Category: Világmegváltás

Egy újabb szólásértelmező írás.

Carpe Diem, azaz Élj a Mának. Ha jobban belemegyünk – bele fogok – akkor van értelme. Felületesen elfogadni viszont nagyon káros.

Nézzük először a felületes értelmezést. Mert eleve rettenetesen felületes időket élünk, rohanunk, kapkodunk, nincs időnk gondolkodni azon, amit olvastunk, amit mondanak nekünk. Amit elsőre felfogtunk, az marad a végső.
Nos, a fenti szólás felületes értelmezése azt mondja, hogy ne foglalkozz a múlttal, mert az már elmúlt, ne foglalkozz a jövővel, mert az meg úgyis eljön valamikor, foglalkozzál csak a mával, mert abban élsz. Ez a gondolkodás vezet jobb esetben hajléktalansághoz, rosszabb esetben a korai halálhoz.

Vedd észre, mi a hiba: a kizárólagosság. Azt mondtuk, csak úgy élvezhetjük a jelent, ha kizárjuk a múltat és a jövőt a gondolkodásunkból. Ez marhaság. A szólás sem ezt mondja. (Az angol “seize the day” egy fokkal pontosabb is.) Ki mondta, hogy nem élvezhetem a pillanatot, ha mellette nem gondolok mondjuk a jövőre is?
Amire azt mondom, hogy sőt. Igenis foglalkozni _kell_ a múlttal és a jövővel. A múlt ismerete ad önbizalmat. A tudat, hogy legyőztem már néhány sárkányt, csak megbírkózok a mostanival is. A tudásom. Mely abból származik, hogy a múltban megtanultam ezt-azt. A tapasztalataim. Hogy amikor az az izé történt velem, annak rossz vége lett, így most máshogy fogok dönteni. Hogy amikor a gyerekeimet nevelem, emlékszem, milyen hibákat követtek el a szüleim és igyekszem ezeket a hibákat nem elkövetni, de persze követek el másokat, melyeket majd a gyerekeim nem akarnak elkövetni. De egészen leásva a múltba, amikor az első ősember megette azt a pirossapkás gombát és felfordult, akkor onnantól a törzs már tudta, emlékeztek rá, hogy ezt nem szabad megenni. Nyilván lehet ignorálni a múltat, de akkor a biztos talajt rúgjuk ki magunk alól.
És mi van a jövővel? Hát, az még rosszabb. Mindenki tudja, hogy az élet véges, a szervezetünk elkopik, minél jobban koptatjuk, minél erősebb anyagokkal, annál hamarabb. Persze, kamaszok szoktak olyan nagyokat mondani, hogy úgysem akarok sokáig élni, legalább addig legyen jó. Tudom. Én is mondtam. Aztán 35 éves lettem és lehülyéztem az akkori magamat. Az egészségünkkel való foglalkozás viszont egyértelműen a jövőnek szól. Lejövök a cigiről, mert nem akarok hörögve levegőt kapkodó öregember lenni. Naponta sétálok egy órát, mert az jót tesz a szívemnek. De nem csak az egészég van a világon. Az is elengedhetetlen, hogy valamennyire megtervezzem az életemet. Hogy a rózsák szagolgatása közben azért ne haljak éhen. Vagy beszéljünk a tanulásról. Rengeteg időt töltünk vele. Felesleges? Igen, van felesleges része. De ha akarsz valamit az élettől, és itt most nem feltétlenül csak az egzisztencia megteremtéséről beszélek (bár az is rohadtul fontos), hanem arról, hogy ha érteni szeretnéd a világot, az embereket, akkor magadra kell szedned műveltséget, nyelveket, meg persze logikát, azaz matekot és filozófiát. Az esztétika sem magától alakul ki. Ehhez olvasnod kell, tanulnod kell, gondolkodnod kell – ami lehet, hogy a mában éppen kellemetlen, mert jobban esne helyette egy sör a haverokkal. Emellett persze foglalkoznod kell azzal is, hogy a dolgok nem mindig fognak jól menni, lehetnek zűrök. Ilyenkor jó, ha van valami erőforrás-tartalékunk, leginkább pénz. Miből fogunk megélni, ha hetvenévesek leszünk? A fényevés annyira nem pálya.

