Category: Egészség

“Mit lehet tenni? Le kell ezt nyelni, mi ez a gyógyszer?
Megkóstolom, kicsit keserű, kicsit félek, mégis beveszem, legyen vége.”
– Illés Lajos – Bontovics Kati: Kicsit Keserű –

__________________________04.22; hétfő

Ezért nem szeretem annyira a cliffhanger befejezéseket, de az előző, baromi hosszú írást már be kellett, túl hosszú lett volna, ha bevárom az újabb fejlemények végét. Így viszont az lett belőle, hogy az olvasók kénytelenek voltak körmüket rágva idegeskedni, vajon túlélte-e a főhős.
Túlélte.
A borzalmas szombat éjszaka után vasárnap reggel ráálltam a Voltaren+Aszpirin párosra, enni pedig pirítós kenyeret ettem főtt tésztával. Ez ment hétfő estig, amikor is kedd reggelre elmúlt a torokfájás. Most megúsztam.

__________________________04.24; szerda

Nyugaton a helyzet változatlan. A fogam egyfolytában, de szerencsére nem túl erősen fáj, a számban a gumók nem húzódtak vissza. A lábam szintén változatlan, kibírnám fájdalomcsillapító nélkül, de akkor nem tudnék bringázni, márpedig erősítenem nagyon kell, ha már a fogam miatt nem megy a gyógytorna. A torkom továbbra is ingadozik, fogalmam sincs, miért, de úgy néz ki, tartós reflux alakult ki. (Illetve sejtésem van, immár 3,5 hónapja szedek folyamatosan olyan fájdalomcsillapítókat, melyeket max 5 napig lehetett volna szednem.) Mindenesetre jön föl a sav és marja a torkom, na meg a hátsó fogakat.
Szóval így.
A legnagyobb baj viszont mentálisan van: nemrég még erős és határozott ember voltam, mostanra viszont egy béna, kezelhetetlen fogfájástól szenvedő gyomorbajos nyomorék lettem… és nagyon nem látom a végét. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy tudom, két hét múlva szétbontják az állkapcsomat és csak nagyon hosszú kinlódás után lesz normális fogazatom.

__________________________04.25; csütörtök

Oké, tegnap – abban a rohadék sötétszürke egész napos esőben – megvolt a szokásos mélypont. Ma már süt a nap és én is átgondoltam a helyzetemet. A probléma gyökere az, amiről korábban is írtam: mást értettem gyógyulás alatt, mint az orvosok. Azt képzeltem, hogy április második felére rendben lesz a lábam, májusban már csak vissza kell erősítenem és júniustól indulhat a túraszezon. Nos, nagyon nem így van, a teljes gyógyulás eleve lassabb folyamat, ráadásul ez a fogprobléma durván belekavart: egyrészt kinyírta a májusi erősítési elképzeléseimet, másrészt a gyógytornát is kizárta, emiatt hiába tudok szinte minden mozdulatot, ha még nagyon fájnak. Hiányzik a célirányos torna, de ha lehajolok, már hatalmasakat nyilall a fogam.
Jó, akkor mi van?
Az van, hogy türelem. Nem lesz gyors gyógyulás, sőt, sokkal lassabb lesz, mint ahogy az erős kezdés után várni lehetett. El kell fogadnom, hogy akár még a túraszezont is bukom. Az elejét biztosan, hacsak nem történik addig valami csoda. Semmit nem segít, ha dühöngök, meg toporzékolok. Most le kell nyugodnom valahogy, összeszednem annyi mentális erőt, hogy kibírjam a májusi csontfaragást.
Aztán a nyár meg olyan lesz, amilyenre sikerül.

TLDR: Jó. Nem jó. Rossz. Nagyon rossz. Talán. Mégsem.

A 74-es 24-es év,
a 24-es átkozott
legeslegrosszabb év.
Nem jön, remélem, több ilyen.
A 24-es év
mindegyik hajnalán eső esik,
mindegyik ágya büdös,
s az ágyban nyirkos az ágynemü.
Bereményi – Novák (Cseh Tamás): 74-es év

Azt írtam, hogy a blogon már nem vezetem ezt a betegségnaplót, mert úgysem történik már semmi érdekes.
Ja.
Szerencsére privátban még írtam, így megvan, mi is történt. Gyász.
Elég sokat gondolkodtam, hogy kitegyem-e, de végül úgy döntöttem, hogy mehet. Már most szólok előre, hogy főleg negatív, vigyorogni csak ritkán lehet rajta. De ez az élet, illetve nekem most ezt az arcát mutatja.

__________________________03.19; kedd

– Éjszaka már egyre többször alszom a bal oldalamon. Egyelőre ugyanolyan lassan, óvatosan fordulok balra, mint ahogy két hónappal ezelőtt a jobb oldallal próbálkoztam, de már egyre határozottabb a mozdulat.
– A mai nap legfontosabb momentuma: 82 pontos alvás és 90-es body battery, illetve a már alvás előtt bekékült stresszdiagram, mely egész éjjel kék maradt. Eddig ugyanis, két hónapon keresztül, a stressz értéke folyamatosan plafonon volt, függetlenül attól, mennyit pihentem, mennyire kapcsoltam ki az agyam, mennyi citromfű teát ittam. Azaz olyan erős belső zavaraim voltak, mely zaj minden mást elnyomott. Ma volt az első jele annak, hogy ez a zaj lecsökkent, mondhatni a szervezet odabent feldolgozta a traumát. (Lehet, hogy meglett volna hamarabb is, de a hosszú hétvégén tele lett a tököm és azt mondtam, hogy ha úgyis magas a stressz, akkor legyen oka is, így nekiálltam borozgatni.)
– Reggel, amikor vettem fel a zoknimat, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha a jobb zoknimhoz hasonlóan a balt is úgy venném fel, hogy keresztülteszem az egyik lábamat a másikon. Ültem… és néztem. No way. Megpróbáltam felemelni a bal lábamat, olyan öt centire jött. Ez nem fog menni. Aztán egy kicsit hátradőltem, lassan elindult felfelé a lábam, az utolsó pár centinél alányúltam… és már keresztbetett lábbal ültem az ágy szélén. Ez is megvan.
– Hasonlóan állok a futással. Séta közben már megfordult a fejemben, hogy rápróbálok. Megálltam… és csak néztem. Hogyan? Egyszerűen nincs meg a lábamban a futómozdulat. Rugaszkodjak el a jobb lábbal? De akkor a fájós balra érkezem. Rugaszkodjak el a ballal? Esélytelen. Aztán csak álltam, álltam, majd legyintettem egyet és sétáltam tovább. Még nincs itt az ideje.
– A gyógytornánál rá tudtam ülni térdeplésban a sarkamra. Nem úgy, hogy ráhelyeztem a testsúlyomat, inkább úgy, hogy a hátsóm hozzáért a sarkamhoz, de sikerült. Jelzem, ennél nem is lesz jobb, a művelet során mindkét lábam pontosan ugyanolyan fájdalommal feszült, azaz nekem gyárilag ennyi a maximum. Innentől bátrabban próbálkozhatok a guggolással, mennie kell.

__________________________03.20; szerda

– Fel tudom tenni mindkét lábam az íróasztalra. Oké, még nem kényelmes, de már fel tudom tenni.
– Le tudok ülni a kádban. Amennyire tartottam tőle, annyira egyszerű és könnyed volt. Ja, és fel is tudok állni belőle.
– Ma megvolt az első, immár bringázásnak nevezhető bringázás. Már induláskor más volt, éreztem, hogy nagyon jól megy a gép, kényelmes is, nem töri a kezemet, nem tör hátul, szóval kezd olyan lenni, mint régen. Aztán toltam egy 21.3-as átlagot a kisebbik Ferihegy-körön (36 km). Nem kicsit vicces, hogy a tüdőmet, szívemet köptem ki egyszerre egy nyamvadt 21.3-ért, miközben itt 25 az alap… de… lesz majd olyan is. Most örülni kell, hogy kitörtem a 20 alatti zónából.

__________________________03.21; csütörtök

Ahogy a gyógytornász mondta, pokoli nagy szerencsém van, hogy ennyivel megúsztam. Én meg közben arra gondoltam, hogy ha lett volna annyi eszem, hogy nem megszokásból tekerek haza, hanem arra, amerről jöttem és ahol nem volt lefagyás, akkor ma már túl lennék az 1800 méter szintmagasságú tesztkörön, két hét múlva pedig már terv szerint vadkempingeznék az MTB-vel a Cserhátban. Ehelyett lelkendezhetek azon, hogy 36 kilométert sikerült letekernem 21,3-as átlaggal, úgy, hogy kis híján belehaltam, hetekbe telhet, mire rendesen fogok járni, hónapokba, mire futni és az az erőnlét, ami korábban volt, az se jön vissza csak úgy magától és legfőképpen nem egy hónap alatt. Persze a gyógytornásznak is igaza van, hiszen járhattam volna úgy is, hogy soha nem jön vissza.

