benned. Belegondoltam, hogy mennyit kell utánajárnom, hogy pont ilyen elemeket találjak, aztán két gombelem nem olcsó ám. Akkor már veszek egy olyan készüléket, amelyikkel nem ekkora véres kinlódás a mérés. Te pedig mész a fiókba, a többi kiszuperált műszer mellé. Agyő.

Mese

– Na, nekem ebből elegem van – mondta a faág, majd addig mocorgott, fészkelődött, amíg levált a fáról. Puhán huppant a havas ösvényre.
– Mit csináltál, te szerencsétlen? – kiáltott utána a haverja.
– Elegem lett a közösködésből. Elegem lett a nélkülözésből. Állandóan harcolnom kellett veletek az éltető nedűért. Nem akarok egy lenni a tömegből!
– Jól megszivattál minket – ironizált egy idősebb faág – El fogsz pusztulni.
– Van egy tervem. Én ugyanis használom az eszemet, nem úgy, mint ti.
– Mondjad, nagyokos.
– Ezen az ösvényen emberek járnak. Leterítek egyet. A lábaira csavarodok, elgáncsolom. Körülfonom a nyakát, megfojtom. Tudjátok mennyi energia van egy ilyen testben? Csupa folyadék, csupa jól használható nedű. Gyökereket növesztek belé. Én leszek a leghatalmasabb fa az erdőben!
– Hülye vagy.
– Aki mondja. Nincs bennetek egy csepp vállalkozói szellem sem! Mit csináltok télen? Ledobjátok a leveleiteket. Rettegve figyelitek, ahogy telik az idő. Reménykedtek, hogy kibírjátok tavaszig. Harcoltok egymással azért a kevés kis napfényért. Én merek nagyokat álmodni!
– Senkinek nem sikerült még.
– Mert mindenki gyáva. Aki bátor, nagyot nyerhet. Szorongjatok csak odafent, én új utakat járok. Előttem a végtelen.

– Nem is mond olyan hülyeségeket – szólalt meg elgondolkodva egy faág – Mi van, ha sikerül neki?
– Ne kezdd már te is – torkollta le az öreg – Nem véletlenül nem sikerült ez még senkinek sem.
– Mert nem is próbálta meg senki.
– Pont ez az – szólt bele egy fiatalabb – Most kipróbálja valaki. Mi meg figyelünk. És ha nem sikerül neki… akkor legfeljebb egy hülyével kevesebb.
Egyetértő hallgatás fogadta a megjegyzést.

A távolban feltűnt egy sétáló. Gondolataiba mélyedve közeledett az akácfához. Az ösvényen fekvő faág mereven koncentrált. Ahogy a férfi melléért, rávetette magát a lábaira. A bakancs vastagabb volt annál, mint amilyenre számított, de a nadrágba már bele tudta szúrni a tüskéit. Habár már kevés nedvesség volt benne, de minden erejét összeszedve körbe-körbe tekeredett apró ágacskáival a lábakon. Kígyózott, fogásokat keresett.
A férfi kizökkent a gondolataiból. Érezte, hogy valami nem stimmel. Lépett néhány határozottabbat, szórakozottan belerúgott a lesodródott faágba, majd gondolataiba merülve továbbsétált.

– Még csak észre sem vette, mi történt – súgtak össze a fán az ágak.

Senki nem mert lenézni a halkan sirdogáló faágra. Már nem tudnak segíteni rajta.

A gyerek még mindig elvan

Már most, rögtön az írás elején közlöm, hogy a lenti történetet nem én találtam ki. Ezek egyszerűen csak jönnek és itt teremnek a fejemben. Nekem legalább annyira ismeretlenek, mint neked, amikor olvasod. Figyelek, megvárom a végét, vigyorgok egyet, majd megyek a dolgomra. (Megjegyzem, ilyesmiket álmodni is szoktam, ami annyiból vadabb, hogy akkor én is benne vagyok a sztoriban.)

Szóval, jelenleg éppen vizsgára tanulok. Pontosabban, a tanuláson már túl vagyok, jelenleg tesztkérdéseket nézegetek, próbálok rájuk válaszolgatni.
Aztán egyszer csak elindult a történet. Hátradőltem a székemben és figyeltem.
 
