Category: Világmegváltás

Most, hogy egykori évfolyamtársamból, Gelencsér Bandiból egyfajta celebritás lett, elgondolkodtam egy kicsit.

Nem, nem azon, hogy hirtelen milyen híres lett. Nemrég készült vele ugyanis egy interjú, ahol roppant pesszimistán, de szerintem teljesen realistán bemutatta, milyen iramban romboljuk az életterünket és szerinte sokkal kevesebb ideje van hátra ennek az életmódnak, mint ahogy gondolnánk. Az interjú nagyot szólt és rá is repült egy csomó wannabe. Legalább egy tucat ellenvéleményt olvastam el, egy kivétellel az egyik üresebb volt mint a másik, gyakorlatilag annyival össze lehetett volna foglalni mindegyiket, hogy ‘Na de rektor úr, ne legyen már ennyire pesszimista, mert… csak. Meg egyébként is, eddig is volt valahogy, mostantól is lesz.‘ Azaz a nagy büdös semmi. (Egyébként Bandi részt vett egy újabb beszélgetésen, ahol megint higgadtan és okosan elmondta kicsit árnyaltabban, de nagyjából ugyanazt, mint a múltkor.)

Na mindegy, ez csak az írásom apropója volt, de nem a tárgya.
Azon gondolkodtam el, hogy mennyire másképpen látnak az idős emberek. Ránéztem az első írásban a képekre. Mit látott ezen a képen egy átlagos ember? Egy hatvan felé közeledő, decens embert. Egy olyan tudósfélét. Egy rektort. Mit láttam én ugyanezen a képen? Bandit. Ahogy a nyolcvanas évekből emlékeztem rá. A kisfiús mosolyát, a komoly dumáját.

Mintha nem azt látnám, ami előttem van, amit a szemem az agyamba továbbít, hanem útközben, oldalról bejönnének az emlékek és módosítanák az agyamban azt, amit látok.

Ha már a rektoroknál tartunk. Az egyik unokatesóm szintén rektor volt és amikor sok-sok év után valamiért levelet írtam neki, nem igazán tudtam, milyen stílusban írjak, végül ilyen is lett, meg olyan is. Aztán amikor találkoztunk személyesen, majdnem szétrúgta a seggemet és akkor már én is csak vigyorogtam, mert egyből beugrott a kettős látás, azaz hiába állt előttem egy korosabb ember, nem azt láttam, hanem azt a vigyori kölyköt, akit kiröhögtünk azért, hogy hogyan lehet már olyan kimondhatatlan nevű zenekarokat imádni, mint az az izé, az a dípröpöl, vagy mi a szösz.

Illetve van itt egy másik apropó is. Nemrég voltam középsulis osztálytalálkozón. Bőven volt alkalmam gyakorolni ezt a bizonyos kettős látást. Néhány kivételtől eltekintve a fiúk is, lányok is megterebélyesedtek. Az összes fiú összes hajából sem lehetett volna összerakni akár csak egy kefefrizura parókát sem. Ha valaki idegen tévedt volna be a különterembe, egy csomó hangoskodó nénit és bácsit látott volna. De nem mi. Mi egyszerre láttuk a többiek mostani és a 40 évvel ezelőtti formáját. Elég volt megpiszkálni a lány tarkóját és már vigyorgott, pont azzal a vigyorral, mely ő és kizárólag csak ő. A beszólások, az azokra adott reakciók, a gesztusok, a fintorok… nagyon gyorsan visszavittek minket a nyolcvanas évek elejére és bár a szemünk csupa öregembert látott, az agyunk tojt rá és mindenki szép volt, harmatos és fiatal.
Ennyit jelent az öreg ember szeme, az öreg ember látása nevű varázslat.

[PS]
Bár annyira nem érinti szorosan a lényeget, de most utánanéztem. Bandi pont nem volt az évfolyamtársam. Két évfolyammal jártam együtt, az egyik 88-ban végzett, a másik (benne én is) 89-ben. Gyakorlatilag együtt laktam, együtt éltem Nej évfolyamával, akik 91-ben végeztek. Bandi viszont pont köztük, 90-ben. Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Picike kis egyetem voltunk akkor, nagyjából _összesen_ 600 diákkal. Mindenki egy nem túl nagy kollégiumban lakott és ténylegesen mindenki ismert mindenkit, évfolyamtól függetlenül.