__________________________03.22; péntek

Egyre inkább úgy tűnik, nem szabad komolyan venni a sportórát. Egyszer majd, egyszer talán jó lesz, de most sérült vagyok, lábadozok, az óra meg új, és jobb híján a jelenlegi életvitelem alapján próbál megismerni, garantált, hogy csupa hülyeséget mond.
Felkelek reggel, jókedvűen, kipihenten, süt a nap, legalább kilenc órát aludtam, gyerünk, kezdjük a napot. Aztán ránézek az órára és azt mutatja, hogy borzalmas éjszakám volt, aludtam hat órát, semmi REM, minimális deep, azaz mind a kreativitásom, mind a fizikai teljesítőképességem a béka segge alatt, a stressz ellenben az egekben, a HRV státusz (pulzus variancia osztva az egyhetes átlaggal) a pincében, az edzésre való felkészültségem nem kimutatható és úgy általában az energiával való feltöltődöttségem közel nulla. Aztán persze, hogy rossz lesz a kedvem. Még akkor is, ha szimplán csak lehülyézem és ignorálom. Senki nem szereti, ha ilyeneket vágnak kora reggel a fejéhez.
A legviccesebb, hogy ezeket a számokat előre meg tudom mondani. Akármilyen sportot végzek, a stresszt feltolja az egekbe és semmi, még a literszámra fogyasztott citromfű tea sem hozza le. Ha viszont magas stresszel megyek neki az éjszakának, akkor garantált az összes fent említett mutató mélyrepülése, valahogy úgy van összerakva a képletekből álló struktúra (MI… oké, csak vicceltem), hogy ha ez az érték, tehát gyakorlatilag a pulzus varianciája, az egekben van, az mindent visz, mint a Lola T, legjobb, ha egyből elásom magam.

__________________________03.23; szombat

Tegnap (pénteken) felhívott a gyógytornász.
– Holnap akkor jönnék megint, feltéve, ha éppen nem teljesítménytúrázik.
– Öööö…
– Ugye még nem kerékpározott a hegyekben?
– Öööö… csak egy kicsit.
– Sejtettem. Kellek én még?
– Persze. Járni még nem tudok.

Sajnos tényleg nem. Elismerem, erősen terhelem a lábamat, viszont ez azzal jár, hogy mivel minden fájdalom a térdbe sugároz ki, így gyakorlatilag nincs térdem, anélkül meg nincs semmilyen mozgás sem. Emiatt van az, hogy amikor egy hosszabb ülés után kimennék a konyhába főzni egy teát, úgy mozgok, mint egy csípőficamos Quasimodo.

Megpihentünk tornázás közben. A gyógytornász ölébe vette a macskát.
– De szép cica!
– Igen.
– És olyan jó a felépítése. Nem kövér, nem gyenge.
– Dolgozunk rajta.
– Nem mondja? Maguknál minden családtagnak izmosnak kell lennie?
– Nem kell. De segít.

__________________________03.24; vasárnap

Éjszaka soha nem látott refluxroham tört rám, szószerint csorgott a sav a fogaimon. Abszolút semmi ok nem volt rá, pár napja fogtam vissza az étkezést a baleset előtti állapotra, miközben a savcsökkentő gyógyszert még szedtem.
A legrosszabb, hogy bedurrant tőle valamelyik fogam, de lehet, hogy több is. Hiányzott ám nagyon.

Viszont van egy fura következmény. A fogfájás miatt maximumra emeltem a Cataflan mennyiségét (hat óránként 25/50 mg-os), emiatt teljesen “meggyógyult” a lábam, azaz egyáltalán nem érzek fájdalmat. Le is bringáztam a Rizmájerbe.

__________________________03.25; hétfő

Nem változott semmi. A fogam továbbra is őrjítően fáj, már amikor elmúlik a gyógyszer hatása, a lábam viszont lubickol a fájdalommentességben, ma toltam egy 4,5 kilométeres sétát 4 km/h átlaggal.
Felhívtam a körzeti dokit, hogy tárgyaljunk valami antibiotikumról, de az asszisztens lerázott. (A doktornő csak 11 után lesz. Délben viszont már elmentek.)
Engem viszont nagyon idegesített a fogfájás. Annyiszor, de annyiszor eljátszottuk már: begyullad valami, ilyen gyógyszer, olyan gyógyszer, aztán egyszer csak jön egy többnapos ünnep, letépem a tapétát a falról, majd egy heti szenvedés után végül megkapom az antibiotikumot és rendbejövök.
Délután újítottam. Gugliztam egyet, majd megkértem Nejt, hazafelé vegyen Advilt. Valamit muszáj volt kitalálnom, a Cataflan egyre rövidebb ideig hatott.

__________________________03.26; kedd

Az idő ettől még gyönyörű volt, a lábam ugye nem fájt, kaland van. Elbringáztam a Római-partra (oda-vissza 53 km), enni egy lángost, inni egy sört. Jó volt.

Pontosabban, jó lett volna…
Csakhogy az Advil nem hat a lábfájásra. Nem tudta ezt Mehemed. Azaz mosolyogva elbringáztam a Rómaira, de visszafelé már berobbant a lábam. Az se könnyítette meg a dolgot, hogy hazafelé végig 30-50 km/h(!!) közötti szembeszél volt. Teljesen kicsináltam magam, délután újra mankóznom kellett. Fájdalomcsillapításról szó sem lehet, az Advil mellé tilos másikat szedni.
Felhívtam a körzeti dokit, azt mondta, látatlanban nem ír fel antibiotikumot. Egyébként is ez fogorvosi terület, menjek oda. Jeleztem, hogy ez kábé két hét, erre azt mondta, hogy menjek másik fogorvoshoz. Fasza. Valahol igaza van, de én meg tapasztalatból tudom, hogy ilyen pofabedurranás 1-2 évente szokott jönni, mindig szarakodunk vele egy csomó időt, aztán valaki végül felírja az antibiotikumot és hipp-hopp, két napon belül meggyógyulok. (Ebből lett 2022-ben a háromhónapos kórházi rémtörténet gégevizenyővel, ott is csak annyi történt, hogy tíz nap után kaptam meg végül az antibiotikumot, igaz, akkor már infúzióban a kórházban, mert már nyelni sem tudtam.) A dokinővel ezeket a kanyarokat, ezt az időhúzást szerettem volna megspórolni, de hát nem ment.
A hangulatom az egekben. Este nekiálltam új fogorvost keresni.

__________________________03.29; péntek

Nagypéntek van, nekem pedig padló alatt a hangulatom.
Pedig nem indult rosszul.
Na jó, jól sem.
26-án, kedden írtam, hogy elkezdtem fogorvost keresni. Találtam is több esélyest, de aztán jött a szerda. Elvonultak a fellegek. Az Advil úgy rúgta be az ajtót, hogy a fájás sarokba kushadt. A kedd esti adag szerda délutánig tartott ki, a szerda délutáni adag csütörtök reggelig. Én pedig abból, hogy az elméletileg nyolc óráig ható fájdalomcsillapító egyre tovább hatott, elérte a 13-14 órát is, azt a következtetést vontam le, hogy megtaláltam a jó kezelést. (Utánaolvastam, a Cataflan csak fájdalmat csillapít, de gyulladást nem. Az Advil viszont mindkettőt.) Azaz gond szál sem, szedni kell az Advilt, aztán húsvét után fel kell vennem a kapcsolatot egy új fogorvossal és nekiállni hosszabb távon is rendet rakni a számban.
Csütörtök este Nejjel közösen néztünk valami videót, bontottunk hozzá sört.
Nem kellett volna.
A sör után úgy bedurrant a pofám, mint szombaton, amikor ez az egész kezdődött. Gyorsan bekaptam rá egy Advilt, de a tízperces felszívódású gyógyszer még két óra elteltével sem hatott. Pedig ekkor már nagyon kevés csempe maradt a fürdőszobában. Úgy gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet, bevettem egy Cataflant is. Tudom, tilos, de ha a fájdalom baltával hasogatja az ember fejét, nehéz szabálykövetőnek maradni.
Így tudtam végül elaludni. Nem egyhamar, mert a Cataflannak is kellett két óra, hogy beinduljon.
Reggel viszonylag normális ébredés. A kávé után bevettem egy kisebb Cataflant, a dolót, majd amikor elkezdett rendesen fájni a fogam, rátoltam egy Advilt. Két óra kellett, hogy beinduljon, de déltől már enyhült a fájás.
Más ember megnyugodva dőlt volna hátra a fotelben, de én időnként tudok nagyon kemény is lenni. Különösen ha sörivásról van szó. Úgy voltam vele, hogy most vagyok a mélyponton, akkor most kell elvégeznem a rizikós kisérleteket. Hiszen ha félremegy, akkor sem lesz rosszabb. Ebédhez ittam egy sört… és semmi. Jól esett. Nem fájt utána a fogam. (Mármint az alapfájáson kívül.) Mellékhatásként kiderült, hogy elfér egymás mellett a Cataflan és az Advil is, azaz legalább a lábfájdalmam csökkenthető. Most már csak túl kell élnem valahogy a húsvétet, aztán indulhat a fogorvoshoz járás.

Ami viszont átkozottul lehangoló, hogy 2,5 hónapja folyamatos fájdalomban élek. Elméletileg ez az egész felépülés 3 hónapig tart, két hetet kellenne még kibírnom, két nyomorult hetet, miközben az erőm, a kitartásom már nagyon elfogyott, járni még mindig nem tudok rendesen, székből felállás után minden elindulás fáj és csak összevissza csavarodva tudok járni, szóval egyre nagyobb a sötétség és egyre inkább a padlón vagyok, aztán… ilyenkor rúgja be az ajtót egy pokoli fogfájás, pont akkor, amikor éppen nincs fogorvosom és csak a keresés hetekig fog tartani, plusz persze a húsvét a négy napjával, amikor a fű sem nő.

Gyakorlatilag egész nap nyári túrákat tervezek, menekülőtevékenységnek jó, de egyre inkább úgy érzem, hogy ez csak pótcselekvés, soha a büdös életben nem fogok már túrázni, egyszerűen most érkezett el az a pillanat, amelytől évek óta tartottam, a pillanat, amely után végképp megöregedtem és szó sem lehet további túrázásról. Minden fáj, járni nem tudok, fájdalomcsillapító nélkül bringázni sem, öreg vagyok és béna.
Nyilván hinnem kellene a gyógyulásban, de már nem megy.

