Szorozd meg hússzal

Ugyan egy korábbi, kissé filozofikus íráshoz kapcsolódik, de ez most egy tisztán bridzselméleti fejtegetés lesz, akitől az ilyesmi idegen, nyugodtan lapozzon.

Én egy időben rendesen rákattantam arra a matematikai problémára, hogy hogyan lehet már egy partin belül kiejteni a szerencsefaktort. Akkoriban a veszprémi Tudósotthonban laktam, szerencsésen összejött egy állandó bridzsparti, mind a négyen alig vártuk, hogy délután leüljünk és játsszunk. Az egyetlen probléma az volt, hogy ha az egyik párnak rendszeresen jobb lapjai voltak, akkor ők gyorsan nyertek és sok ponttal. Engem meg az ilyesmi igazságtalanságok határozottan zavartak. (A zrikálások nem kevésbbé.)
Nem akarom részletezni az utat. Én akkoriban rendszermérnöknek tanultam, a fejem matekkal és matematikai modellekkel, optimalizációs eljárásokkal volt tele. Ma biztos nem találnám már meg azt a pontszámítást, melyet akkor sikerült – de szerencsére most már elég csak emlékeznem rá.

Amilyen egyszerű a végeredmény, olyan bonyolult volt a hozzá vezető út. Megjegyzem, fogalmam sincs, hogy használják-e máshol ezt a korrekciós számítást. Nem lepne meg, hiszen a bridzs körül mindig is brilliáns elmék nyüzsögtek. Ennek ellenére sehol nem találkoztam a módszerrel sem a szakirodalomban, sem a hétköznapokban. Szóval nyugodtan mondhatom, hogy a lentebb részletezett módszer unikum. Aztán ha azt mondod, hogy te már hallottál róla, akkor legfeljebb arra hivatkozok, hogy csodák nincsenek, az igények előbb-utóbb megoldásokat szülnek.

Pár szó a licitálás alapjául szolgáló pontokról. Alapvetően kétféle pontszámítás létezik: figurális és elosztási. A figurális nagyon egyszerű, minden ász négy pontot, minden király hármat, a dámák kettő és a bubik egy pontot érnek. Az elosztási pontok számítása ennél jóval képlékenyebb, azt nem is tartalmazza az általam összerakott modell. Egy embernél induláskor 13 lap van, a figurális pontok összeszámolásához ergo nem kell különösebben komoly tudomány. A párban ülő játékosok pontszámát összeadva a vonal pontszámát kapjuk meg. Léteznek ökölszabályok: pl. ha a vonal pontszáma 26-28 pont körül van a maximális 40-ből, akkor illik gémet játszani, 31-32 pont körül van a kisszlem határa, afölött pedig már a nagyszlemé. 20-25 pont között töredékjátékok vannak, 20 alatt pedig kussol a vonal, mert a másik az erősebb. (Jelzem, ez egy borzasztóan naív, egyszerűsítő kategorizálás, a valóság ennél sokkal bonyolultabb.)

Nyilván a különböző erősségű játékok különböző nyereményekkel járnak. A gém – a szkórhelyzettől függően – 300/500 pontot ér, a kisszlem és a nagyszlem jóval többet.

A megoldandó feladat ránézésre nem volt bonyolult. Venni kell valamilyen formában a két vonal közötti pontok különbségét (ez lehet kivonás, lehet arány), majd az ebből kalkulált értékkel végrehajtani valamilyen műveletet és az ebből kieső számmal valahogy súlyozni a végeredményt. Úgy, hogy ha valaki nagy lappal nagyot játszott, akkor azért kapjon pontot, de ha nagy lappal kihagyott egy nagy játékot, akkor viszont már kellően büntetve legyen. Értelemszerű, hogy nagyon érzékeny egyensúlyt kell eltalálni. Az első modellek borzasztóan bonyolultak is voltak. Alapvetően négy különböző szkórhelyzet van, négy játéktipus (töredék, gém, kisszlem, nagyszlem), nem beszélve a mentésekről… durva. Mindegyikre elkezdtem külön számítgatásokat végezni… nem részletezem. Én ugyan élveztem, de a végeredmény messze nem volt használható semmire sem.

Aztán egyszer csak összeállt a kép. Nincsenek különböző esetek, meg alesetek. Minden kezelhető egyben. És ráadásul nem is kell bonyolult számításokat végezni hozzá. Vesszük a vonalak pontjainak a különbségét, azt megszorozzuk hússzal (kicsit misztikus is, hiszen pont 20 az egyenlően elosztott lapok esetén a vonal pontszáma), majd az így kapott értékkel korrigáljuk a játszó vonal által elért pontszámot.

Nézzünk egy konkrét példát.

Az N-S vonal vállalt egy 4 pikk felvételt, bell/bell szkórban, meg is csinálták. A vonalukon 27 pont volt. Korrigálás nélkül 620 pontot takarítottak volna be. Korrigálással 620-((27-13)*20)=340 pont. Megdolgoztak érte.
Ellenben, ha elrontják a licitet, vagy nem merik bevállalni a gémet, akkor hiába ütnek ugyanannyit, de csak 170 pontot kapnak, korrigálás nélkül. Korrigálással 170-((27-13)*20)=-110 pont. Megkapták a büntetést, hiszen nagy lappal játszani kell.
Harmadik lehetőségként bemondták ugyan a 4 pikket, de vagy eljátszotta a felvevő, vagy az ellenvonal mutatott be zseniális ellenjátékot, vagy ellicitálták és nem ez volt az ideális felvétel – mindenesetre elbukták a felvételt eggyel. Ekkor korrigálás nélkül -100 pontot írtak volna, korrigálással -380 pont lett belőle. Nagy lappal ugyanis nem csak játszani kell, de írni is.