****
 
A csapat meglehetősen fáradtan vándorolt az őserdőben. Érezték, hogy valami nem stimmel, a dombok nem ott voltak, ahol a térképen kellett volna lenniük. Ha eltévedtek, végük. A folyót… ha a folyót megtalálnák, akkor már minden rendben lenne.
Egyszer csak megzörrent körülöttük a növényzet, fegyveres bennszülöttek toppantak elő minden irányból. Reménytelen volt még csak gondolniuk is az ellenállásra. A kezüket megkötözték és elkezdték terelni őket egy ösvényen. Úttalan utakon mentek, végképp elveszítve az esélyt, hogy tudják, hol vannak.
A csapat vezetője – egy magas, középhosszú hajú angol férfi – hirtelen felkapta a fejét. Vízszagot érzett. Hamarosan meg is látta a folyót.
– Ha meg tudnánk szökni, akkor ott a kivezető út – intett fejével a folyó felé.
– Ha meg tudnánk szökni – morogta a mögötte botladozó köpcös.

Hamarosan a faluhoz értek. Az egyik kunyhóból egy nagyon kövér bennszülött mászott ki. A harcosok közül néhányan odaszaladtak hozzá, széles gesztusokkal magyaráztak.

– Nézz balra! – sziszegte hátra a vezető.
A tábor szélétől nem messze emberi csontok hevertek, véres cafatok, döglegyek.
– Kannibálok.

A főnök kinézetű bennszülött odasétált a foglyokhoz.

– Melyikőtök a vezető?
– Én – válaszolt az angol.
– Fel fogok tenni egy kérdést. Ha helyesen válaszolsz, akkor szabadok vagytok. Ha nem, akkor mindannyian meghaltok. Elfogadod?
– Tudok mást?
– Helyes. Itt van a kérdés.

A Configuration Pass algoritmusok küzül melyik az, amelyik már akkor is beállít értékeket, amikor még csak a Windows Welcome felirat látszik?
A. oobeSystem
B. auditSystem
C. specialize
D. offlineServicing

 
– Jézusom – nyüszített fel a köpcös – Elvesztünk. Erre a kérdésre senki sem tudja a választ!
– Ez bizony így van – bólintott az angol – De azért ne veszítsük el a fejünket. Próbáljunk felállítani egy sorrendet, hogy melyik válasz tűnik a legvalószínűbbnek.

Ezzel elfordult a többiektől, félig lehunyta a szemét és szórakozott motyogással töprengeni kezdett.

– Megvan! – fordult a csapathoz.
– Biztosan megvan? – kérdezte sírós hangon a köpcös.
– Már hogy lenne biztosan? – ütközött meg az angol – Egyik válaszról sem tudjuk, hogy mit jelent. A valószínűségek között csak árnyalatnyi eltérések vannak. Tippelni tudunk. Szerintem az A válasz lesz a helyes.
– Mi az, hogy szerintem!? – hisztizett a köpcös – És ha nem az?
– Nézd, az élet úgyis csak egy illékony pillanat, ajándékba kaptuk, aztán egyszercsak hirtelen vége.
– Áááá! Neked ez csak ennyi?
– Ne hallgassatok rá! – fordult a köpcös a többiekhez – Nem lehet az A. Biztosan a B a jó válasz. Vagy a C. De akár a D is jó lehet. Ne hallgassatok rá!
– Tudod te egyáltalán, mit jelent a kérdés? – nézett rá szúrósan az angol.
– Nem – tiltakozott a köpcös – De nem hiszek neked!
– Mert hülye vagy és ráadásul be is vagy szarva. Én értem a kérdést és nagyjából tudom, mit jelentenek a válaszok is. Csak azt nem tudom, ebben az esetben melyik a helyes. Tekintve, hogy ti még csak azt sem tudjátok, mi a kérdés, mindenki befogja a száját. Egyébként is, én vagyok a vezető.
– Az A a helyes válasz – fordult a törzsfőnökhöz.
– Biztos vagy benne?
– Igen,
A háttérben a köpcös hisztérikusan felsírt.
– Úgy látom, nem mindenki ért veled egyet.
– Válaszoltam. Most már rajtad a sor.
– Ne siess annyira. Meg akarom tudni a többiek véleményét is. Például az a hiénahangú mit válaszolna?
– Mondj A-t, te szerencsétlen – szűrte a szót a fogai közül hátrafelé az angol – Azért szarakodik velünk, mert eltaláltuk a helyes választ!
A, kérem szépen, A – zokogta a megszólított.
– Szóval te is azt mondod, hogy A. Mindenki azt mondja.
Néma bólintás.
A törzsfőnök elsétált pár méterre, visszafordult.
– A helyes válasz a B. Vigyétek őket! – intett a harcosainak.