__________________________03.30; szombat

Ez elég hihetetlennek tűnik, de márciusban megcsináltam a 48 kilométeres gyaloglós, illetve a 400 kilométeres bringás kihívást a Garmin Connectben.
Persze fájdalomcsillapítóval.

Ja, meg ez. Nyüszögök, nyivákolok, aztán elmúlik, majd jön a dafke. Lefoglaltam augusztusra szállást Ausztriába. Most. Egy lánctúra kilencedik napjára. Az Alpokba. (Öt nappal előtte még ingyenesen lemondható.)

Ha sokáig üldögélek, elég nehezen indulok el. Felállok, lassan csosszantok párat, azaz a bal lábamat csak csúsztatom, nyújtott térddel. Utána megállok, felemelem a lábam és előre-hátra hajlítgatom. Aztán pár tétova lépés, kapaszkodva, bármibe, végül határozott, de igen fájó néhány lépés, aztán a fájdalom csillapodik és – a lehetőségekhez képest – normálissá válik a járás.
Teljesen úgy indulok, mint a Trabant. Először csak üresen reszel a gyujtáskapcsoló, majd felkap egy kis benyát, harákol egy halványat, majd ahogy nőni kezd az önbizalma, úgy lesz a hörgésből pöfékelés.

Viszont a Cataflan miatt kezd megint javulni a mozgásom. Hihetetlen, de egy fél adag fájdalomcsillapító reggel és a következő reggelig mászkálhatok, sportolhatok, gyógytornázhatok. Viszont ha nincs, akkor még a székből is nehezen állok fel.

Mai újdonságok:
– Hátradőlés nélkül tudom keresztbetenni a rossz lábamat a jón, azaz simán megy a zoknifelvétel.
– Állva is tudok nadrágot fel-, illetve levenni.

Tegnap este rendberaktam az országúti bicajt. Már teljesen le volt gallyazva, ment volna vissza a boltba, de meggondoltam magam. Újra felszereltem és toltam vele egy 25 kilométeres kört. Úgy döntöttem, hogy marad. A teljesítményem jelenleg még inkább zavarbaejtő, mint elfogadható, legyen elég annyi, hogy meglehetősen sokat tartózkodott a lánc a kisebbik első lánckeréken.

Bringázás közben átgondoltam a helyzetemet. Mégha ki is bírom az ünnepeket fájdalomcsillapítókkal, mire egy új fogorvoshoz bejutok kezelésre, az is legalább egy hét. Azaz azt is ki kellene bírnom. Ma viszont a 0-24 maszek fogorvosoknál nincs berendelt beteg, hamar be tudok jutni. Egy próbát megér. Nyilván nagy beavatkozásba nem mennék bele, de hátha tudnak valamit varázsolni. Bejelentkeztem a Haifába, el is mentem. Varázsolni nem tudtak, de egy panoráma röntgennel megállapították, hogy a helyzet több, mint tragikus, egyelőre egy hét antibiotikum, utána pedig tabula rasa. Nekem viszont pont ez kellett. Ahogy korábban is írtam, nem ez az első eset, mindig, hangsúlyozom mindig antibiotikum oldotta meg a helyzetet, a kérdés csak az volt, mikor tudok rákényszeríteni valakit, hogy ugyan írja már fel, nos, most megkaptam, kaptam hozzá egy hetet, ez viszont elég ahhoz, hogy kedden felvegyem a kapcsolatot a jövendő fogdokival.
Ettől persze ritka vacak egy hetem lesz, beleértve a zabálós-borozgatós húsvétot is, mely most nekem elmarad.
Arról nem is beszélve, hogy egy alsó-felső körhíd cseréje, plusz implantációk beépítése, nos az kifejezetten emberpróbáló művelet, rengeteg erőt kell hozzá gyűjteni, fizikálisan is, lelkileg is. Én meg itt fogok állni egy combcsonttörésből még fel nem épülve, pocsék fizikai és lelki állapotban, kéthetes őrjítő fogfájás után. Fasza.

__________________________03.31; vasárnap

Éjszaka kihánytam az antibiotikumot. Meg a gyomromat. Meg a lelkemet. Olyan vadul jött, hogy telement az orrom is, meg a légcsövem is a savas, keserű trutyival. Utána beültem a kádba, mert egész testemben remegtem, de sokáig nem tudtam ücsörögni, mert hamarosan jött az újabb roham. Vicces volt, a fejemről csorgott az izzadtság, a testemet meg a hideg rázta. Ja, és ne próbáld ki, milyen törött lábbal hányni: nem tudsz tartósan leguggolni, így a magasból behajolva megy csak a móka, lesz dolga a takarító személyzetnek. Utána üldögéltem még egy kicsit az ágyam szélén, szerencsére, mert ekkor indult be a hasmenés, kimentem, visszajöttem, megint kimentem, majd kint is maradtam, mert úgy voltam, hogy tökmindegy, hol üldögélek. Jól telt az éjszakám.

A sportórának volt pofája 61 pontot adni az alvásra, bár megjegyezte, hogy roppant gyenge minőségű volt, valószínűleg azért, mert előző nap túl sokat pihentem. Ez úgy jött ki neki, hogy pihenésnek minősítette a korai alvást. Ennyit az algoritmusról.

Reggelire száraz kifli, miközben néztem, hogyan terítik meg a húsvéti asztalt. Aztán felhívtam a fogászatot, elmondtam hogyan jártam az antibiotikummal, írjanak fel valami másik fajtát. Nyugtázták. Két óra múlva hívott vissza az asszisztens, hogy a doki inkább nem ír fel másik antibiotikumot, pihentessem a gyomromat, szedjem a fájdalomcsillapítót és ha rosszabbul vagyok, hívjam fel ismét. Lefordítom magyarra: megijedtünk attól, hogy rosszul lettél, és habár tudjuk, hogy 3-4 fogad is be van gyulladva már nyolc napja és a fájdalomcsillapító ezeket nem gyógyítja, csak az antibiotikum, de inkább várjunk a csodára, hátha éppen most lesz, nézd, Jézus is nagyjából ezen a napon támadt fel, lehet, hogy neked is meggyógyulnak majd maguktól a fogaid.

__________________________04.01; hétfő

Habár ez már április, de nem akartam olyan sötéten zárni ezt a hosszú írást.

Ott fejeztem be, hogy a dolgozósarkomban száraz kiflit rágcsálva néztem, hogyan terítik a húsvéti asztalt. Aztán megérkezett mindenki, öten körbeülték az asztalt, végigkóstoltak mindent, bontottak egy üveg fehérbort is, beszélgettek. Egy idő után én is odaültem, később elmajszoltam egy-egy szelet kalácsot, még később lecsúszott egy szelet sonka is, a végén még egy korty bort is megkockáztattam. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy beszélgetés közben nem figyeltem különösebben a fogfájásomra és csak kora délután esett le, hogy hé, utoljára hajnal négykor vettem be fájdalomcsillapítót és ahhoz képest egészen elviselhető a fájdalom. Márpedig a Cataflan Dolo hatótávolsága eddig hat óra volt. Mi a fene van?
Utólag próbálom rekonstruálni az eseményeket. Előző nap 18:00-kor vettem be az antibiotikumot. 22:30-kor rohantam ki a fürdőszobába, ez azt jelenti, hogy a gyógyszernek azért volt 4,5 órája arra, hogy dolgozzon. Nem túl sok, de lehet, hogy ekkora löket is elég volt a gyógyulási folyamat beindulásához. És még az sem kizárt, hogy ez az egész szutyok meg fog gyógyulni magától, hiszen valahogy így indult: 23-án éjszaka gyulladtak be a fogaim, 28-ig egész szépen gyógyultak, aztán 29-re virradóan gyulladt be néhány új fogam (egy hideg sörtől), ekkor estem vissza megint az őrjítő fogfájás stádiumába, most viszont megint beindult az enyhülési folyamat, azaz ha nem gyulladnak be újabb fogaim, akár ki is jöhetek belőle. Lehet, hogy a doki nem is mondott akkora hülyeséget, bár a fertőzés teljes kiirtásához szvsz továbbra is kelleni fog valami antibiotikum, de ezt már el lehet rendezni a körhidak cseréje közben. Jelenleg 12 óránként veszek be egy Cataflan Dolót, ez az utóbbi időkhöz képest jelentősen visszafogott mennyiség, ezzel hosszabb ideig is ki lehet húzni.
Úgy néz ki, hogy a gyomromat sem kell féltenem, a tegnapelőtti éjszakai műszak nem betegség volt, hanem egyszeri mutatvány, a tegnapi pihenés után ma már bátran reggeliztem a tegnapi maradékból (hagymával töltött hagyma) és még élek. De az már látszik, hogy az április sem lesz egyszerű, hogy mást ne mondjak, az utóbbi napokban nem is írtam a lábamról, pedig nagyon nincs még készen.

A jó idő továbbra is kitart, én pedig nagy bátran bevállaltam egy 40 kilométeres edzőkört. A foglalkozás elérte a célját, elég erős szél volt, nekem pedig mindkét lábam azonosan fájdult meg. Jelen állapotban ez a jó, azt jelzi, hogy a beteg lábammal levettem a maximális terhet a jobb lábamról, az viszont így is kapott annyit, hogy a végére kipurcant. Ami meglepett, az az izomláz volt a hasizmomban, azt valószínűleg a tegnapelőtti görcsös hányás okozta.
Élünk, éldegélünk.