Hasonló módon el lehet készíteni minden játéktípusra és minden szkórhelyzetre egy-egy hasonló elemzést. (Akkoriban el is készítettem.) Az fog kijönni belőle, hogy lesznek némileg peches és némileg szerencsés szituációk, tehát a módszer nem mindig ezerszázalékosan igazságos. De a semminél bőven jobb – és nem bonyolult annyira, hogy elvegye a játék örömét.

Törmelék

  • Ha hirtelen nagyúri gesztussal félredobod a fotelből a ruhákat, hogy a nejed leülhessen, gondolj arra is, hogy ő pontosan tudja, hogy ezt a kupacot neki kell majd újra kivasalnia.
  • Feltűnt már valakinek, hogy a star szó visszafelé olvasva rats? Tudják ezt a celebek is?
  • Ha a kései elalvás előtt a legapróbb kétség is felmerül benned, hogy lehet, mégsem fogsz tudni holnap korán reggel felkelni – akkor biztosan nem fogsz tudni majd felkelni. A hajnali órák bizonyossággá képesek erősíteni az éjjeli órák apró bizonytalanságait.

Már nem is érdemes

Mert ordít.

Még valamikor október közepén írtam egy közepesen hosszú szösszenetet a bérkommentelés jelenségéről, annak különös veszélyeiről. Aztán nem raktam ki, mert éreztem, hogy még nem kiforrott teljesen az írás. Gondoltam, várok vele, hadd ülepedjen, aztán majd később újra nekifutok.

Már nem érdemes. Október óta rengeteg minden történt és már nincs értelme foglalkozni a témával. Bérkommentelés van, nem is kell külön bizonygatni. Épp elég szétnézni a blogokon, a kommentelhető újságcikkeken, a fórumokon, hogy lássuk, mi is folyik a neten. Kitűnő példa volt az egyik oldal tevékenységére a karácsony előtti szituáció, amikor Magyarország soha nem látott kritikai támadást kapott külföldról, jórészt a konzervatív médiából. Válaszként akkora összehangolt droidhullám öntötte el a netet, melyet még szintén soha sem láttunk. Ugyanaz a 30-40 nick nyomta folyamatosan, leállíthatatlanul ugyanazt a süket dumát minden helyen, ahol hozzá lehetett szólni. Mind-mind megannyi csápja a szervezett dezinformációnak.

Amiért pedig végképp értelmét vesztette a korábbi írás: eredetileg arra futott volna ki, miszerint a legnagyobb veszély az, hogy minimális mennyiségű ember képes a neten óriási tömegnek mutatni magát, mellyel igenis képesek befolyásolni azokat a – leginkább csak olvasó – embereket, akiknek szükségük van az igazodásra. (Lásd Aronson megfelelő műveit.) Ez szép elmélet volt, gyakorlatilag viszont már nincs értelme: egyre inkább úgy tűnik, a bérkommentelők tényleg sokan vannak, legalábbis ahhoz éppen elegen, hogy képesek legyenek minden épkézláb eszmecserét megfojtani. (Beh szép is, amikor vita helyett az egyik bérkommentelő csapat küzd a másik bérkommentelő csapattal, a háttérben meg a backoffice gyártja a diagramokat, keresi az idézeteket.)

Váratlan mosolyok

Mostanában kifejezetten pocsék kedvem van, fáradt is vagyok, meg ilyenek. Kevés dolog tud mosolyt csalni az arcomra. (Na jó, tegnap, amikor a Bornai kétméteres fasznak öltözve rohangált a szinpadon, a többi zenész pedig rombusz alakot formázott, melyen a fütyi át-átbújt, azon azért vigyorogtam rendesen.)

A ma reggeli mosoly pedig egészen váratlan volt. A reggeli kávéhoz futottam át a sajtót – és az RSS readerem démona sátáni időzítéssel tett egymás mellé két hírt:

From MiVanVelem

Na, ez az, ami már annyira szánalmas, hogy csak nevetni lehet rajta. A Times, mint balliberális média. Istenem, megáll az ész.

Mrs Cake

Még a nyáron autóztunk valahová és én éppen a nagy magyar orgonaszólókról tartottam előadást Nejnek.
– Nem tudom, feltűnt-e neked, hogy milyen erős Emerson behatások vannak Pressernek abban a Hammond orgonán előadott szólójában, melyet a…

Elakadtam. Mostanában egyre többször fordul elő velem, hogy elgondolok valamit és amikor ki akarom mondani, az utolsó pillanatban pont a lényeg esik ki az agyamból. Most például a dalnak a címe. Egy nagyon ismert, általunk cafatokra agyomhallgatott dal címe.
Görcsöltem még egy ideig, aztán legyintettem. Az a hülye német, az.

Az ember agyát viszont nem akármilyen fából faragták. Durván havonta felmerült a mélyből egy kellemetlen érzés. Hogy van nekem egy félbehagyott gondolatom. Be is ugrott, hogy kellene hozzá a dalnak a címe. De az már nem bukkant elő.

Egészen múlt hét csütörtökig. Éppen a munkahelyemről kocogtam haza estefelé, amikor az agyam diadalmasan előállt a megoldással: Kotta Nélkül Élem az Életem! Fejben végigpörgettem és ott volt benne az orgonaszóló, szépen. Na, csak nem vagyok annyira hülye – dőltem hátra elégedetten az autó ülésében.