– Tudtam! – esett térdre a köpcös.

Az angol lerázta magáról a bennszülött kezét. Előrébb lépett.

– Minden tiszteletem mellett azt kell mondjam Nagy Főnök, hogy tévedsz. A helyes válasz az A.
– Hogy merészelsz meghazudtolni?
– Mert tudom, hogy igazam van.
– Hazudsz. A harcosom kihallgatta, hogy te sem tudod a választ.

Az angol bátran előresétált, egészen a főnökig. A térképtáskájából elővett egy kicsi kék plasztiklapot.
– Látod, Nagy Főnök, mi ez? Ez egy MCP kártya.
Újabbakat vett elő.
– Ez itt egy MCSE kártya, Ez meg itt egy MCTS. Ez egy MCITP. Ez meg egy másik MCITP. Tudod, mit jelentenek ezek?
A főnök rezzenéstelen arccal nézett.
– Ez azt jelenti, hogy ilyen kérdésből már több ezret tettek fel nekem. És megtanultam rájuk válaszolni. Akkora gyakorlatom van, hogy akkor is halálos biztonsággal találom el a megoldást, ha elképzelésem sincs, mit jelentenek a válaszok. Az A a helyes válasz és ebben biztos vagyok!
– Bátor vagy, idegen.
– Hogyne lennék az. Nézd meg, milyen név van a kártyákra írva! Nigel Lionheart. A lion oroszlánt jelent, a heart szívet. A családom egy oroszlántól származik, énbennem meg egy oroszlán szíve dobog!

A harcosok egy kicsit hátrébb húzódtak.

– Rendben – bólintott a törzsfőnök – Neked megkegyelmezünk. A többieket viszont megöljük.

Lionheart hirtelen kikapta a mellette álló harcos kezéből a kését, a főnök mögé ugrott, a kést keresztbetette a torkán.

– Ez az igéret, Nagy Főnök? – vigyorgott gúnyosan.
Nem jött válasz.
– Bárki megmozdul, a főnöknek vége! Engedjétek el a foglyokat!
Nem történt semmi.
– Parancsold meg nekik, hogy engedjék el őket!
A főnök nem mozdult. Kés villant, egy keskeny piros csík tűnt fel a főnök nyakán.
– Azt hiszed, viccelek? – ordított rá Lionheart – Azonnal engedd el őket, vagy leesik a fejed!
– Engedjétek el a foglyokat – szólalt meg a főnök rekedten.
– Helyes. Mi most elindulunk a folyóhoz, te pedig jössz velünk. Ha bárkit is meglátunk a törzsedből, hogy utánunk osont, véged.
– Gyertek ide, körénk! – intett a többieknek.
– Most elindulunk. Ti ketten előrementek, figyeltek, nincs-e valami csapda. Ti ketten lemaradtok egy kicsit, figyelitek, hogy követ-e minket valaki. A többiek pedig körbevesznek minket, úgy megyünk.

Leértek a folyóhoz. Lionheart elengedte a törzsfőnököt, szembeállt vele.
– Gondolkoztam, hogy odadoblak a rokonaimnak, legyen egy kövér vacsorájuk. De nem teszem. Mi civillizáltak vagyunk. Szabad vagy. Elmehetsz, ó Nagy Főnök! – vigyorodott el, majd keresztbetette kezét a mellkasán és gúnyosan meghajolt. Ez mentette meg az életét, mert a főnök előkapott egy nagy kést a háncsszoknyája alól és vadul a feje felé csapott. A kés elsuhant az angol lehajtott feje fölött. Lionheart ösztönösen felfelé szúrt a sajátjával. Érezte, hogy anyagot talált. Kirántotta a kést, majd erőből megpördült a tengelye körül és egy csapással levágta a bennszülött fejét.
A fej messzire repült, pattogott egy kicsit a fűben, majd egészen a tisztás széléig gurult. A törzs harcosai éppen indultak volna a fák közül rohamra, de meglátták a feléjük guruló fejet és ijedten elmenekültek.