__________________________04.02; kedd

Felhívtam a fogorvost. Április végére tudott időpontot adni, úgy sírtam ki, hogy léccilécci legyen már hamarabb, végül kaptam egy 11-ei időpontot. Tíz nap. Vagy meggyógyulnak addigra a fogaim maguktól, vagy felkötöm magam.

Este begyulladt egy újabb fogam. Ez nem fog meggyógyulni magától.

__________________________04.04; csütörtök

A stratégia az volt, hogy szerdán pihentetem a gyomrom, elkezdem szedni a probiotikumot, déltől már nem eszek semmit, csütörtök reggel nem veszek be semmilyen gyógyszert, fájdalomcsillapítót sem, majd 8 órakor bekapok egy antibiotikumot, utána elrágcsálok egy sós kiflit, 10 órakor pedig beküldök egy normaflórt.
Az alapos előkészítésnek meg is lett a gyümölcse, sokkal elviselhetőbb volt a hányás. Mind a három.
Túl sokban persze nem reménykedtem, a gyógyszer manuálja szerint a hányás allergia jellegű, másfelől viszont másfél évvel ezelőtt ugyanezzel az antibiotikummal végigcsináltam egy kéthetes kúrát, akkor bentmaradt. Bármennyire is pocsék egy végighányt nap étkezés – és fájdalomcsillapító – nélkül, valamit ki kellett találnom. A fejem bal oldala le akar robbanni, a régi fogorvos ehhez kevés, az új fogorvosig még egy hét, a Haifánál érezhetően nem akarnak (nem mernek?) csinálni semmit, valószínűleg a sima ügyelet se nagyon tudna mást, a körhídak miatt nem férnek hozzá a fogakhoz. Magától sem akar gyógyulni a fertőzés, sőt, újabb fogak gyulladnak be…. az antibiotikum meg egyből kijön. Olyan, de olyan reménytelen.
Azt hiszem, lassan aktuális lesz a “csak ha nevetek” vicc.

__________________________04.07; vasárnap

Nem, azt hiszem, ilyen nincs. Nekem elég jó a fantáziám, de nagyon sok zsíros cuccot kellene ennem közvetlenül lefekvés előtt, hogy ilyet álmodjak.
05-én, pénteken felhívtam megint a Haifát. Hogy továbbra is szar a helyzet. Behívtak szombatra.
Bementem. Elmondtam a dokinak, hogy mi történt, ő pedig felírt egy másik antibiotikumot, az Augmentin (Aktil Duo) helyett valami Dalacin nevűt. Kiváltottam. Elolvastam a betegtájékoztatót. Háát… abban aztán volt minden, még a lelőjük a kutyádat kitétel is, de gyakori hányás az nem, igaz, volt helyette akár halálossá váló hasmenés is. De olyan sok választásom nem volt. Napi négy szemet kellett bevennem, délben el is kezdtem. Kicsit izgatottan üldögéltem a teraszon. Olvasgattam, de nem igazán fogtam a szöveget. Aztán eljött a hat óra, jöhetett a következő gyógyszer… és nem volt semmi mellékhatás.
Óriási kő zúdult le a szívemről. Működik. A doki szerint két nap alatt kipucol, de utána még két napig szednem kell. Hát, jó.
A következő adaggal meg kellett várnom az éjfélt. Nem volt könnyű, mert általában sokkal korábban fekszem, ráadásul tíz után elkezdett fájni a fogam is. Aztán éjfélkor vettem be fájdalomcsillapítót és antibiotikumot, az órámat felhúztam hatra, majd mentem aludni. Négykor keltem, arra, hogy szétrobban a fejem. Egyszerűen nem értettem. Eddig, még a legnagyobb fájdalmak esetén is a fájdalomcsillapító minimum hat órát bírt ki. Éjszaka meg még többet, mert alvás közben nem érzem annyira a fájdalmat. Most meg négy óra után lökött ki az alvásból a pokolian erős fájdalom. Amikor már túl voltam három szem antibiotikumon, azaz valaminek látszódnia kellett volna. Úgy értem, pozitív változásnak, nem pedig ekkora drasztikus romlásnak. Bevettem a legdurvább adag fájdalomcsillapítót (Advil Forte + Aszpirin), de reggel hétkor már megint erős fájásra ébredtem. Három óra!!!
Azóta túl vagyok öt szem antibiotikumon… és semmi hatása. Sőt, még tovább erősödött a fájás. Azaz fasza, mert nincs ugyan semmi mellékhatás, de gyógyító hatás sem.
Mi jöhet még?
Nyilván megpróbálom végigcsinálni ezt a négy napot. Hátha. Utána meg már megyek az új orvoshoz.
Addig meg zabálom kétpofára a fájdalomcsillapítót és reménykedem benne, hogy nem lyukasztják ki a gyomromat. (Basszus, harmadik hónapja élek fájdalomcsillapítón, most már egyre durvább adagolással. Ha ezt túlélem…)

Az óra. Tíz napja egyfolytában az óra a legszorosabb társam. Állandóan nézem, mikor vehetem be a következő adag fájdalomcsillapítót, meddig kell még kibírnom a gyötrő fájdalmat. Egy napja pedig eljutottam oda, hogy a fájdalomcsillapító éppen csak enyhít egy kicsit, de az erős fájdalom továbbra is marad.

Érdekes módon pszichésen sokkal jobban el lehet tüntetni a fájdalmat, például azzal, hogy maximális koncentrációval vetem bele magam valamibe. (Amit persze pont a fogfájás miatt nehéz összehozni.) Ma délután leállt a cirkó, nehezítésként elment az internet és amíg sikerült mindent egyenesbe hoznom (perszehogy nem, a cirkó ismét elromlott, kedden jön a szerelő), elfeledkeztem a fogfájásról. Aztán ahogy visszaültem a gépem mellé, egyből belém hasított.

Utánaolvastam ennek a Dalacinnak. Több helyen is azt írták róla, hogy csak négy nap után hatott. Ez azt jelenti, hogy a doki mondott hülyeséget a két nappal, azaz nincs is értelme felhívnom, a jó úton vagyok, csak várnom kell. Az már egyéni balszerencse, hogy pont a végére durvult be annyira a fájdalom, hogy nem tudom csillapítani.

Ezt csak úgy a tények kedvéért: 19:30, eddig bennem van egy 25 mg-os Cataflan dolo, egy 50 mg-os Cataflan, egy 500 mg-os Advil Forte, 4-5 Aszpirin500 és egy Flector dolo Rapid. Mindezek ellenére majd megőrülök a fájdalomtól, szóval éjszakára fogok még bevenni ezt-azt.

20:30. Akkora daganat nőtt az ínyemen, hogy nem tudok beszélni, ellenben a csillagokat rugdalom lefelé az égből. Felhívtam a Haifát, de jelenleg nincs bent olyan orvos, aki bármit is tudna kezdeni vele, legközelebb keddre tudnának időpontot adni. Addigra meghalok. Vagy fájdalomcsillapító-mérgezésben, vagy felvágom az ereimet. Végül addig sírtam, míg az egyik társrendelőjükben bevettek hétfő délelőttre. Így már csak a ma éjszakát kell valahogy kibírnom.
Vettem be még két aszpirint és egy Flectort. De nagyon messze van még a hétfő 11 óra.

__________________________04.08; hétfő

Reggel. Érdekes éjszaka volt. Az utolsó adag fájdalomcsillapító végül hatott. Nem mondom, hogy aludtam, mint a bunda, de aludtam. Reggelre pedig kiderült, hogy az a pokoli fájdalom abból jött, hogy két nagy daganat nőtt az ínyemen. Viszont amióta kinőttek – és nem nőnek tovább – már kezelhetők fájdalomcsillapítóval. Emiatt le is mondtam a fogorvosnál az időpontot, hiszen jelenleg csak(?) annyi a cél, hogy kibírjam az antibiotikumkúra végéig, illetve csütörtökig, amikoris már a végleges fogorvos fog foglalkozni velem.

18:00 óra van… és egyelőre nem hiszek az érzékeimnek. Éjfélkor feküdtem le, közvetlenül az antibiotikum bevétele után, hajnal fél kettőkor ébresztett fel a fájdalom, bevettem még egy aszpirint és egy Flectort… (azt hiszem, fájdalomcsillapítóban ez már közel világrekord) utána simán aludtam hatig, azaz a következő antibiotikumig. Meglepő módon vissza tudtam aludni és fél nyolckor keltem fel végleg.
Azóta nem vettem be fájdalomcsillapítót. És alig-alig érzek csak valami nagyon halvány fájást, mondhatni sajgást. Járni megint nem tudok rendesen, ez mutatja, hogy az összes fájdalomcsillapító kiürült belőlem.
Első verzió. Délben volt pontosan két napja, hogy szedem az antibiotikumot. Mely nem látványosan, inkább lassan, mondhatni búvópatakként haladt előre, majd egyszer csak jött és odacsapott a fertőzésnek. Azaz igaza volt a dokinak, a gyógyszer tényleg végez két nap alatt, de nem lineárisan, hanem egy brutál hajrával, az utolsó percekben. Az meg, hogy a gyógyulást ekkora pokoli fájás előzte meg, az simán balszerencse. Hogy éppen a megsemmisítése előtt érte el a fertőzés a maximumát. Mint a hős az operában, aki még kiénekli a magas cét, mielőtt leszúrják.
Második verzió.Azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy miközben folyamatosan emelkedik a szervezetemben az antibiotikum mennyisége, aközben a fertőzés is képes ennyire intenzíven növekedni? Sajnos, de, komolyan gondolható. Hiszen ez történt. Ez nálam azt mutatja, hogy az antibiotikum hozzá sem tudott szagolni a helyzethez. Túl gyenge volt. (Erre nézve is találtam adatokat. Az igazán erős változata a Dalacin C, a sima Dalacin sok embernél nem csinált semmit(1).)

