Category: Világmegváltás

Régi szövegeket ízlelgetve lehet érezni, mennyire megváltozott mára az írásjelek használata.

Addig oké, hogy a ‘,’ azt a szünetet jelzi, melyet élőbeszédben is tartanék a mondat közepén. De a hosszabb szünetre ma már a ‘…’ kombinációt használjuk (képzelj hozzá egy jelentőségteljes tekintetet), a gondolatjel pedig szinte teljesen kikopott. Valahol érthető is, ha a sor végére kerül, akkor egyszerűen nem hozza a hatást. Gondolatjelet használhatnánk akkor is, amikor kibeszélünk a mondatból, de erre jobb a zárójel – még mindig a sortörés miatt. Előfordul, hogy hosszabban beszélnénk ki a mondatból. Régen erre a lábjegyzetet használták, meglehetősen elitélendő módon. Hogy ne menjek messzire, itt van a nemrég ajánlott könyv. A tartalom továbbra is kifejezetten minőségi, de borzasztóan sokat ront az olvashatóságon az elburjánzott lábjegyzetelés. Időnként maga a lábjegyzet is több oldal hosszúságú, azaz 2-3 oldalon keresztül is vonul, persze ebben a 2-3 oldalban megjelennek újabb lábjegyzetek és amikor kimászol belőle, már nem emlékszel, miről is szólt az a fél mondat, ahonnan leugrottál a lap aljára. Én hét évig dolgoztam programozóként, némi töprengés után gyakorlatilag bármilyen nyelven tudok forráskódot olvasni, nyilván megbírkóztam ezzel a könyvvel is… de nem igazán olvasóbarát, egyáltalán nem. A magam részéről sokkal elfogadhatóbbnak tartom a kiemelt szövegblokkot. Ez az, amikor egy téglalapba kiemelve írok bele valamit, ami csak érintőlegesen kapcsolódik az eredeti szöveg tartalmához, a lendületéhez meg semennyire. Ezt nevezik blockquote-nak is. Igen, tudom, ezt eredetileg arra találták ki, hogy ide akár külső, akár belső idézetek kerüljenek – erre utal a neve is -, illetve ebbe a dobozba lehet belerakni, kiemelni a szöveg fontosabb mondatait.

Jut eszembe, a ‘-,’ kombinációt is milyen ritkán használjuk. Hiszen maga a gondolatjel is már egy szünet, a vessző felesleges. Viszont vannak helyesírási szabályok, vannak szavak, melyek előtt kötelező. Engem speciel zavar ez a duplaszünet, lehetőség szerint kerülni szoktam.

Többhasábosan tördelt ujság esetében teljesen rendben is van az eredeti értelemben használt blockquote, de internetes egybefüggő szövegnél szvsz kontraproduktív. Interjúknál szokták így kiemelni az alany fontosabb mondatait, amivel kifejezetten megtörik a szöveg szerkezete. Az ilyen írásoknál megint át kell váltanom befogadó olvasóból forráskódot olvasóvá. A magam részéről bőven elfogadhatónak tartanám, ha a fontosabb mondatokat kurzívba teszik.
Én viszont inkább kibeszélésre, lábjegyzet helyett használom a kiemelt szövegblokkot. Jogos lehet a megjegyzés, hogy a nagyméretű blokkok is rontják a képet, törik a lendületet. Teljes mértékben így van. Ha már zavaróan túl nagy a kiemelés, akkor háromféleképpen szoktam megkerülni. Vagy átfogalmazom a szöveget, úgy, hogy kiemelés nélkül is beleilleszkedjen a kibeszélés, azaz a lendület átvigyen ezen a szakaszon. Vagy kiteszem külön írásba és csak egy linket/hivatkozást rakok rá.

Azért ne dobjuk ki a lábjegyzetet se, megvan neki is a szerepe. Amikor egy gondolatnál szeretném jelezni, hogy az eredetetileg nem az enyém, hanem mondjuk Kanttól vettem át, akkor a precíz szerző megadhatja lábjegyzetben a pontos forrást.

Nem beszéltem még a ‘;’ írásjelről. Szegény szerencsétlen gyakorlatilag eltűnt. Elméletileg akkor kellene használni, ha mondat közben váltunk gondolatmenetet. Próbálkoztam is vele, sokszor, de minden alkalommal jobban jártam, ha új mondatot kezdtem.
Viszont kaptunk új írásjelet is: ez a ‘/’, mely online/offline szövegekben is a ‘vagy’ relációnak, esetleg az ‘és/vagy’ relációnak felel meg. (A ‘!valami’ egyelőre még várat magára, de ami késik, nem múlik.)
Mi van a kettősponttal? Semmi. Masszívan tartja a pozícióját, régen is használtuk, ma is. Amikor állítok valamit, majd meg akarom magyarázni, súlyt akarok neki adni, akár egy felsorolással, akár egy frappáns félmondattal, akkor ma sem használunk mást.