Ez egy nagyon komoly kérdés. Amikor azt mondom, hogy én én vagyok, akkor tulajdonképpen ki is az az én, akinek magamat gondolom? Mondhatnám, hogy van egy tudatos gondolkodásom, vannak elveim, van integritásom, ez mind én vagyok. Van humorom, vannak tehetségeim bizonyos dolgokhoz, ez is én vagyok. Van múltam, ennek vannak nyomai, ez is én vagyok. Van egy racionális gondolkodásom, és szeretem magam azzal hitegetni, hogy legfőképpen ez vagyok én. Ez mind jól hangzik… csak sajnos nem igaz. Egyszerűen vannak olyan mechanizmusok az agyamban – az én saját agyamban! – melyekkel nem tudok mit kezdeni. Racionálisan elutasítom, de ezek a gondolatok megkerülik a racionalitást és ott vannak, befolyásolják azt, hogy milyennek mutatkozom kifelé, befolyásolják azt, hogy hogyan élem meg az életemet. Mint amikor be van kötve a szád és melletted ordenáró módon hazudnak, legszívesebben ordítanál, hogy kérem, itt hazudnak, de be van kötve a szád.
És ha nem vagy az az ember, aki folyamatosan elemzi önmagát, akkor észre sem veszed, hogy ezek a folyamatok léteznek.

Elmesélek egy nagyon egyszerű történetet. Olyan 2-3 éve történhetett. Bevásárlóközpontba mentem. Leparkoltam a parkolóban, elsétáltam a kosarakhoz, betoltam a százast, kihúztam a kosarat, a benne lévő papírszemetet odafigyelés nélkül dobtam át az előtte lévő kosárba. Mentem is volna tovább, de pont ott volt a kosártologató jómunkásember és keményen lecseszett. Hogy ha már megfogtam azt a szemetet, akkor miért egy másik kosárba dobtam, és miért nem a mellettem lévő kukába? Nem kaptam levegőt. Az első gondolatom az volt, hogy én itt a VEVŐ vagyok, hogyan jön ahhoz egy kosártologató ember, hogy lecsesszen, különösen azért, hogy miért nem végzem el az ő munkáját? Morogtam. Ő is morgott. Aztán mentem a boltba. Emlékszem, végig füstölögtem.
El kellett telnie némi időnek, mire az egóm elengedte a témát és ráébredtem arra, hogy a hapsinak teljesen igaza volt. Hiszen ha már megfogtam a szemetet, akkor pontosan annyi erőbe került volna a kukába dobni, mint a másik kosárba. Oké, hogy ez a hapsi dolga lett volna, de hamar belátható, hogy nincs annyi kapacitása, hogy folyamatosan tisztán tartsa azt a rengeteg kosarat. És ha a vásárlók racionálisan gondolkodnának, akkor jelentősen javulhatna a helyzet.
Ez különösen fájt. Én ugyanis büszke vagyok arra, hogy racionálisan gondolkodok.
Nyilván látszik, hogy ebből kognitív disszonancia lett. Bennem erősen él, hogy racionális ember vagyok. Itt viszont nem viselkedtem racionálisan.
A legrosszabb az egészben az, hogy mindezzel tisztában vagyok. Csak éppen nem tudok mit kezdeni vele. Racionálisan tudom, hogy a hapsinak igaza volt, azóta figyelek is erre, a szemetet a kukába szórom, de az egóm a mai napig nem tudja elviselni, hogy nem neki volt igaza. Folyamatosan keresi még ma is a mentségeket. Ilyesmiket sugall, hogy a hapsinak lehet, hogy igaza volt, de mondhatta volna finomabban, nem annyira sarkosan. Érzed ugye? Ezek azok a védekező mechanizmusok, melyek akkor lépnek életbe, amikor már végképp sarokba szorítottak, amikor végképp legyőztek, de te véded a maradék… midet is?

Mert… mi is vagy te? Ki véd ilyenkor kit? Amikor racionálisan tudod, hogy nem neked volt igazad, de valaki, ott belül makacsul kitart és keresi a kifogásokat, a menekülő útvonalakat, hogy bebizonyítsa (kinek?), hogy mégsem a másiknak volt igaza, vagy ha mégis, akkor nem úgy.

És ez van. Apuka tanítja kerékpározni a kisfiát egy alacsony forgalmú úton, de a gyerek csak becsámpázik egy gyorsabb jármű elé. A sofőr fékezés után finoman kiszól az apukának, hogy talán nem így kellene. Az apukából meg kitör a vadállat, hogy a sofőr miért nem dudált időben. Autós kanyarodáskor nem vesz észre egy kerékpárost, aki félreugrik, majd széttárt karral jelzi, hogy hé, ez mi volt, az autós meg ablakon kihajolva kurvaanyázik. Ezek mind ugyanazok. Az illetőnek nem volt igaza, ezen pedig annyira felcseszte az agyát, hogy agresszíven kitört. Mert az a képe élt magáról, hogy ő egy belátó ember, akinek mindig igaza van. Itt meg nem. És arra haragszik, aki miatt nem lett igaza.