Akkor végülis mi történt? Ehhez tudni kell, mi is fáj igazán? Nem, nem az, hogy a bacik rágják a fog anyagát és direktben rángatják az idegvégződéseket. A fájdalmat a fogak tövében keletkező gennyes hólyag okozza, pontosabban annak a feszítő hatása. Ez a hólyagképződés indult el nálam, több, mint két hete, több fognál is. Szerencsés esetben ezt a hólyagot fel lehet vágni, ki lehet szúrni, le lehet szivatni a gennyet. Nekem viszont alul-fölül fix körhidam van, nem tudnak benyúlni alá. (Kivéve 2015-ben, amikor volt egy hasonló esetem. Akkor az orvos megfúrta a körhidat, a begyulladt fog melletti, már gyökérkezelt fogban lefúrt és alulról átnyúlva szívta le a gennyet. De az egy kreatív doki volt.) Ilyen esetben egyedüli megoldásként az antibiotikum marad, az Aktil Duót viszont megbízhatóan kihánytam, a Dalacin meg halottnak csók. Jó, akkor mi történt? Semmi. Pont ez a lényeg. A folyamat ment a maga útján. A hólyag napról napra növekedett, folyamatosan egyre nagyobb fájdalmat okozva. Aztán tegnap estére a daganat két helyen is akkora lett, hogy kitüremkedett a híd alól és végre úgy istenigazából növekedésnek tudott indulni. Na, ez fájt annyira, hogy majd megvesztem. Aztán persze az íny nem gumiból van, nem növekedhet a végtelenségig, valamikor éjszaka kidurrant. Ez volt az utolsó fájdalom, innentől viszont lassan, de biztosan eltűnt a fájás(2).

Az antibiotikumot persze szedem, a romeltakarításhoz valószínűleg elég lesz. Három nap múlva meg már megyek rendes fogorvoshoz.

Ez a 16 nap viszont borzalmas volt. Nem csak a tömérdek fájdalom miatt, meg a rengeteg bevett fájdalomcsillapító miatt, hanem közben esélyem sem volt a legnagyobb problémámmal foglalkozni. Nem tudtam gyógytornázni (lehajolni sem), minimálisat tudtam csak sportolni, még sétálni is alig. Ez a nem kevés idő nem csak elveszett, de a lelki tartásomat, a szellemi erőnlétemet is porig rombolta.

Mindegy. Ez a hét még lemegy, antibiotikum, fogorvos meg ilyenek, utána viszont irány a nagyvilág… vissza kell szereznem az erőnlétemet.
Meg az életkedvemet.

__________________________04.09; kedd

Éjszaka elkezdtek fájni a fogaim. Azaz megint beindult a hólyagképződés. Csak tudnám, hogy az antibiotikum ilyenkor mit csinál? Újságot olvas?
Annyit észleltem, hogy a két hólyagból csak az egyik durrant ki, az le is eresztett. A másik megmaradt és időnként fáj is. Plusz emberkedik az az egyelőre bénácska harmadik.
Reggel újrakezdtem a fájdalomcsillapító derbyt.

Nézzük akkor a jó híreket.
– Tegnap az erdőben megint rágondoltam a futásra. Csakhogy most akció is követte: megtettem három futós (kocogós) lépést. Ennyi elég is volt, fájdalomcsillapító nélkül mind combban, mind térdben erősen benyillalt. Lesz még mire gyúrnom, de a nullához képest már ez is előrelépés.
– Ma bringázás közben az egyik emelkedőn kiváncsiságból beleálltam a tekerésbe. Simán ment. Igaz, ma már fájdalomcsillapítóval.
– Itt volt a cirkószerelő. Kihúzta a gépet a konnektorból, megfordította a dugót, majd visszadugta. Ennyi. A cirkó megjavult. Mint megtudtam, az elektronika érzékeny a polaritásra.

Estére nagyon bedurrant a fogam. Nem igaz, hogy nem tudja abbahagyni. Ha ezen túlleszek, kihúzatom az összes fogamat és berakatok valami szar kivehetős műanyagot. Elegem van.

És bármennyire is elkeserítő, de lehet ez még ennél is rosszabb. Az eddigiek után a gyomrom bármikor mondhatja azt, hogy most volt elég a fájdalomcsillapítóból. Na, akkor fogok teljesen pucér seggel állni a faszviharban.

__________________________04.10; szerda

Egy újabb érdekes nap. Annyiszor csapott már be a hamis remény, hogy most is félve írom le ezeket a sorokat.
De…

Éjfélkor bevettem egy antibiotikumot, hajnal négykor egy fájdalomcsillapítót, mert nem tudtam aludni, reggel hatkor kaptam be az utolsó szem antibiotikumot, különösebb lelkesedés nélkül. A szokásos reggeli rutin, majd a délelőtti megbeszélések után elmentem bringázni. Még hatott a fájdalomcsillapító, nem fájt sem a fogam, sem a lábam. Nagyjából délre vártam a fájdalmakat, 11 után meg is jöttek. Vittem magammal gyógyszert, de aztán bedurcáztam. Nagyon félek attól, hogy kipurcan a gyomrom, így most tényleg csak akkor veszek be fájdalomcsillapítót, ha már kibírhatatlanul fáj. Bringáztam tovább, igyekeztem nem gondolni a fogaimra. Hazaértem és… hümmögtem. Mintha… mintha enyhült volna a fájdalom. Megebédeltem, kávé, olvasgatás… és a fájdalom beállt. Egy olyan értékre, amely egy hajszállal van az erős fájdalom alatt. De alatta van, nekem meg mostanában eléggé megnőtt a fájdalomküszöböm. Eltelt a délután. Most 21:30 van és a fájdalom tovább enyhült. Ha így marad, éjszakára sem kell gyógyszert bevennem.
Nem értem. Az antibiotikum az utolsó elkeseredett lövésével csak eltalálta volna a főbacit? Mert most úgy néz ki, hogy gyógyulok.
Az külön jó lenne, ha nem kellene fájdalomcsillapítót bevennem, mert nagyon nem mindegy, hogy holnap délután hogyan megyek a fogorvoshoz: csókolom, meg vagyok gyógyulva, beszéljünk a hosszútávú stratégiáról, vagy neki kell nyomnom a pocakjának a revolverem, hogy addig innen ki nem megyek, amíg meg nem gyógyít.

Végül este 11-kor feküdtem le. Fájdalomcsillapító nélkül, elhanyagolható fájdalommal. Nem értem.

__________________________04.11; csütörtök

Három hónap óta először aludtam váltva, azaz hol a jobb, hol a bal oldalamon. A lábam miatt már két hete is ment volna, de a fogam miatt nem lehetett.

Délután voltam a fogorvosnál. Panoráma röntgen, konzultáció. Baj van. Rövidtávon nem biztos, a dokinő szerint a Dalacin szokott olyat csinálni, hogy megkésve hat, szóval lehet, hogy attól vagyok jobban. Várunk hétfőig, ha nem durran be újra, akkor nyertünk.
Persze olyan nagyot nem. A fogaim jelenleg annyira ramatty állapotban vannak, hogy antibiotikum nélkül csak a totális szétverés működik, márpedig még ha hétfőre rendbe is jövök, ez akkor is időzített bomba. Azaz a dokinő május 6-tól egész hétre beírt napi két órával. Első körben. Aztán jön a következő hét. Szét fogja flexelni az alsó és felső fogsoromat, az utolsó csavarig szétkapja az állkapcsomat és meglátjuk, mit lehet összerakni belőle.

– Doktornő, nem érdekel mit fog csinálni, csinálhat bármit, csak jó legyen!
– József, lehetetlent kér.

Olcsó biztosan nem lesz, de úgysem tudtam, mibe fektessem az állampapírok kamatait.

Itthon feltéptem egy tábla keserűcsokit és bontottam egy üveg vörösbort. Ugyanis két napja nincs bennem semmilyen gyógyszer sem. Erre inni kell.

__________________________04.14; vasárnap

Ez is eljött. Igaz, fájdalomcsillapítóval, de tegnap bringázgattunk a lányommal és barátjával Csepelen, meglett az első 80 kilométeres köröm. Ma pedig felvettem a sztreccset (basszus, nagyon meglátszik a plusz tíz kiló, úgy nézek ki, mint egy szafaládé) és felpattantam az országútira. Majdnem olyan, mint régen. Eltekintve a tempótól. Meg attól, hogy ha leszállok a bringáról, továbbra is csípőficamosként járok.

__________________________04.15; hétfő

Ma reggel kellett felhívnom a fogorvost, hogy megbeszéljük, javult-e valami, illetve ettől függően mi legyen a stratégia?
– Nos, nem javult semmi. Az antibiotikum odacsapott ugyan, de ezzel el is fogyott az ereje. A fájdalom jelentősen lecsökkent, de a fertőzés nem pusztult el. Jelenleg két helyen is fáj a fogam, szerencsére éppen tűréshatár alatt, de láttuk már, hogy ebből bármi is lehet.
– Az eredeti tev szerint május elején esik neki a flexszel, megpróbálom kihúzni addig. Ha nem sikerül, akkor minden előrébb csúszik.
– A májusnak egész biztosan lőttek. Répapempő, fájdalomcsillapító.
– A durva az, hogy még a lábam sincs kész, nagyon nincs. A május lett volna a kulcshónap, ekkorra terveztem az intenzív erősítést, hiszen júniusra már túrát ütemeztünk. Elméletileg megcsinálható. Fogcsikorgatva. Már ha lenne akkor fogam.