Péntek reggel mentem vissza melóba, amikor kis híján elharaptam a kormányt. A Sztár FM reggeli műsorában beraktak egy régi LGT számot. Találd ki, melyiket. Igen, azt. Meglehetősen sokat hallgatom az adót, az sem zavar, hogy kevés számot adnak, sok ismétléssel – ennek ellenére fél éven keresztül egyszer sem kaptam el ezt a számot.
És most igencsak gondolkodóba estem. Az történt, hogy az agyam félévnyi görcsös kapirgálás után teljesen véletlenül pont most bukkant rá a hiányzó információra… vagy öntudatlanul bekapcsolódott volna a premonition mode?

Csak képek

Ropogós friss hó, szél semmi, kellemes idő… ugyan ki bírna ilyenkor otthon üldögélni? Van az erdőnek egy olyan blokkja, melyet még nem fedeztem fel. Kell-e ennél jobb alkalom?

Történet most nincs, csak képek. Azok is csak ilyen mobiltelefonosak, mert – én sem értem, miért – de nem vittem magammal fényképezőgépet.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Ez pedig egy érdekes kombináció. A tábla azt mondja, hogy a következő állomásig menjünk behunyott szemmel.

Aztán kábé hat méter séta után jött egy ötös elágazás. Ebbe kell belesétálnia a delikvensnek behunyott szemmel. Vidám.

ps.
Már sokkal később jöttem csak rá, hogy pont a forgalommal szemben mentem végig a tornapályán.

Szerelő

Mostanában rendetlenkedik a mosogatógép, így Nej szerelőt hívott hozzá. Én nem voltam itthon, hallomásból tudom a sztorit.

– Az egyik problémánk az, hogy ha sót rakunk bele, akkor mosogatás után mindent belep a fehér, lisztszerű por.
– Ne rakjon bele sót.
– De az kell!
– Nem kell.
– Hmm. A másik az, hogy a tablattakidobó nem működik rendesen. Vagy nem dobja ki a tablettát, vagy csak későn, így a mosogatás végén ott vigyorog a tabletta oldódatlanul.
– Tegyék át az evőeszköztartót a másik oldalra.
– Aha. Köszönöm.
– Szívesen. Ötezer forint lesz.

Hó… ahogy már régen nem láttam

Délután Egerben volt dolgom, és mivel jóval hamarabb érkeztem meg, mint ahogy terveztem, gondoltam, sétálok egyet. És milyen jól gondoltam!

Ez volt az egyik karácsonyi ajándékom, ez a séta.

Egerben ugyanis még elég szépen megmaradt a hó. A városban csak úgy hébe-hóba, de arrafelé, amerre valamikor laktunk, még teljesen megvolt. Csak sétáltam, sétáltam… és miközben vadul dőltek elő az emlékek, akkor jöttem rá, hogy én ezt a várost már 30 éve nem láttam fehérbe öltözötten. Pedig gyerekkorban imádtuk a havat, többször jöttem haza lilára fagyott lábakkal, piros arccal. (Ilyenkor odahúzódtam a radiátorhoz, és miközben engedett ki a lábam, élvezettel szagolgattam a radiátorokon cukros vízben ázó narancshéjakat.)

Bár őszintén szólva a nosztalgia nem is a belvárosban kapott el, hanem a Népkert környékén. Amikor a Tüdőgondozó mellett megláttam a kert kapuját, a vasajtóban a keményre fagyott jégpáncélt, majdnem elolvadtam. Istenem, ez a jégpáncél! Ez 30-40 évvel ezelőtt minden évben itt volt, minden évben kemény túlélőtúrává változtatva a kapun való áthaladást… és még mindig itt van, és az emberek még mindig apró léptekkel, folyamatosan kapaszkodva tudnak csak átmenni rajta.
Aztán bent a Népkert… akármerre néztem, mindenhol a hó. Tele szánkónyomokkal.

From MiVanVelem

Tele bizony, hiszen itt kereszteztem az egyik legfontosabb útvonalat. Minden télen mi is erre jöttünk, itt húztuk az üres szánkót magunk után. Mentünk a Nyúl-dombhoz.

Naná, hogy oda is elsétáltam.

Általánosságban elmondható, hogy amikor az ember idős fejjel visszamegy gyerekkora színhelyére, minden sokkal kisebbnek tűnik. Na, a Nyúl-domb nem így gondolta. Most is elismerően nézegettem a terepet. Itt csak a kemény legények szánkóztak: 20 méter meredek lejtő, a végén másfél méter enyhe lejtő. Ennyi volt a megállásra, mert utána jött a kőfal, ahol le lehetett esni. Néha le is estünk. Az egyik olyan hely volt, ahonnan csak azért indultunk haza, mert már nem éreztük a lábunkat.

Természetesen nem az ösvényen mentem tovább, hiszen a téli Népkert nagy előnye, hogy keresztül-kasul lehet benne közlekedni. A játszóteret szépen felújították, de ezzel oda is vágtak egy kicsit a nosztalgiának. Szerencsére jó a memóriám, visszanövesztettem embermagasságúra a bokrokat és lecseréltem a majomketrecet.