Nehéz ügy. És gondold el, hogy nagyon sok helyen, köztük itt, Magyarországon is, ma a népesség jelentős részének hazug propagandával mossák át folyamatosan az agyát. Mi történne, ha valami csoda folytán ez a propaganda egyszer csak leállna és ezeknek az embereknek szembe kellene nézniük a valósággal? Amikor fel kellene dolgozniuk, hogy ők, akik jó embernek tartják magukat, folyamatosan és masszívan a gonosz oldalon álltak?
Megsúgom: semmi. Mára már akkora lett a disszonancia a propaganda és a valóság között, melyet semmilyen módon nem lehet áthidalni. Ezek az emberek maradnának a propagandánál és semmiképpen nem fogadnák el a valóságot, sőt, azokat küldenék el a káanyjukba, akik megpróbálnák felnyitni a szemúket.

Hát, ez van. Így vagyunk összerakva.

Fiatalabb koromban, amikor még misztikumra hajlamosabban gondolkodtam, bevezettem egy fogalmat: a tárgyak napja. Ez az a nap, amikor minden félresikerül, leverem, kiesik a kezemből, megkarcol, megszúr, megbotlok benne, kilöttyen a kávé, defektet kap a bringa. Teljesen olyan, mintha valami felsőbb hatalom feltüzelte volna a körülöttem lévő tárgyakat, hogy fogjanak össze és tegyék tönkre a napomat.

A fogalom beleépült a gondolkodásomba, a mai napig használom a kifejezést. Pedig ma már tudom, hogy nem erről van szó. A kulcs a fáradtság, a dekoncentráltság és az ingerlékenység. Ha csak nagyjából figyelek oda, hogyan teszek le valamit, lehet, hogy pár milliméterrel arrébb kerül a megszokott helyétől, a mozgásomra is csak nagyjából figyelek, nem ott jár az agyam, aztán leverem. És mivel ingerlékeny vagyok, nem teszem túl magamat egyből rajta, hanem csak gyűjtöm az apró frusztrációkat. Így épül fel a tárgyak napja.

Jó kérdés, hogy miért használom, ha tudom, hogy nem igaz? Nos, azért, mert remek indikátor. Amikor beugrik, hogy már megint a tárgyak napja van, tudom, hogy nem, nem misztika, nem, nem összeesküvés. egyszerűen csak sürgősen pihennem kell.

Aki nem ismeri a történelmet, arra itéltetett, hogy újra átélje.

Bármennyire is adja magát, de ez az írás _nem a mostani történések_ hatására íródott. Legalább fél éve porosodott már a vázlatok között, legalább ötven másik írással egyetemben.

A mostani évek nyomottsága, kvázi depressziója nálam úgy jelentkezik, hogy eszembe még eszembe jutnak ugyan gondolatok, valami vázlatfélét össze is tudok dobni, de megírni már nincs kedvem. Minek? Kinek?

Nos, ez az írás a szólásmagyarázatok vonulatába illeszkedik.

Ez egy népszerű szólás, senki nem is szokta vitatni, ráadásul tökéletesen illeszkedik abba a kedvelt mintába, miszerint mindenki más hülye, csak mi vagyunk a villamos.

Nyilván vitatni fogom.

1. Most komolyan. Ránézek a kocsmában a velem szemben ülő Ernőre, aki akkora tök, mint két másik, majd elégedetten közlöm vele, hogy te egy reménytelen, műveletlen tök vagy, veled meg fog ismétlődni a történelem, bezzeg én, nem csak az iskolában tanultam meg a törit, hanem azóta szét is olvastam az agyam, velem biztosan nem fog megismétlődni. Tényleg? Komoly? Az emberek ostobaságánál csak a műveletlenségük nagyobb. Hiába van tisztában a közösség 10-15%-a azzal, mi fog következni, ha a többinek fogalma sincs és ordítva, acsarogva sodródik az újabb társadalmi katasztrófa felé. Ebben a helyzetben csak Kasszandrának osztottak lapot.