A végére még valami. Amit irkáltam, annak túl sok köze nincs a helyesírási szabályzathoz, a nyelvtanhoz egy kicsit talán több, de tartok tőle, hogy ahhoz sem sok. Nem is azt írtam, hogy jé, nézzétek már, mennyit változott a norma. A norma egyébként is köszöni szépen és állandóan változik, függetlenül attól, hogy mik a szabályok.
Egyszerűen csak arról beszéltem, hogy én hogyan írok, illetve miket tartok jól olvasható szövegnek… és ez mennyivel másabb, mint régen. Persze nem kell hozzá nagy megfejtés, régebben kizárólag print média volt, ma meg már inkább elektronikus. Nyilván mások a tördelések és más a szöveghez kapcsolódó metakommunikáció is.

A koncepció Nejé, én csak magamévá tettem és használom. Meg most leírom.

Arról van szó, hogy akár tudatosan, akár anélkül, mindenkinek van egy szociális bankszámlája, minden ismerőse felé. (Ismerős alatt egy kicsit szélesebb kategóriát értek: ismerősök lehetnek a haverok, a barátok, a közeli vagy távoli családtagok, de ide értendők a kollégák, a szomszédok, és ide tartoznak a közéleti szereplők, a politikusok is.) Azaz amikor megismerek valakit, akkor nyitok neki fejben egy számlát, melybe egyből fel is töltök valamekkora összeget. Azaz ha a lányom/fiam hazahozza a barátját/barátnőjét, hogy ismerkedjünk össze, az illető egyből egy tisztességes summával indul, hiszen a lányom/fiam szereti. Aztán utána már saját jogon gyűjtöget. Vannak emberek, akik kimeríthetetlen számlákkal rendelkeznek: Nej, a gyerekek, az öcsém és családja, apám. Vannak, akiknél ugyan ez a számla nem végtelen nagy, de azért elég tisztességes. Nem is tudom elképzelni, mit kellene csinálniuk, hogy lenullázódjanak.
Mert le lehet nullázódni. Pont ez a lényege az egésznek. XY indult egy értékkel. Aztán zajlott az élet, hol ő kért szíveséget tőlem, hol én tőle, hol ő mondott valami hasznosat, hol én rángattam ki a depresszióból. A számlán az érték ingadozott, de végig pluszban maradt. XY egy értékes ismerős. De lehet olyan ismerősöm is, aki rendszeresen lenullázza a számláját és már azt hiszem, hogy kész, vége, amikor mond valamit, tesz valamit és hirtelen megint pozitív lesz az egyenlege. Ő már némileg bizonytalan ismerős, képes elveszteni, majd visszanyerni a bizalmamat. Van olyan ismerősöm, akinek az egyenlege szép pozitív volt, aztán olvastam tőle egy homofób fröcskölődést a Facebook-on és egyből lenulláztam. Örökre. És persze van fordítottja is, ismerős, aki anno akkorát, de akkorát segített rajtunk, hogy bármit tehet, nem nullázódik le.

Ebben nincs semmi újdonság, ez egy teljesen emberi dolog. Ha nem is gondolunk bele, de így kezeljük az ismerőseinket. Nej koncepciója csak plasztikusan fogalmazza meg az ösztönösen alkalmazott elveket.
Csak.
Nyilván Harari egyből tudna írni erről a “csak”-ról egy fejezetet.

Az előző írás alapján rámsüthetnéd, hogy nihilista vagyok.
Úgy gondolom, ennek a kifejtése megér egy külön posztot.

Először is, olyan, hogy élő nihilista, olyan nem létezik. (Figyeled, milyen markánsan és lényegretörően ragadtam meg a nihilizmus definícióját?)

Aki ugyanis teljes mértékben átérzi és magáévá teszi a nihilista gondolkodást, az minimum felköti magát. Mert ha nincs semmi, ha nincs értelme az életünknek, akkor minek küszködni? Aki átérzi és el is fogadja, de nem öli meg magát, az pont a lényeget nem értette meg. Azaz nem nihilista. Aki meg megölte magát… nos az sem, mert a halott az egyszerűen csak halott.