Vetettem egy futó pillantást a Fekete Ló kocsmára, majd elindultam a lakótelep felé. Ott hirtelen ötlettel bementem egy kicsit jobbra – és a játszótéren bevillant, mekkorát verekedtem én ezen a helyen a barátaimmal, pont ilyen havas terepen. Arról volt szó, hogy mi négyen úgy oldottuk meg a lomtalanítást, hogy felváltva mindenki kihajigálta a lakásából azokat a dolgokat, melyeket már megunt, vagy amelyekről úgy gondolta, nagyot fognak puffanni a téren. (Ezt tessék komolyan venni, én pl. a hatodik emeleten laktam, onnan azért nagyot szólt egy kidobott faláda.) A többiek pedig odalent próbálták elkapni az égből érkező áldást, ugyanis minden azé lett, aki először megfogta. Az a bizonyos verekedés is azért tört ki, mert egy görbe fakardot egyszerre fogtunk meg a haverral, utána pedig órákon keresztül rángattuk, anélkül, hogy elengedtük volna.

Innen a telepi bolt, a Szuperett(1) következett. (Most már Coop van ráírva, de az eredeti névre még emlékeztet a szemben lévő Szupi virágbolt.)

(1) Szocializmus volt, nem lehetett szupermarketnek hívni. Így tekeredett ki ilyen hülyén a neve.

Nyilván bementem. 30 éve nem voltam bent… és alig valami változott. A belső felépítés, a pultok… minden ugyanott volt. A nosztalgiahullámban még az is megfordult a fejemben, hogy a gyerekkorhoz hasonlóan zsebrevágok néhány csokit és kisétálok a boltból… de ma már nem vagyok annyira vakmerő. Inkább kifizettem.

Aztán jött az az útszakasz, melyet annyiszor, de annyiszor megtettem, hogy minden fának, minden bokornak külön nevet adtam. Mivel az iskolám a bolt mögött volt, így ezen az úton naponta átlagosan négyszer biztosan végigmentem, de ha a hétvégi rohangászásokat is beleszámolom, akkor a nyolc is megvan. Ez az út volt nekem az állandóság. A tengely, amely köré a világ szerveződött.
Nem mellékesen a világon egy útra sem volt ennyire pontosan belőve, hogy hány méterenként kell megenni egy csokit, ha azt akartam, hogy a házunknál már el is legyen felejtve. Most két szeletet vettem, és minden odafigyelés nélkül pont a játszóterünknél fogyott el.

From MiVanVelem

Ez itt megint egy mágikus pont. Csak erről a pontról órákig tudnék írni. Hogy itt megállva, mennyi minden fontos információt lehetett begyűjteni. Hogy innen már automatikusan fókuszált rá a szem, az ablakunkra, illetve az erkélyünkre. Hogy mennyivel lehetett ezt a kanyart bringával bevenni. Később kismotorral. Úgy, hogy ne kaszáljuk el a villanyoszlopot.

From MiVanVelem

És persze tél, meg az adekvát hóember. A hinta már nincs ott mögötte, pedig kamaszként olykor hajnal egyig is itt ültünk le dumálni a többi sorstárssal. Ja, és ez volt a placc, ahová én szórtam ki a megunt cuccokat, a többiek pedig itt ölték egymást érte. (Bár az se volt rossz, amikor kártyanaptárral a kártyahajigálást gyakoroltuk. (Bill Bixby, a Bűvész. Ugye.) A hatodikról. Közel ezer kártyanaptár kellett ahhoz, hogy elmenjen egy a pingpongasztalig. És akkor a pingponglabdákba szerelt tűzbombákról (Kis Vegyész készlet) még nem is beszéltem. Nem volt ám olyan rossz magasan lakni. Érettségi szünetben például úgy tanultam, hogy kiültem az ablakba és kilógattam a lábamat. Ekkor ugyanis nem szállt be a füst a lakásba.)

Séta tovább. Az emlékektől annyira visszafiatalodtam, hogy a városba befelé nézegettem a fiatal csajokat, látok-e köztük ismerőst. Csak utána csaptam a fejemre, hogy ha ismerőst keresek, akkor inkább az ötvenes nőket kell már néznem. Rögtön el is ment a kedvem a bámulástól.

Aztán apró meglepetések. Hogy alig változtak az üzletek: ahol régen könyvesbolt volt, most is az van. És ugyanez, sokszor. A Jókai utcában a játékbolt, ahol ősrégi matchbox-ok vannak a kirakatban. (Nem messze volt a régi játékbolt. Rendszeres programom volt, hogy besétáltam a városba, majd órákig nyomtam az orromat a kirakatüveghez. Minden alkalommal megkérdeztem, hogy van-e matchbox, de csak szökőévenként kaptak. És itt volt a műszaki bizományi áruház is, tele mindenféle csodálatos Kütyüvel.)

From MiVanVelem

A főtér pedig már megint más élmény. Faházak, bódék, készülve az ünnepre. Kértem egy pohár forralt bort, jót nevettem egy csoporttal, mely elfelejtett fizetni és a szintén jót nevető tulaj kiabált utánuk. Ünnep van.

Sok nulla

Pont kapóra jött a tegnapi írás illusztrációjához a Városkép című helyi lap legfrissebb száma. A címoldal 80%-át egy nagy írás foglalja el. A háromcentis betűkkel írt cím alatt, még szintén nagy betűkkel kiemelve a következő alcím látható:

Több, mint 10000000000 forint a ránk hagyott adósság

Ezt a cikket nem szabad elolvasni. Ugyanis egyből látszik, hogy nem informálni akar, hanem manipulálni. Én évtizedek óta számok környezetében élek, de még nekem is beletelt 5-6 másodpercbe, mire kisilabizáltam, hogy ez akkor most tíz milliárd. Az átlagolvasó biztosan nem fog ennyi energiát szánni rá, hanem egyből kicsúszik a száján egy asztakurva, milyen sok már! felkiáltás. És onnantól a szerző egyből a maga oldalára állította az olvasót, mint amikor a mosógép-eladó próbál már az első mondatával azonos platformra kerülni a potenciális vevővel.