A gyógytornász időnként telefonálgat, de már három hete nem volt. Nincs értelme. Ha csak lehajolok, egyből belenyillal a fogamba a fájdalom. Így nem lehet gimnasztikázni.

__________________________04.16; kedd

Esik az eső. Azt találtam ki, hogy előveszem a kettlebellt. Legalább négy hónapja nem volt a kezemben. A 20 kilósat meg sem tudtam emelni, pedig fél évvel ezelőtt még ezzel csináltam végig a húsz perces HIIT gyakorlatsort. A 16 kilósat már tudtam mozgatni, de a szvingnél még nagyokat rántott a combomon, így végül a 12 kilóssal toltam végig. Magas intenzitás… maradjunk annyiban, hogy a jelenlegi állapotomhoz képest az volt.

__________________________04.17; szerda

Ünnep van. Mennyire, de mennyire vártam ezt a napot. Napra pontosan ma van három hónapja annak a szerencsétlen balesetnek, illetve a műtétnek. Az összes orvos mára igérte, hogy meg fogok gyógyulni.
Megtörtént?
Igen is, meg nem is.
Nagy különbség van aközött, hogy “meggyógyulok” és aközött, hogy “minden olyan lesz, mint volt”. Ha megvizsgálom magam, gyakorlatilag mindent meg tudok csinálni. Na jó, majdnem mindent, mert futni még nem tudok. Viszont tegnap a kettllebell bemelegítésnél ugráltam is és simán ment. Oké, nagyon sok megszokott mozdulat még fáj… de már meg tudom csinálni. A kerékpározás rendben, jövő héten, ha egy kicsit barátságosabb lesz az idő, megcélzom a 100-as kört is. A járás még nem teljesen büfé, de itt is inkább akkor van gond, ha éppen nagyobbat sportoltam, majd leültem hosszabb időre és abból kell felállnom.
Szóval tényleg meggyógyultam.
De nagyon messze vagyok attól, ahol voltam előtte. Öt percen belüli kilométereket futni? 150-200 kilométereket tekerni, vigyorogva? 27%-os emelkedőn felkapaszkodni? Úgy érzem magam, mint a rajzfilmbéli Herkules, akinek elvették az erejét és nem bírja leemelni magáról a ráesett súlyt.
Na mindegy, ünnep. Szolídan borozgatok. Ma nem foglalkozom mással.

__________________________04.21; vasárnap

Éjszaka begyulladt a torkom. Ettől féltem, hogy a foggyulladás torokra megy.
Napra pontosan egy hónapja gyötör a fogfájás… és most jön a torok. Másfél évvel ezelőtt kórház lett belőle és három hónapnyi kezelés, két antibiotikum kúrával.
Nem fogok meggyógyulni. Soha.

Nem így terveztem, de így jött össze. Extra gyorsan, gyakorlatilag négy nap alatt lettem reménytelen beteg emberből kvázi normális. Most értem oda, amire abban a bizonyos egy másodpercben gondoltam.

“A következő hosszú másodpercben először nem voltam ideges, annyi volt, hogy a fenébe, megint elesek, egy hónapig sajogni fog a lábam… csakhogy a másodperc végén megérkeztem az aszfaltra és valami pokoli erős fájdalom nyilallt a combomba.”

Azaz immár nem törött lábú beteg emberként érzem magam, hanem valakinek, aki elesett és egy hónapig sajogni fog a lába, de egyébként minden rendben van, minden működik. Nagyon nem mindegy.

De hogyan is jutottam el idáig? Ez a két hét még érdekes lehet.

A gyógytornász mondta, hogy akkor tekinthető gyógyultnak a páciens, ha rendre ottfelejti valahol a mankóját. Ez vicces, meg jópofa… de nem igaz. Akkor tekinthető gyógyultnak, ha már nem is viszi magával a mankót. Ugyanis amíg ül a sérült, addig elmacskásodik a lába, amikor feláll, akkor pedig beüt az izomláz. Amíg érzékenyek az izmok, a fájdalom meg kisugárzik a térdbe, addig az első pár lépés pokolian fáj. Ilyenkor kell a bot. Viszont 5-10 lépés után eltakarodik a macska, enyhül az izomláz, azaz innentől már tényleg előfordulhat, hogy ottfelejtjük valahol a botot. Az egészséges ember viszont gond – és mankó – nélkül tudja kezelni az izomlázat, már a felálláskor is. (A kettő között, a gyógyulófélben lévő embernél meg már elviselhető a fájdalom, ilyenkor kell erőből otthagyni a mankót.)

Új fejezet, rögzítsük az állapotot. Különösen, ha ilyen jó hírekkel tudok kezdeni.
– Mankó nélkül mászkálok a lépcsőn. Simán, váltott lábakkal, mint mindenki más. És kifejezetten gyorsan.
– A mai (03.05) sétára már nem vittem mankót. És nem is hiányzott. Baszki, sétáltam. Mint minden más ember.
– A lakásban sem használok mankót. Ülés után nehezen indulok, kell némi bemelegítés, de utána megy.
– Leszoktam a kacsáról. Viszont a hajnali vécérebotorkáláshoz még kell a bot. De már csak ide. (Aztán két nap múlva már oda sem. Csá, mankó.)
– Fáj ugyan, de már működik az a bizonyos elhanyagolt izom.
– Holnapután elfogy a vérhígító injekció. :)
– Megpróbáltam teljesen lejönni a fájdalomcsillapítóról: elhagytam a reggeli adagot is és az estit is. Végülis kibírtam, de nem esett jól. Sokkal rosszabb volt a gyógytorna, kevesebb gyakorlatot toltam, a séták is rövidebbek lettek. (A fájdalom a térdbe sugárzik ki, anélkül meg nincs járás.) Egyelőre marad a két szem Cataflan Dolo.
– 101 kiló. Nem jó, de annyira nem is tragikus. Ha úgy nézzük, hogy januárhoz 3 kiló plusz, úgy nem sok, ha úgy nézzük, hogy az évnek ebben a szakában már 96-nak kellett volna lennem, úgy már lehangoló.

Wind of the Changes
– 03.05: Egész nap nem használtam a mankót. Egyáltalán nem. Pedig volt benne egy 2.2 kilométeres séta is. (Hat nappal ezelőtt ugyanettől a sétától másfél napos brutál izomlázam volt.)
– 03.06: Délelőtt kitoltam a montit, felültem rá és tekertem 5 kilométert. (Maga a bringázás egyáltalán nem megerőltető, a fel/leszállás viszont fáj.)
– 03.06: Délben beültem a kocsiba és elmentem az Auchanba bevásárolni. Hülye voltam, hogy eddig nem mertem, simán ment. Egyedül a kiszállás halálos, mert addig ugye ülök, macska, izomláz, ahogy kell. A két kilométer séta a boltban fel sem tűnt.

Nem véletlenül írtam fentebb, hogy érzem a változások szelét. Ahogy teljesen elhagytam a mankót, leszakadt rólam a lánc. Fejben. Egy nap alatt átváltottam beteg emberből kellemetlen helyzetben élő emberré, azaz egyik pillanatról a másikra természetes lett mindaz, amitől korábban féltem. Egyszerűen kivettem a kocsiból a tálca sört, elsétáltam a lakásig, gondolkodás nélkül fellépdeltem a külső lépcsőn és ugyanazzal a lendülettel felvittem a sört az emeletre. Két nappal ezelőtt még a gondolatától is rosszul lettem volna, annyira nyomoréknak éreztem magam.
Mondjuk mankóval tényleg nehéz is lett volna.

Egyébként pedig félidő (03.06; szerda), napra pontosan hat hete történt a baleset. 12 hétre mondták a gyógyulást, úgy terveztem, hogy akkor kezdek el bringázni is. Ehhez képest…

– 03.07: Beöltöztem a téli bringás ruhába, felpattantam a montira és toltam egy Gyál-Vecsés kört. 16 kilométer, jelen állapotban egy óra, de esőben és forgalomban. Simán ment. A legvacakabb az irányjelzés, ugyanis félkézzel tekerve az ember a combjával szorít rá a vázra és egyensúlyoz. Ha tud.

– 03.07: Utána átöltöztem és még aznap sétáltam 2.2 kilométert az erdőben.
– 03.08: Sétáltam 4.3 kilométert az erdőben. Egyfelől ez abszolút rekord, másfelől meg tegnap érezhetően túlhajtottam magam, így mára pihenést terveztem. Az a vicces, hogy mindkét állítás igaz.

Legénykedek itt ebben a tavaszi belelkesedésben, de azért érdemes megemlíteni, hogy mindennek ára van. Pár nap alatt feltoltam ütközésig a potmétert, élvezem is a szabadabb mozgást, de a kora délutáni gyógytorna után gyakorlatilag végignyüszítem a napot. Hasznos nyüszítés ez, tudom, hogy ez kell a gyógyuláshoz… de azért mégiscsak nyüszítés.

– 03.09: Pihenőnap, gyógytornásszal. Megemlítettem a nőnek, hogy úgy tervezem, bringával megyek el a kórházi kontrollra. Először felnevetett, majd elkomolyodva közölte, hogy ez már hübrisz.
– 03.10: Gondoltam, kipróbálom, mi fér bele. Vasárnap délelőtt Rizmájer, porter sör, 42 kilométer bringázás. Nagyon időszerű volt, mert a kocsmában már igazán aggódhattak, mi lehet azzal a pacákkal, aki télen is, nyáron is megjelenik bicajjal vasárnap délelőttönként, majd egy sör után eltűnik.