2. És akkor gondolkodjunk el azon, mi is az a történelem? Létezik-e megfogható módon? Az események megtörténtek valahogy, ez egészen biztos, de minden más bizonytalan. A történelembe először az állam, az oktatáspolitika tenyerel bele,

én még emlékszem, a 70-es években mi minden szarságot tanultunk történelem címszó alatt, hogy a románoknál bevett dákó-román elméletről ne is beszéljek, meg a mostani struktúrákat múltba vetító ‘Mátyás, a nagy román király’ megjegyzésekről és mielőtt kiröhögnéd a románokat, elég csak annyit mondanom, hogy Kásler…

de maguk a történészek is úgy tűnnek nekem, mint alagútban, bekötött szemmel verekedő harcosok. Na jó, repkednek körülöttük szentjánosbogarak. Egyszerűen nem tudhatod, hogyan is történtek a dolgok, kinek, mikor volt hasfájása, ami miatt úgy döntött, ahogy, miközben mi meg már történelmi szükségszerűséggel magyarázzuk a döntését, ami persze megint lehetett, bár csak utólag magyarázva tűnik annak. Mint a legtöbb esemény. A történelemben, bármennyire is úgy tűnik néha, de nincs két teljesen egyforma szituáció. Egyszer így oldódott meg egy helyzet, máskor meg máshogy. Lehet, hogy pont egy hasfájás miatt.

Na most, félre ne értsd, tanultam fizikai-kémiát, anyagszerkezetet, matematikai modellezést, tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos magasságból nézve elmosódnak az egyedieskedések és más törvényszerűségek jelennek meg. Ebből a magasságból a történelem is logikus és magyarázható, mint ahogy így is tanuljuk. Csak éppen… mint ahogy a matematikában sem, ugyanúgy a történelemben sem szabad keverni a magasságokat. Mert vagy lentről nézzük és akkor számít az, hogy egy döntés előtt álló politikus éppen milyen hangulatban van, vagy a magasból, úgymond történelmi távlatból nézzük, akkor meg nem, hiszen a törvényszerűségek szerint a változásnak így is, úgy is meg kell történnie. Egy viszont biztos: egyik esetben sem függ semmi attól, hogy a népek éppen mennyire ismerik a történelmet.

3. Miután legyilkoltam a szólást, szeretnék írni pár szót a hasznosságáról. Mert attól, hogy nem igaz, még komoly szerepe lehet. Ugyanis figyelmeztet.
Hagy konkretizáljam a szomorú aktualitással. Putyin lerohanta Ukrajnát. Igazából még csak össze sem törte magát, tessék-lássék gyártott némi ürügyet, aztán már vágtáztak is a tankok Kijev felé. Ha most elsütöm a fenti szólást, majd pár szóban vázolom Hitler esetét a Szudétavidékkel, mindenki pontosan érteni fogja, miről van szó. Még akkor is, ha a történelemben agyilag zoknik.

Elgondolkodtam, hogyan tudnak ekkora nyilvánvaló, tudománytalan baromságok virálisan terjedni, úgy, hogy rengeteg ember komolyan hisz is bennük. Meg úgy általában, miből táplálkozik ez a meglepően erős tudományellenesség?
A probléma gyökere ott lesz, hogy az emberek jelentős többsége semmilyen formában nem érintett: nem végez – és nem is végzett – tudományhoz kapcsolódó tevékenységet, nem követi, mi történik a tudományon belül. Leginkább azért, mert nem is érti. Akinek általános iskolában gondjai voltak a kétszerkettővel, az nem fog a legújabb matematikai konstrukciókról olvasgatni.
Márpedig ha nem értik, akkor vallásként tekintenek rá. Azt sem értik, de ott vannak a vallás tévedhetetlen papjai, akik mindent elmagyaráznak, szájbarágósan elmondják, hogyan kell élniük, hogy a végén majd jó legyen. Gyakorlatilag ilyen az összes: a kereszténység, az iszlám, vagy hogy egy viszonylag frisset mondjak, ilyen az orbánviktor vallás is. Mindegyikben közös, hogy az istenük – és ebből kifolyólag a papjaik – tévedhetetlenek. A tévedés a vallás alapjait kérdőjelezné meg, hiszen az emberek az életüket teszik rá, pusztán bizalmi alapon. Ebbe nagyon nem fér bele, hogy a végén ne legyen biztos, hogy ott lesz a gyöngyházkapu, vagy a harminc huri.

A tudomány viszont egyáltalán nem ilyen. A tévedés egyenesen az alapja. A tudomány a try&error módszerrel halad előre. Valaki felállít egy hipotézist, bebizonyítja. Rengetegen leellenőrzik. Végül azt mondják, hogy igen, ez így van. Aztán jön valaki, aki megkérdőjelezi a hipotézis egyes elemeit, majd bebizonyítja, hogy ez is oké. És nem, nem tagadják ki, nem kövezik meg, hanem ha bebizonyosodik az igaza, akkor Nobel-díjat kap. Kifelé pedig azt kommunikálják, hogy milyen fasza csávók vagyunk, látjátok, hogyan haladunk előre?
Nem, nem látják. Az a vallás, amelyik büszke arra, hogy téved, amelyik nem ad egyértelmű receptet arra, hogyan éljünk, hogyan gondolkozzunk, az bukott vallás. Mint jelenleg a tudomány.