Félre ne értsd, nem a pártosság beszél belőlem. Az előző önkormányzattal bőven tele volt a hócipőm, függetlenül attól, hogy milyen mez volt rajtuk. Az egyik legnagyobb pofátlanságuk volt, amikor megszavaztatták, hogy vegyenek fel sokmilliárd forintnyi kölcsönt. Úgy, hogy ők se tudták, mire fogják költeni. Az összes érvük annyi volt, hogy most vegyük fel, mert most olcsó a hitel.

A manipulálás elkerülése pont ilyenkor a legnehezebb. Amikor észleled, hogy manipulálni akarnak, neked pedig úgy kell visszautasítanod a felkínált médiaanyagot, hogy alapvetően nem is bánnád azt az irányt, amely felé éppen lökdösnének.

Rábeszél

Lehet, hogy már ajánlottam, lehet, hogy még nem… de mindegy is, most megteszem. Aki eddig még nem olvasta Pratkanis és Aronson Rábeszélőgép című könyvét, az túl sokáig már ne várjon vele. Soha aktuálisabb nem volt, mint most, amikor igen cudar idők járnak.

Ha nem hiszed el, akkor idemásolom a bevezetőt.

Különböző generációk fiai vagyunk. Egyikünk (Aronson) 1932-ben született és a második világháború idején cseperedett föl. “Akkoriban még lelkesen elhittem szinte mindent, amire az iskola, illetve a média tanított. Példának okáért tudtam, hogy minden német gonosz, minden japán álnok és hitszegô, ellenben minden fehér bőrű amerikai becsületes, igazságos és megbízható. Meglehet, hogy a háborús filmekben kirajzolódó faji és nemzeti karikatúrákat éppen a tizenegy éves agy lehetőségeihez méretezték a negyvenes években. Ám azokban a napokban a felnőttek többsége – a szüleim is, akiknek e könyvet ajánlottam – bizonyára el akarta hinni a háborús filmek alapvető üzenetét, és gyermekesen bizott a médiában. Áhítattal fogadták Roosevelt elnök minden szavát. Különösen amelyeket hires kandalló melletti beszédeiben mondott, s eszükbe sem jutott, hogy politikánk nemes szándékait kétségbe vonják. Továbba azt gondolták (s én is, velük együtt), hogy a hirdetések egyetlen célja a vásárlóközönség tárgyilagos tajékoztatása.”

Azóta sokat változott a világ. Aronson átélte a vietnami háborút, szem- és fültanúja lehetett, amint magas rangú kormányhivatalnokok arcátlanul hazudoztak összevissza. “Üldögéltem a tévé előtt, a képernyőre meredve. Halálra rémített a rombolás és a halál látványa, melyet Vietnamból közvetítettck a lakásomba, s fokozatosan rájöttem, hogy a politikusok csak akkor hazudnak, ha mondanak valamit. A Watergate-ügy idején lettem középkorú, akkor, amikor Richard Nixon, a hivatalban lévő elnök lemondásra kényszerült, mert cáfolhatatlan bizonyitékok kerültek napvilágra (többek között az általa készített magnetofonfelvételek), tanúsítván, hogy többszörosen hazudott, mocskos trükköket alkalmazott, s a cimborái segítségével igyekezett rászedni az egész amerikai népet. Ettől fogva a szórakoztatóipar termékeinek tekintettem a hirdetéseket, mindegy, hogy politikusokat vagy árucikkeket reklámoztak -, melyeknek egyedüli célja az, hogy még több pénzt vagy hatalmat szerezzenek valaki(k)nek.”

Sajnos, a nyolcvanas években nem készültek magnófelvételek a Fehér Házban; így azután Reagan elnök következmények nélkül csaphatta be az amerikai népet (és az egész világot), durván megsértvén az alkotmányt is, amikor titokban fegyvereket adott el Iránnak, s az így nyert pénzeket a nicaraguai kontrák támogatásara fordította. Szembesülvén a bizonyítékokkal, Reagan elnök azt motyogta:
“Hát, nem emlékszem.”

Szomorú kortünet, hogy míg az amerikaiak döntő többsége felháborodott, amikor értesült a Nixon és társai elkövette jogsértésekről, az Irangate idejére már az emberek zöme annyira cinikussá vált, hogy tudomásul vettük legfelsőbb szintű becsapatásunkat. Így aztán Reagan elnök, Oliver North és John Poindexter sikeresen kidumálta magát. De a cinizmus nagyobb veszteségeket is okoz: a cinikus választó szeszélyes és kiszámíthatatlan. Immár a szavazati joggal rendelkező állampolgároknak kevesebb, mint a fele veszi magának a fáradságot, hogy leadja a voksát.

Azért írtuk ezt a könyvet, mert szenvedélyesen hisszük, hogy nem csak két alternatíva lehetséges: naiv és teljes hiszékenység, illetve teljes cinizmus. Az úgynevezett demokratikus politikai berendezkedésű országokban egyre kifinomultabb propagandatechnikákat vetnek be, fontos, hogy az emberek ismerjék működési mechanizmusukat, értsék hatékonyságuk rejtelmeit, s sikeresen alkalmazhassák a lelki önvédelem minden föltárt eszközét anélkül, hogy elsodorná őket a mély cinizmus világméretű hullámverése. Erről szól ez a könyv. Kutatók vagyunk, akik a rábeszélés mesterségének műfogásait összesen negyvenöt éve tanulmányozzuk, s úgy hisszük, immár tudunk valamicskét arról, hogyan hat a meggyőzés és miért. Meg arról: miként védekezhetünk, amikor a gátlástalan rábeszélők (különösen azok, akik indulnak a választásokon) bedobják magukar és az említett technikákat.