– 03.11: Levezető séta, 2,2 km. Tíz nappal ezelőtt még világbajnok séta volt, ma már csak levezető. Akkor 20 percnél is hosszabb kilométerekkel, most 17,5 volt az átlag.
– 03.12: Ugyanaz a levezető séta. Kontrollvizsgálat előtt nix ugribugri.
– 03.13: Kontrollvizsgálat. Mivel kiemelten fontosnak tartom, hogy fejben visszaálljak a korábbi életemre, így szigorúan bringával mentem. Nem szántam hübrisznek, eleve utcai jellegű bringásruhát kaptam fel, leszálláskor a sisakot eltettem a hátizsákba, nem látszott, hogy bringával vagyok. (Aztán persze a szivacsos alsónadrág miatt a röntgennél is kiugrott, na meg a dokinál is, legkésőbb akkor, amikor meg akarta nézni a sebet.)
Üldögéltem az osztály bejárata (1) előtt. A doki kikiabált a szobájából, hogy mehetek, majd ki is lépett a folyosóra.
– Nagyon szépen jár – nyugtázta, miközben figyelte, hogyan járok.
– Köszönöm.
– Tudja, mások ilyenkor még járókerettel jönnek.
– És van, aki biciklivel?
– Azzal jött?
– Igen.
– Merőben szokatlan a hathetes kontrollon. De támogatom.

Vissza a dokihoz. Közösen átnéztük a röntgenfelvételeket, basszus, kábé két centi kellett volna ahhoz, hogy combnyaktörésem legyen, ez tényleg nem sokon múlott. Végül megegyeztünk, hogy habár hat hét múlva újból vissza kellene mennem kontrollra, de felesleges. Esetleg, ha történik valami rendkivüli dolog, akkor talán.
Viszont kaptam egy fontos infót is: teljesen normális, hogy fájdalmaim vannak, úgy meg, hogy ennyire erősen terhelem a lábam, végképp, azaz kell a fájdalomcsillapító, de készülhetek arra is, hogy habár 3 hónap után gyógyultnak tekintenek, de egy enyhe fájdalom utána is maradni fog. Valameddig.

Nos, ennyi. Ezt a vizsgálatot akartam még megvárni. Habár 12 hétre, azaz április végére igérték a gyógyulást, már most, a hetedik héten olyan állapotban vagyok, mely nagyon messze van ugyan a teljes gyógyulástól, de már egészen élhető. Nagyon kevés dolog van, amit egyelőre képtelen vagyok megcsinálni, minden más, ha kicsit kinlódva is, de megy. A magam részéről a továbbiakban nem érzem értelmét vezetni ezt a betegségnaplót. Élek. Megvagyok. Igyekszem visszanyerni a régi formámat. Remélhetőleg ez innentől már csak idő kérdése. Április második felében tervezek sétafutni, májusban jöhetnek a hegyi bringázások, júniustól pedig a nyári túrák. Az élet szép. Ha hagyjuk neki.

TLDR: Javulok.

Szigorúan nézve ez még az előző, kéthetes bejegyzéshez tartozna, hiszen két héttel ezelőtt hétfő délután jöttem haza, most meg még csak hétfő (02.05) délelőtt van, de dinamikáját tekintve már ide illik. Szóval arról van szó, hogy tegnap délután felmászott az ágyam az emeletre, én pedig végre a helyemen aludtam. (Rohadt pocsékul, de minden új alvóhely belövése több nap.) Nos, vérszemet kaptam. Ha már ennyire kezd normalizálódni az életem, akkor egy életem, egy halálom, elmegyek a boltba. Oda-vissza 2,5 kilométer, jelen állapotomban felfoghatatlanul messze.
Aztán megcsináltam, de utólag belegondolva, jó nagy marhaság volt. Nem, nem a sebem fájdult meg, nem is a combom, nem. Akármennyire is koncentráltam a helyes lépésre, nem lett, nem lehetett tökéletes. Végül a térdem sokallt be (ami persze nem igaz, lásd később), amiatt nem tudok most rendesen járni. Este meglesz ennek a böjtje.
Egy érdekes megfigyelés. Az ember azt gondolná, hogy a járdák síkban vannak. Nos, nem. Kifelé lejtenek, az utca felé. Nyilván logikus, a víz ne a kerítés tovében álljon meg, hanem csorogjon az úttest felé. De eddig ez nem tűnt fel. Most viszont, amikor a szenzitív izmaim minden miliméter eltérést érzékelnek, feltűnt, hogy a bal oldali járdákon sokkal kényelmesebb járni, mert ilyenkor kicsivel több súly nehezedik a jobb, azaz egészséges lábamra. Fordítva nyilván a bal terhelődik jobban, na azt a fájdalomméter bejelzi.

Jelenleg (02.09) itt tartok:
– Az ágyam az emeleten van. Egyáltalán nem okoz gondot a lépcsőzés.
– Tudom használni az emeleti fürdőszobát. Ebben az a nagy szó, hogy az emeleti fürdőkádnak elég magas a pereme, de már át tudom lépni.
– Le lehetett szerelni a vécéülőke-magasítót a lenti klotyiban. Tudom használni az emeleti vécét és le is tudok utána zuhanyozni.
– Fel tudom venni a zoknimat.
– Be tudom kötni a cipőfűzőmet.
– Rendszeresen sétálok az erdőben és többszáz métert meg tudok tenni mankó nélkül. Egyébként is, már csak egy mankót használok.
– A lakásban egyre többször lusta vagyok elővenni a mankót és inkább anélkül mászkálok, sűrűn támaszkodva a berendezésre.
– Fel tudom tenni mindkét lábamat a dohányzóasztalra.
– Nem okoz problémát lefeküdni, illetve felkelni.
– A sebem kifejezetten szépen gyógyul, nincs kötés, nem váladékozik. A véraláfutások is halványulnak.
– Viszont még mindig kell a napi 3 fájdalomcsillapító, különösen az éjszakai. És egyelőre még nem tudok zene nélkül aludni.
– Az oldalirányú mozgás pokolira fáj. Guggolni meg se próbáltam. (Majd a gyógytornász.)
– Hiába igyekeztem szabályosan járni, túlterheltem a térdemet. Már ez fáj jobban, nem a combom.

Reggelente Mézga Gézát dúdolva megyek a klotyóra. Van abba valami báj, hogyha kacag a máj, szárnyal a kedv, mint a kacsamadár.

Nejnek ki lett adva, hogy szerezzen be kölcsönbe szobabiciklit. Nem bírok nyugton ülni.

Kifejezetten aranyos, hogy miután végigszenvedtem odakint 500 méter sétát, utána másnap a Relive küldi a lelkes levelét, hogy micsoda sportteljesítmény, mekkora kaland, futtassam rá az algoritmust, hogy örökre megmaradjon az emléke.
Anyád. Az a hernyótalpas.

Szombat (02.10). Ma volt itt először a gyógytornász.
– Tornázni fogunk! – lelkesedett már a külső ajtóban.
– Nem baj, ha én csak nézem?
– De hát maga lesz a kígyónő!
– Ajjaj.

Bementünk.
– Ugye kerékpárbalesete volt? – kérdezett rá, amikor meglátta a nyolc bringát a nappaliban.
– Igen. Hogy találta ki?
– Megérzés.

Aztán elolvasta a zárójelentést és felettébb megkönnyebbült.
– Magának piszok nagy szerencséje van.
– Azért meg tudtam volna lenni enélkül a törés nélkül is.
– Az élet nem így működik.

Mint kiderült, tomportáji, azon belül pertrochanter törésem van, melyet Fí szegezéssel orvosoltak. Ez ugyan a combcsont, de annak egy kevésbé veszélyes darabja. Jól műthető, ritkán okoz komplikációt, jó a vérellátása, gyakorlatilag műtét után egyből terhelhető, helyes fizikoterápiával teljes mértékben gyógyítható. A gyógytornász pedig arra célzott, hogy csak pár centire van a combnyak, na annak a törése sokkal durvább lett volna, kezdve ott, hogy csípőprotézis.
Aztán felmentünk a szobába, lefeküdtem az ágyra és a nő mindenféle szalvétadíszt origamizott belőlem. De alapvetően jól ment, látszott, hol vannak a gyenge pontok, ezekre nyilván gyúrnom kell. Az is kiderült, hogy a térdem nem azért fáj, mert rosszul terhelem a lábam, sőt, ha elkezdem tehermentesíteni a térdem, pont azzal fogom rosszul terhelni. Egyszerűen csak oda sugárzik ki a fájdalom a letapadt izmokból, azaz ha megpróbálom ezeket kenni, masszírozni, átmozgatni, akkor csökkenni fog a térdfájdalom is. A mankó nélküli járást pedig nem érdemes addig erőltetnem, amíg nem megy természetes módon (utólag kiderült, hogy ez is hülyeség); márpedig még nem megy, a testsúlyomat folyamatosan jobbra-balra helyezgetem. Azaz gyógytorna és tömérdek gyaloglás mankóval, lehetőleg természetesen, odafigyelés nélkül. Az igazi az lesz, legalábbis a tornász szerint, ha már többször ottfelejtem valahol a mankót és úgy kell visszamennem érte.
– Hajlítsa be a lábát! Még jobban! Hallja! Még jobban!
– Nem tudom. Képtelen vagyok rá.
– De be kell hajlítania!
– Nem fogja elhinni, de az egészséges lábamat sem tudom jobban.
– Nemá. Próbáljuk ki.
– Ennyi.
– És ha rásegítek?
– Akkor sem megy jobban. Durván kötött az izomzatom.
– Tényleg. Hát, maga sem egy jógabajnok.
– Viszont keresztülrúgom a falat.