Gondolom, érthető, mire szeretném kivezetni a gondolatot. Mint a legtöbb dolognál, itt sem vezet jóra a szélső érték, a kizárólagosság. Lehet élvezni a mát, a pillanatot, sőt, kell is. (Lásd a kedvenc mantrám.) De emellett, pontosabban, ezzel egyensúlyban kell időt, energiát allokálni a múlt feldolgozására és a jövő tervezésére.

Hogy a jövőben bekövetkező jelen is élvezhető legyen.

Belegondoltál már, mennyire furcsa, hogy teljesen természetesnek vesszük az egyes szám harmadik személyben leírt történeteket?
“Stirlitz úgy gondolta, hogy ekkor talán túl messze ment…”
Senki nem akad fel rajta, hogy honnan is tudta az író, hogy Stirlitz éppen mire gondolt.

Ez azért van, mert minden ember fejében – közvetlenül a Népművelő mellett – ott üldegél a Narrátor is. Ő az, aki elmagyarázza nekünk, mi is történt valójában. Segít értelmezni a történteket. Érthetővé egyszerűsíti a bonyolult eseményeket. Igen, sajnos rengeteget racionalizál is. De a lényeg, hogy ott ül a fejünkben és folyamatosan dumál. Amikor este leülsz naplót írni, akkor már nem magadtól írod, hanem a Narrátor mondja tollba.

Na most, az egyes emberek fejében élő Narrátorok között egyfajta trust kapcsolat van. Azaz ha történik velem valami, a Narrátorom pedig elmagyarázza nekem, hogy mi is történt velem, akkor teljesen magabiztosan feltételezem, hogy hasonló esetben a másik ember Narrátora is pontosan ugyanazt susmogná a másik ember fejében. Ami persze nem igaz, de mégis így képzeljük.

Emiatt teljesen természetes az, hogy amikor olvasok egy regényt, követem a főhős történetét – akivel nem mellékesen azonosultam is – akkor egy pillanatig sem akadok fel azon, amit a főhős gondol, hiszen a csóri – már ha létezett és tényleg végig is csinálta – valójában nem ezekre gondolt. Az író ilyenkor azt írja le, amit az _olvasónak_ kell gondolnia. Gondolj bele, a főhősnek legtöbbször nem is áll rendelkezésére annyi információ, mint nekünk olvasóknak, mégis mindig pont arra gondol, amire mi.

Nos, ez mind azért van, mert feltételezzük, hogy a másik ember Narrátora pontosan olyan, mint a miénk, így írás közben bátran váltogathatunk a szereplők, illetve az olvasók Narrátorai között. Nem fog senkinek feltűnni.

Bringás kör. Nem sportos, inkább sörös. Konkrétan Nejjel becéloztuk a Rizmájert, sörre szomjasan.

Útközben Soroksáron Péter Apostol utca.

Nem én lettem volna, ha nem indul be az agyamban a bringás okoskodás.

Péternek sok állapota volt. Eredetileg Simonnak született, halász volt. Később Jézus mellé szegődött, akitől a Péter nevet kapta. Teljesen belezsongott Jézus világnézetébe, halála után kiemelt szerepe volt a keresztény egyház létrehozásában. Ekkor kapta az apostoli címet is.

Azaz a Péter Apostol utcát nem egy emberről nevezték el, hanem egy bizonyos ember egy bizonyos státuszáról. Mintha egy utcát nem Petrényi Józsefről neveznének el, hanem Petrényi Rendszermérnök Úrról. Némileg szokatlan, de jelen esetben érthető, hiszen önmagában a Péter név elég tág kört jelenthet, az az utcanév meg, hogy Péter, Aki Apostol Is Volt tényleg elég hülyén hangzik.

Viszont, ha már itt járunk. Nem tudom, mennyire közismert, de amikor Rómában úgy döntöttek, hogy Pétert is keresztre feszítik, Péter bedurcizott és arra hivatkozva, hogy ő nem méltó ugyanúgy meghalni, mint Jézus, szóval szeretné, ha őt fejjel lefelé feszítenék keresztre. Így is történt és ez alapján találták meg később a csontjait.

Mit gondolsz?

Nekem egyből az ugrott be, hogy mekkora swag már. Irulva-pirulva, hogy nem vagyok méltó és hogy én inkább tucatszor többet szeretnék szenvedni, mert én annyira szeretem Őt, hogy még ennyi szenvedést is örömmel bevállalok érte. És ezzel tulajdonképpen meg is váltottam a jegyet a páholyba.