Tapasztalataink révén meghúzhatjuk a választóvonalat a meggyőzés és a rábeszélőgép – a kommunikáció és a propaganda között. Könyvünk nemcsak a kommunikáció befogadóihoz szól, a kommunikátorok – a rábeszélők – számára is tartalmaz némi útmutatást arra nézvést, hogyan dolgozhatnának hatékonyabban, de mégis becsületesebben, tiszta módszerekkel. Meggyőződésünk, hogy a demokrácia túlélésének egyetlen esélye, ha az alábbi két feltétel egyszerre teljesül.

Érteni és értetni

Nemrég egy fórumon beszélgettünk és előjöttek régi sztorik, beszólások az egyetemi időszakból(1).

(1)
– Életetek legszebb időszaka lesz! – fenyegettek akkor a felnőttek.
– A faszt – reagáltuk le tömören.
Aztán mégis.

Én pedig éppen melankolikus hangulatban voltam, hagytam, hadd jöjjenek elő az emlékek. Majd rájöttem, hogy mindegyik csak úgy lebeg valahol, ha nem írom le őket, akkor elvesznek.

Már írtam arról, mennyit hányódtam 1987-ben. Zűrös év volt, de az ősz ismét az iskolapadban talált. És milyen jól tette! No, meg én is. Teljesen más ember lett volna belőlem, ha azt a két évet kihagyom.
Ugyanis a szent őrültekhez kerültem. Az úgynevezett rendszer ágazaton az oktatóknak semmi sem volt drága, ha arról volt szó, hogy fényt gyújtsanak a nebulók fejében.

Kezdjük azzal a sztorival, mely indukálta ezt az írást.

Ágazatunk atyja és őrült nagybácsija utaztak egy autóban. Árva dokens, az atya, vezetett, mellette pedig Zoli bácsi – alias Klerenc – üldögélt. A docens úr modellezést oktatott, Zoli bácsi pedig valszám/statisztikát. Az öreg egyszer csak megkérdezte a dokenst, hogy szerinte mennyi annak a valószínűsége, hogy valaki meghúzza a kocsiban a kéziféket? Nulla – vágta rá Árva. Erre Klerenc berántotta a kéziféket. Olyan hatvanas tempónál. Nagy pedagógus volt az öreg, egy pillanatot sem hagyott ki, ha edukálni lehetett.
Az Árva meg síelés helyett autót javított a következő héten.

És ilyen emberek kezére voltunk bízva. Szerencsére. Tőlük tanultam azt a mentalitást(2), hogy semmi sem drága, ha az közelebb viszi a delikvenst a megértéshez. Ha kell, nyugodtan írd meg Hacsek és Sajó formában a szakcikkedet. Ha kell, állj ki a színpadra és énekeld el egy csábtánc közben. (Nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, csak megjegyzem, ténylegesen énekeltem már nagyszámú közönség előtt, miközben egy tüllboát tekergetve táncoltam. Józanul.) Nevezd nyugodtan büdös kurvának a receive konnektort, ha ezzel örökre beégeted az olvasó fejébe azt a tevékenységet, melyet a konnektor végez.

(2) Illetve volt középiskolában is egy Zoli bácsi nevű szent tanárom, de róla külön írok majd.

Vas Jóska egyszer látta, hogy bizonytalan a társaság egy szabályozó algoritmus megértésénél. A következő órára beállított, egyik hóna alatt egy IBM XT, a másik alatt egy monitor, a billentyűzet pedig a fogai között lógott. Ha el tudod képzelni, mekkora fizikai teljesítmény volt 1988-ban ezeket a 40 kilós cuccokat csak így felcipelni a tanterembe (eleve előtte likvidálnia kellett a gép előtt ülő szakit, mert akkoriban a gépidőért közelharcok folytak), akkor sejtheted, mekkora elszántság volt benne. Pedig csak egy nyomorult algoritmusról volt szó, melyet végülis elmondott korábban, utána akár legyinthetett is volna, látva a zavaros tekinteteinket. Összedugta a hardvert, elindította a TP3.0-t, aztán már magyarázta is, hogy mi micsoda. Később pedig lendületből ezekkel a vasakkal együtt jött órára.

Árva dokens más technikával dolgozott. Nem is illett volna hozzá ez az erőemelő mentalitás. Ő teljesen lefárasztotta a delikvenst. Addig gyötörte szellemileg az áldozatát, míg az teljesen feladta egyéniségét, lebontotta minden belső gátját és valahol a semmi határán, öntudatlanul, mindenféle védekező mechanizmus nélkül, pőrén lüktetett az agya. Ekkor – és csak ekkor – vált alkalmassá a nebuló arra, hogy befogadja a dokens úr mondanivalóját.

Nem kis problémát okozott, hogy ilyen mentalitással vizsgáztatott is.

Én általánosságban határozottan jó vizsgázó voltam. A fene tudja, hogyan, hiszen vizsga előtt mindig be voltam szarva, az anyagot sem igazán tudtam, legalábbis az első három évben – aztán mégis. Amikor már kint voltam a szinpadon, elmúlt minden gátlásom és simán kidumáltam magam minden nehéz helyzetből. Ez nem kicsit volt bosszantó, ugyanis nem tudtam, hogyan csinálom. Ha tudtam volna, akkor sokkal lazább lett volna az életem: tanulnom sem kellett volna, bőven elég, ha csak jól vizsgázom. De így nem voltam biztos magamban. Kimentem, vártam az ihletet – és az mindig jött.