A magam részéről – fenntartva mindazt, amit korábban írtam – úgy gondolom, hogy van az életnek értelme. Pár éve tisztáztam le magamban. Igen, az Élet Értelme nem egy megoldhatatlan filozófiai probléma, össze lehet rakni. Rajtam kívül megtette már többmillió ember. Az más kérdés, hogy miután rátaláltak a válaszra, nem szívesen publikálják. Nekem is vannak vázlataim, hogy egyszer majd kifejtem, de már legalább három éve rá sem néztem. Egyszerűen nem fontos.
Nem, ez nem nihilizmus. Nem azt mondtam, hogy nincs. Csak azt, hogy nem fontos tudnunk. Attól, mert nem tisztáztuk le magunkban, minden pontosan ugyanúgy megy tovább. Semmit nem számít, hogy tudod, vagy nem tudod… vagy éppen tudod, hogy nem tudod. Just do it.

Erről a rövid hírről jutott eszembe egy régi gondolat, pontosabban annak parafrázisa. Ki lehet sétálni Hajnóczy Péter sírjához és megkérdezni tőle, hogy Péter, megérte? Megérte-e pillanatok alatt elégetni egy életet, cserébe egy vaskosabb kötet összegyűjtött életműért?
Harmincöt évvel ezelőtt imádtam a könyvet. Mára már csak a debil farkas (Akinek nincs, annak nem is lesz!), na meg a felb@szott agyú hangya maradtak meg az egészből. Két generációnyi idő telt el. A gyerekeimnek meg már fogalmuk sincs sem róla, sem az írásairól. Megérte?
És ezt a kérdést nem csak Péternek érdemes feltenni. Hanem bárkinek, aki feláldoz valamennyit az életéből úgynevezett nagy ügyek, magas művészetek érdekében. A nagy ügyek elkopnak, a művészeket elfelejtik, a művek elporladnak. Hacsak nem okoz maga az alkotás örömet, az emberiségért nem érdemes még csak két gyufaszálat sem keresztbe tenni: nem érdemli meg.

[PS]
Életem egyik, ha nem legszomorúbb felismerése az volt, hogy az emberiség összes alkotása, a teljes kultúrkincse mind abból a hamis elképzelésből táplálkozik, hogy lennie kell valaminek a halál után, valaminek, ahol tovább élhetünk, ahol számít, hogyan éltünk.
Nem, nincs. És annak sincs semmi értelme, hogy fent maradjon a nevünk.
A halottat ez már nem érdekli.

Mostanában ilyesmin jár az eszem.

A barbár törzsfőnök szólásra emelkedett:
– Mi is tehát a legnagyobb öröm, melyet az igaz férfiember az életben lelhet? – Ilyesmiket kell annak mondania, aki fenn akarja tartani a sztyeppei hitelesség imázsát barbárkörökben.
A jobbján ülő férfi elgondolkozva kiitta kancatejből és hópárducvérből kevert koktélját, és imigyen szóla:
– A puszta élesen kirajzolódó láthatára, a hajadon átsüvítő szél, friss ló alattad.
A balján üldögélő nomád azt mondta:
– A magasban szárnyaló fehér sas vijjogása, havazás az erdőn, egy remek nyílvessző az íjon.
A törzsfőnök bólintott, és így vélekedett:
– Bizonyos, hogy a legnagyobb öröm megölt ellenséged látványa, törzsének megaláztatása, s asszonyai siráma.
Ezt a vérlázító kijelentést az általános helyeslés bajusz alatt mormolt moraja fogadta.
Ekkor a törzsfőnök tiszteletteljesen a kistermetű vendéghez fordult, aki fagydaganatait melengette nagy óvatosan a tűznél, és megszólította:
– Ám vendégünk, kinek hírneve legendás, bizonyára elárulja nekünk, mi is az igazán, amit egy férfiú a legpompásabb dolognak nevezhet az életben?
A vendég szünetet tartott egy újabb – sikertelen – rágyújtási kísérlet közepén.
– Mit beséls?
– Azt kérdeztem, mi az, amit az igazi férfi a legremekebbnek talál életében?
A harcosok közelebb hajoltak. Ami most következik, azt hallani kell.
A vendég hosszasan és keményen törte a fejét, aztán megfontoltan így válaszolt:
– Meleg víz, jó fogak, ész, puha vécépapír.

– Terry Pratchett: A Mágia Fénye –

Nem, nem vagyok barbár hős és köszönöm, de egészen jól elvagyok a jelenlegi vécépapírokkal is. A mostanában rendre felmerülő kérdés bennem az, hogy mi az a maximális privilégium, melyet ebben a világban el lehet érni? Fényűző gazdagság? Totális hatalom? Igaz barátok köre? Egy ideális család? Egy izgalmas és kreatív munka? Érezni, hogy van értelme a létezésünknek?
Az én válaszom pontosan ugyanolyan lehangoló lesz, mint Cohen, a barbár hős válasza a fenti idézetben.

A létező maximális privilégium a jelenlegi világban az, hogy ha elmész, elmenekülsz két hétre a világ elől, akkor nem kell attól félned, hogy milyen világba érkezel vissza.