Jézus.

Itt valamit nagyon félreértettek.

Én úgy gondolom, hogy az az izé, amit – nem spinózai értelemben – Istennek nevezünk, az semmiképpen sem lát le az egyes emberekig. Talán a Földig. Talán az emberiségig. De odáig is maximum annyira, hogy ha viszket, akkor megvakarja. Gondold el, mennyit tudsz a fehérvérsejtjeidről? Negyedévente elmész a laborba és kapsz egy számot, mely ha benne van a határértékek között, akkor jó. Ha nem, akkor kapsz gyógyszert. Most komolyan, mit tudsz arról, hogy egy Béla nevű fehérvérsejted hogyan pusztult el valami bacival vívott küzdelmében? Mit tudsz arról, ha egy Péter nevű fehérvérsejted fejjel lefelé feszítteti magát keresztre? Meg hát magad mellé ültetni? Hogyan?

De – eltekintve az én világnézetemtől – eleve az, hogy kedves Jézus, látod, én direkte milyen sokat szenvedtem érted, ugye, látod, mennyire odavagyok érted, szóval a túlvilágon léccilécci biztosíts nekem egy tuti helyet valahol a közeledben, szóval ez… ez egy nagyon perverz gondolkodás. És ha ez tényleg így működik, akkor az sokat elárul Jézusról. Na meg a faterjáról.

PS.
Igen, tudom, ez az elképzelés valójában az emberi gondolkodásról árul el sokat.

Azt gondoltam, írok arról, mennyire mások a hapsik egymás között, mint a csajok. (Illetve, a fene sem tudja. Nem tudom, mit tudnak a csajok. Az mindenesetre gyanús, hogy csak párban hajlandóak vécére menni.) Aztán majd írok arról, hogy a hapsik, hacsak nem karótnyelt kispolgár az egyik fél, pillanatok alatt át tudnak váltani vadidegen módból brada módba. Hogy a vécében egymás mellett állva, a farkukat fogva, kellemesen elbeszélgetnek egymással. Hogy a falon a legyeket célozva a sárga sugárral, meg lehet beszélni a cigányvajdával, hogy unalmas az este a kocsmában, dobjuk fel a hangulatot egy kamuverekedéssel. Hogy egymást alig ismerő hapsik elmennek hétvégére lazítani egy vidéki parasztházba, majd este az egyikük a kötény alatt tök pucéran sürgölődik a bográcsnál, a többiek meg röhögve próbálnak mindenféle dolgokat dugdosni a seggébe. Hogy ismeretlen helyzetben elegendő normálisan megközelíteni egy hapsit, aki örül, hogy megszólították és tíz perc múlva már együtt isszuk a sört és beszélgetünk intim dolgokról.

Brada.

Ha normálisan közelítesz a másik hapsihoz, egyből át tudtok váltani az idegennél sokkal bensőségesebb módba. Tökmindegy a kor. Huszonévesen egy éjszakai szórakozóhelyen hajnalig magyaráztam egy ötvenes fazonnak, hogy mi az élet, aki itta a szavaimat. Aztán másnap a munkahelyen egész nap a vécén aludtam.
Ha nyitott vagy és pozitívan állsz a másikhoz, se szeri, se száma, hány emberrel keveredhetsz pár percre nagyon közeli kapcsolatba. Hogy aztán soha többet ne is találkozzatok. Valószínűleg pont ezért mertetek teljesen őszinték lenni.

Brada.

Alszol valami idegen helyen. Nincs semmi probléma. Aztán valamelyik éjszaka észreveszed, hogy van a szobádban egy falióra, mely ketyeg. Eddig ugyan nem tűnt fel, de miután észlelted, hirtelen elkezdesz figyelni rá. Mi több, zavarni fog. Eleinte megpróbálsz túljárni az eszén, vannak elalvási technikáid és tényleg, ha el tudod terelni az óráról a figyelmedet, akkor hamarosan el is alszol. De nem mindig sikerül. Igyekszel, igyekszel, de egyszerűen nem tudod ignorálni, végül minden tik és tak egy-egy plafont repesztő gongütés lesz.
A következő este már eleve beparázva mész be a szobába és abban a pillanatban lefagysz, amikor meghallod az óra ütését.
Pedig amíg nem tűnt fel, addig olyan kényelmesen aludtál.

Na, pontosan ugyanez a helyzet a horkolással is.