Kivéve Árvánál. Ihlet nála is jött, de az öregen nem fogott. Nagyon egyszerű technikája volt: nem szólt közbe. Hagyta, hogy a delikvens mondja, csak mondja. Ha nagy bátran nekiálltam süketelni, csak ült és hallgatott. Láncban szívta a cigarettákat és figyelt. Húsz percnyi, egyre vadabb előadás után pedig megszólalt, hogy szerinte nem is arról beszéltem, amit kérdezett, ergo kezdjük előlről. Árvánál egy kétórás vizsga gyakorlatilag átlagos volt. Ha egy napra nyolcan jelentkeztek nála, akkor az utolsó biztos lehetett benne, hogy este nyolc előtt nem kerül be. Nej – akit sikerült rádumálnom, hogy ő is itt végezzen – egy egyszerű labordigerrel(3) is megszívta. Délután kezdték, hajnali egykor lett vége. Egy egyszerű labordigernek.

(3) Talán nem mindenki végzett vegyipari jellegű egyetemen, szóval ezt elmagyarázom. A digerálás, illetve a macerálás vegyipari folyamatok. Tudom, most vigyorogsz, azt hiszed, a macerálás valami diákszleng, de nem. Mindkettő egyfajta extrakciós eljárás. Oké, ezt is elmagyarázom. Az extrakció során valamilyen anyagból oldószerrel oldanak ki egy értékes komponenst. Ha ez hidegen történik, akkor macerálásról beszélünk, ha melegen, akkor digerálásról.
Nos, ebből – immár tényleg a diákszleng – nevezte el digerálásnak azt a folyamatot, melynek során a tanár a diák fejéből nyerte ki az értékes komponenst, a tudást, majd viszi át azt az indexbe.

Szóval Árvánál vizsgáztam, és szokás szerint csak beszéltem, beszéltem. Bíztam abban, hogy menetközben kitalálom, mi a helyes válasz. Közben elkövettem azt a hibát, hogy időnként egyenleteket irkáltam a táblára. Garantált, mondhatni tutibiztos egyenletek voltak, ezért is lepődtem meg, amikor olyan 40 perc után Árva, durván belevágva a monológomba, megjegyezte:
– Kolléga, a második sor hibás.
Mint a vágtázó ló, melyet szügyönlőttek, úgy néztem a táblára. Mivan?
Innentől indult el a rémálom. Az öreg nem volt hajlandó megmondani, mi nem stimmel, én meg maximális erőkifejtéssel próbáltam úgy hajlítani a teret, hogy úgy nézzen ki, mint ahogy az egyenletem leírja. Szánalmas próbálkozás volt. Mint a végén kiderült, az egyenlet teljesen jó volt, annyi volt a hibája, hogy az első sor deriválásánál elböktem egy eadegyperikszet. (A világ második legkönnyebben deriválható tagja.) Egyébként minden komponens jó volt, rendben fejezték ki a valóságot. Csakhogy én mindegyik komponensről kiselőadást tartottam, próbáltam bebizonyítani a tök jó tagról, hogy rossz. Hiszen a dokens szerint valamelyik rossz. Komponensenként 20 perc ráfordítással röpke egy óra alatt végigértünk az egyenleten. Az öreg minden – türelmesen végigvárt – húsz percnyi próbálkozás után csak annyit vetett oda, hogy nem ez a hiba.
Végül teljesen elvesztettem a legendás vizsgázó hidegvéremet. Szegény tanársegéd próbált rávezetni arra, hogy rossz úton járok, de amikor beleszólt az újabb zseniális okfejtésembe, elpattant bennem egy idegszál, és valami egészen durva hangnemben elküldtem a… mondjuk úgy, hogy valahova máshová(4). Árvának ennyi volt csak a reakciója:
– Khmm, kolléga, úgy vélem, ez a hangnem nem illik ebbe az intézménybe.

(4) Jogos lehet a kérdés, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy ilyen durván kiosszak egy tanársegédet? Úgy, hogy korábban együtt laktunk a Tudósotthonban, szinte minden délután együtt bridzseztünk, nem kevésszer távoztunk hajnali utolsó vendégként valamelyik krimóból, a Tudósban nagyokat beszélgettünk – mondhatni, meglehetősen bensőséges kapcsolatban voltunk. Ő is ezért mert beleszólni a feleletbe.

A vizsga vége egyébként zene lett, azaz nem írta be az egyest, de meg kellett ismételnem.

Hogy egyébként mi volt az, ami még beleillett az intézménybe? Nos, az öreg itt is meglehetősen furán gondolkodott.