– Na, te nagyon hülye – törölte meg a kését hanyagul a törzsfőnök ágyékkötőjében az angol – Hát nem jobb lett volna egyből elfogadni az A-t helyes válasznak?
 
****
 
A történetnek létezik alternatív befejezése is. Amikor az angol meglátja a kérdést, hangosan felkacag, majd közli, hogy ő a Microsoftnál dolgozik és napi nyolc órában ilyen kérdéseket gyárt, nehogy már egy vadember próbálja meggyőzni arról, melyik is a helyes válasz.
A kinyilatkoztatás után a figurát szó nélkül felkoncolják.
 

Éreztem én, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz. Ha leesik a hó… hogyan fogok én a teraszon szivarozgatni? Egy akció ideje 1-1,5 óra, annyit nem lehet csak úgy ácsorogni, az ember elunja magát.

Aztán leesett a tantusz. Meg a hó is.

Végül kifejezetten megörültem. A hó, ez a drága idei első hó, visszatett a gyökerekhez.

Miből is indult ki ez az egész szivarozós mánia? Abból, hogy féket kerestem. Már én is éreztem, hogy túl gyors a tempó, pihenés pedig nincs. Márpedig, ha magamtól nem megy a lassítás, akkor ki kell erőszakolni. Ez lett a szivar. Főztem egy kancsó teát, kiültem a teraszra, elbíbelődtem a kellékekkel, majd másfél órán keresztül nézegettem a tájat, élveztem a füst ízét.
Aztán kezdtek elromlani a dolgok. Először csak könyveket vittem ki. Ez még oké, lassan száznál is több olvasatlan könyv várakozik rám a polcon, a könyvolvasás pedig kikapcsol, pihentet. Aztán kivittem a netbookot. Eleinte csak a naplómba irkáltam, blogbejegyzéseket készítettem. De azért… érzed? Ez utóbbi már visszatett a hétköznapokba. És ha már átlépted a határt, nincs megállás. Elkezdtem szakcikkeket olvasgatni a netről, terveket, cikkeket írni Wordben, végül már ppt-ket gyártottam Powerpointban. Egy szaros, kis képernyős netbookon.

Mindennek a hóval vége lett.

Szépen beöltöztem téli felszerelésbe: túrabakancs, télikabát, kötött sapka – és nekiindultam az erdőnek. Más emberek ilyenkor a kutya pórázát ragadják meg. Én megsétáltattam a szivaromat.

Pleased to meet you

Reggel persze megint mogorva kelés, ez a rohadt torokgyík már három hete kínoz és még mindig olyan a reggeli ébredésem, mintha smirglipapírt ettem volna éjjel álmomban. A hideg lakás sem dobott túl sokat a kedvemen. Ennél jobban már csak a hideg vizes zuhany lombozott le. (Fűtött lakásban, egészségesen sem mindig van hozzá kedvem, nemhogy így.)
Aztán induláskor gondolkoztam, vegyek-e kabátot, de végül úgy döntöttem, a kocsi itt van pár méterre, a munkahelyemen is kábé ennyit gyaloglok, ilyen kis távolságra meg felesleges. Ja. Már kint láttam meg, hogy a kocsit vastag jégréteg borította. Beletelt pár percbe, mire autót faragtam a jégtömbből. A kezem csak azért nem tört le, mert már a zuhanyzásnál érzéketlenné vált.

Beültem, indítottam… és a rádióból, mintha csak megrendeltem volna ehhez a fergeteges reggelhez, a Sympathy for the Devil csendült fel.
Türelmesen meghallgattam az üzenetet, majd dafke benyomtam a cédélejátszóba egy Annie Haslam lemezt. Csutka hangerőn. Mert mostanában jobban érzem magam, ha nem ezen a világon vagyok.