Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat

Hm, nézzük csak. Alapvetően a vesémmel nincs semmi gond. A májam tökéletesen működik, pedig isten látja lelkemet, nem kíméltem. Hajból juthatott volna több is, és a fejformám is hagy maga után kívánnivalót. Az izmaimra viszont különösen büszke vagyok, kár, hogy már nem látszanak.

Szóval összességében elégedett lehetek. Sejtjeim határozottan elfogadható kombinációban szerveződtek össze, amikor megalkották ezt a testet. Sajnálni fogom, amikor letelik az ideje és elemeire esik szét. Hasonlóképpen sajnálni fogom ezt a szerencsésen szerveződött egyéniséget is, amikor szétesik, majd darabjaiból valaki másnak az egyénisége épül fel.

Hiszen akárhogy is nézzük, az egyéniség gyakorlatilag néhány tulajdonság nagyjából véletlenszerű keveréke, mindez egy éppen kéznél lévő testbe töltve, melyet belöknek egy meglehetősen sztochasztikus környezetbe – az életbe – ahol végül kiforr belőle valami. Aztán amikor a test elhasználódik, akkor az egyéniség – a testhez hasonlóan – elemeire bomlik… mely elemekből később új test, új egyéniség áll össze. Mindez egyfelől nem túl jó hír az öntudat számára, ellenben másfelől végtelen megnyugvást biztosíthat neki: Nem kell félned attól, hogy elbaltázod. Egyáltalán nem számít annyira.