Ez már a diplomafélév. Hárman választottunk egy közös munkát, mindenki a saját részfeladatából írta meg a diplomáját. A munka egyébként egy némileg okosabb vegyipari CAD elkészítése volt. A némileg okosabb azt jelentette, hogy nem csak meg lehetett vele tervezni egy kisebb vegyi gyárat, de a készülékek mögött ott volt a matematikai modell is, így ha a tervező beirkálta a fizikai paramétereket (anyagnevek, tömegáramok, nyomás, hőmérséklet), akkor egy modellen tanulmányozhatta, hogyan fog a valóságban ketyegni a gyára. Jó nagy munka volt, rengeteg gépidő kellett volna hozzá. Kellett volna. Csakhogy a tanszéken mindösszesen két XT és egy 286-os AT volt, ezen sportolt mindenki. Hamar beláttuk, hogy esélyünk sincs, így átálltunk éjszakai életmódra. Délután négykor keltem, ettem egy pár virslit mustárral, zsemlével, hat óra körül bementem a tanszékre, majd reggel nyolcig dolgoztam. Utána alvás négyig. Igazi kocka életmód.
A tanszéken aztán hamar eldurvult az élet. Vittem a merülőforralót, teát főzni. Kávé nem kellett, akkor már koffeintablettákon éltem. Vittem a magnót. A tanteremben majdhogynem láncban szívtam a cigiket.
A munka jól haladt, de mint minden ilyen feladatnál, a vége felé egyre szűkebb kezdett lenni az idő. Még ezt is bele kellene rakni, ezen még csinosítsunk egy kicsit… a leadási határidő meg nem alkalmazkodott ezekhez a remek ötletekhez.
Végül annyira belemerültem a munkába, hogy teljesen elfelejtkeztem a környezetemről. Nem vettem észre, hogy elmúlt reggel nyolc. A magnó továbbra is hangosan szólt – akkor éppen vad alteros voltam, egy Pál Utcai Fiúk / Kontroll Csoport kazettát forgattam hónapokon keresztül(5) – a cigiket folyamatosan szívtam, a billentyűzetet ugyanolyan folyamatosan vertem. Időnként káromkodtam egy-egy sistergőset. Abszolút nem tűnt fel, hogy a hátam mögött a docens úr éppen órát tart a tanteremben. Ő pedig volt olyan laza, hogy nem zavartatta magát a sarokban bemutatott produkciómtól. Ennyi excentrikusság még bőven belefért a világképébe.

(5) Gyorsan be is raktam a winampba a kazit.

 
És akkor Zoli bácsi. Ő sem volt éppen kispályás egyéniség.

Már rögtön az elején rosszul kezdődött a kapcsolatunk. Klerenc erős dohányos volt, nem csak a szünetben bagózott, hanem az órán is. Szórakozottsága legendás volt, ebből kifolyólag nem mindig volt nála cigi. A tankörben egyedül én dohányoztam.
Ez azt jelentette, hogy számomra minden órán létszámellenőrzés volt. Mert az öreg azt nem mindig vette észre, hogy a szélen ülő szemüveges hiányzik… de azt, hogy a potenciális cigarettaforrása nem jött el, egyből kiszúrta.
Kifejezetten szerencsés volt, hogy az óráin nem unatkoztunk egy szemet sem. Legalább annyira vérmes volt, mint szórakozott. Amikor azt bizonygatta, hogy azok az eljárások, amelyekkel a valószínűségeket ellenőrizzük, szintén valószínúség alapúak, már vörös fejjel verte az asztalt. Hogy mást ne mondjak, egyetemi professzorként, valószínűségszámítást oktatva, szenvedélyes lottózó volt. Miután megtanította nekünk, hogy mekkora marhaság is ez.
A Buffon-tűs számolás teljesen megmaradt bennem. Kimentünk a folyosóra, adtam neki egy doboz gyufát, feldobta a levegőbe – majd kiszámolta a PI értékét. (Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az elméletbe, feldobáskor az adott hosszúságú gyufaszál kiszámolható valószínűséggel metszi a padló vonalait. A képletben szerepel a PI is… azaz megszámolom a relatív gyakoriságokat és már kalkulálható is durva közelítéssel a PI.) Az eset után napokig azt számolgattuk, hogy ha kivágnánk a Lenin-liget fasorát, abból milyen pontos PI-hez jutnánk.
De a legvadabb emlékem róla, a vizsga. Azt azért sejtheted, hogy a tananyag kemény volt, vizsgázni már nem kockadobálásból mentünk. Nem is tudtam mindent, de bíztam a vizsgarutinomban. Szükség is volt rá, ugyanis olyan tételt húztam, amelyről csak annyit tudtam, hogy nem tudok róla semmit sem. Viszont jól tudtam az előző tételt, mely valamilyen szinten ennek a bevezetője volt. Így leírtam azt, jó részletesen.
Az öreg elszedte, elkezdte olvasni. Egyre vörösebb lett a feje. – Ezt miért írta ide!? – húzott ki egy nagy darabot. – Érdektelen! Nem ez volt a kérdés! – Csak úgy pörgött a piros toll a kezében. A végén az irományom úgy nézett ki, mintha kivéreztette volna. Döbbenten üldögéltem. Kész, bukta.
– Hogy mert így eljönni? Mit képzelt, mi lesz itt a vizsgán? Egyáltalán, hanyasért jött?
– Öööö, egy olyan hármasféléért…
– Hármas? – enyhült meg – Az más. Az írása alapján ötöst akartam adni, de ha magának jó a hármas, akkor végeztünk is.
És beírta a hármast.
Ez volt az a vizsgám, amely után nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek. Aztán maradt az utóbbi, mert ki nem szarta le, hogy hanyas lett a vizsga, a sztori meg bőven megérte a pofáraesést.

ps.
Már néha én sem tudom, mit írtam meg és mit nem. Nem tartom kizártnak, hogy a fenti történetek valamilyen formában már szerepelnek más írásokban. Ha valakit ez zavar, akkor elnézést. Egy biztos, nem fogok nekiállni most keresgélni.
Különben is, szvsz jobb így, hogy ezek az összetartozó emlékek egymás mellé kerültek.