A súlyom úgy viselkedik, mint Schrödinger macskája. A baleset napjának reggelén 99,3 kiló voltam, aztán sokáig nem tudtam megmérekezni, szívtam is a fogam, mert az év első fele az, amikor menetrendszerűen le szoktam dobni tíz kilót, na ennek most lőttek, ráadásul a gyógyuláshoz kajálni is kell (1), nem igazán ez az ideális időpont a kalóriadeficites étkezésre és akkor még az apró, de nagyon fontos kényeztetésekről nem is beszéltem, mozgás ugye nuku, szóval paráztam rendesen, aztán amikor kábé egy hónappal a baleset után ráálltam a mérlegre, engem is meglepett, hogy csak 98,1 kilót mutatott. Remek. Azóta viszont emelkedik, nem is kicsit, jelenleg 99,6 kilón áll. Azaz amíg nem mértem, addig csökkent, amint elkezdtem mérni, egyből elkezdett emelkedni.

Néha előveszek egy bringát a sok közül és rátámaszkodok, mintha éppen megpihennék egy hosszú etap után. Ilyenkor erősnek érzem magam, tele energiával. Aztán visszateszem és elbicegek a forgószékemig.

Hat napja csinálom szorgalmasan a gyógytornász által előrt gyakorlatokat és… nem tudom, hogy mi van. Nem tudom, hogy valójában jobban vagyok-e egy kicsit, vagy csak szeretném, ha jobban lennék és azért képzelem úgy? Nagyon messze van még az április vége. Viszont az is tény, hogy rövidtávon tényleg nehéz észrevenni a változást, de hosszútávon, olvasgatva a feljegyzéseimet, már markánsan látszik a javulás.

Jutalomfalat, nem is kicsi. Úgy kezdődött, hogy a sportórám (Garmin Fenix6) egyik nap lemerült sétálgatás közben. Én meg csak néztem, mint Rozi a moziban, mivel egy nappal korábban töltöttem fel. Otthon felpumpáltam újra. Másnapra megint lemerült. Na most így, sportolás, azaz GPS használat nélkül, 7-8 napig simán bírni szokta. Elkezdtem figyelni és tényleg. Csak úgy vágtatott lefelé a töltésjelzőn a szám. Kész. Kakukk. El is kezdtem nézegetni az utódját. Mit mondjak, elég szépen elszabadultak az árak. Gondoltam, teszek még egy próbát. Rádugtam az órát a számítógépre, lepucoltam a fájlrendszerből minden szemetet, ráfrissítettem (nem volt újabb firmware), majd újraindítottam. Azóta tökéletesen működik. Azaz nem az aksik fáradtak el, hanem valami szoftveres gubanc volt. (Valószínűleg a gps ragadt be.) Csakhogy én közben már beleéltem magam abba, hogy új órám lesz. Nagy kijelző (+Európa térkép), napelem (brutál töltöttségi élettartam) és ezerszer pontosabb gps (Multi-Band GNSS)… csak hogy a lényeges dolgokat említsem, mert kevésbé lényeges újdonságból is van bőven. Viszont cefet drága. Aztán belegondoltam, mennyi szar történt velem az utóbbi egy hónapban és mennyi fog még történni, mire újra rendesen tudok mozogni, léccilécci legyen már valami jó is, szóval behunytam a szemem és egy német oldalon(2) rákattintottam a ‘kosárba véle’ gombra.

Most persze tesztelgetem. Ami nem kicsit furcsa számomra, az az, hogy a baleset óta folyamatosan az egekben van az óra által mért stressz, azaz a pulzusnak százalékra normált szórásnégyzete. Viszont az új óra alapban úgy van beállítva, hogy rengeteget pofázik (Woman talks too much, ahogy a Blues Band fogalmazta meg lényegretörően), ez is rögtön a képembe vágta, hogy lassítsak, mert ezzel a tempóval hamarosan feldobom a pacskert, én meg néztem rá bambán, jelenleg délelőtt sétálok 30-50 percet, ebéd után gyógytornázok 20 percet, egyébként meg egész nap egy puha fotelben üldögélek, ugyan, hogyan tudnék ennél is jobban lassítani? Arra azért kiváncsi vagyok, mit fog rólam megtanulni az óra, hiszen egy ilyen dög az első két hétben “tanulja’ az új gazdáját, hogy utána majd okos tanácsokkal tudja ellátni. Már előre izgulok.
A következő napon arra figyelmeztetett, roppant udvariasan, hogy úgy látja, az erős stressz ellenére mégis bevállalok minden nap egy sporttevékenységet. Továbbra is udvariasan felhívta a figyelmemet, hogy vannak alkalmak, amikor érdemes lenne a sportot elhagyni. Az a bizonyos sport, amiről beszélünk, egyébként az, hogy sétálok 1-1.5 kilométert 30-45 perc alatt.
Aztán mégis. Vagyok annyira data freak, hogy egymás mellé tettem a megtett távolságokat a stressz diagramokkal és tényleg. Szemmel láthatóan egyenes arányosság van a megtett távolság és a görbék között: tegnap például rekorderős 2,6 kilométert sétáltam, erre még hajnali ötkor is plafonon volt a stressz, pedig pont az alvás az, amikor regenerálódni szoktam. Szóval hihetetlen, de jelen állapotomban a 2 kilométernyi lassú séta is annyira extra teljesítmény, hogy képes kicsinálni. Egyébként szoktak ilyen erősen stresszes periódusaim lenni, de akkor vagy tartósan napi 100-120 kilométert bringázok, vagy 45 kilométert evezek és nem félek közben sört inni.

A gyógytornában nem az az igazán rossz, amikor csinálják, hanem az utána következő időszak a következő nap reggeléig, amikor olyan fájdalmai vannak az embernek éjszaka, hogy fájdalomcsillapítóval sem tud aludni. Bár állítólag pont ez a gyógytorna a jó.
Viszont láttam, hogy a gyógytornász csajszi kezdi felfogni, mi lesz a fő terelgetési irány, legalábbis amikor rákérdeztem, hogy létezik-e olyan, hogy túl sok gyaloglás, akkor elég furán nézett. Majd utána kínzott meg úgy, hogy… lásd fentebb.

Erdei séta közben elfutott mellettem egy pacák, én pedig csak néztem utána, hogy ember, neked fogalmad sincs, milyen bonyolult izomrendszert mozgatsz meg, csak úgy, öntudatlanul.

Jaj, csak ezt ne. Kezdem megszokni, hogy ilyen béna vagyok. Már gondolkodás nélkül, rutinból mennek a napi folyamatok.

Ma (02.19) végigsétáltam a futópályát (a bevezető szakasszal együtt 3.3 kilométer) és a tornázás során toltam tíz fekvőtámaszt is. (Ahol nem csak a fekvőtámasz volt kihívás, hanem lefeküdni a földre, majd utána felállni.) És ha lúd, legyen kövér, éjszakára lefeleztem a fájdalomcsillapítót.
Másnap reggel. Azért nem volt túl nyugodt éjszakám, de nem is volt kibírhatatlan. A horror a reggeli masszázsnál volt, ma tűnt fel, mennyivel kevesebb izom van a bal combomon. Most már tudom, miért nem nő a súlyom. Basszus. Még ha mozgásképes leszek, utána is őrült munka lesz, mire visszaérek a normál állapotba.

Kenderice Ákos ugyan levezette, hogy az ember a kutyától származik, és habár az elmélet meglehetősen véleményes, de önmagában is érdekes dolgokat találhatunk, ha megvizsgáljuk, hogyan járunk. Gondoljunk bele, a testünk tömegközéppontja középen van, azaz egyáltalán nem a lábaink fölött, hanem közötte. Ebből következően járás közben van egy oldalirányú erő, melyet a lábainkkal kompenzálunk, úgy, hogy észre sem vesszük. Mármint normálisan. De ha valami megzavarja a rendszert és újra be kell állítani, akkor a szervezet bejelez. Például a sérült láb már elbírja a testsúlyt, de csak akkor, ha az függőlegesen nehezül rá. Az oldalerőt egyáltalán nem tolerálja, eleinte sikoltással, később sziszegéssel jelzi be. Ebből lesz a sánta bicegés, amikor a bot nélküli járásnál az ember minden lépésnél jobbra-balra helyezi a testsúlyát.

02.22. Megérkezett a kölcsön szobakerékpár. Elég leharcolt jószág, de én meg kellőképpen igénytelen vagyok, szóval összeillünk. Odavonszoltam a tévé elé és elkezdtem feldolgozni a rengeteg félrerakott bringás túravideót. Döntöttem a kanyarban, ahogy kell. Elég szánalmas pótlék, de lányom meg az emeleten zwiftel, az se jobb.

Kiváncsiságból felültem a nappaliban egy igazi bringára. Sikerült. A szobabicikli alapján már tekerni is tudnám. Csak éppen a forgalomban mozgás, a korrekciók, a rázós utak nem mennének.

02.24 szombat. Délután megint gyógytornász. Az egész úgy volt vacak, ahogy volt.
– Maga még mankóval jár? – csodálkozott rám, amikor beengedtem.
Én meg csak néztem hülyén. Bocs, de mankó nélkül csak tekeregve tudok járni.
Aztán torna közben kiderült, hogy egy mozdulat nagyon nem megy. Nem rosszul megy, hanem egyáltalán nem.
– Nem hiszem el, hogy nem tudja. Ez egy könnyű gyakorlat.
– Márpedig nem.
– Legalább a sámlira tegye fel a lábát, ott meg tud pihenni, mielőtt magasabbra megyünk.
– A sámlira!? – kacagtam fel – Már oda sem megy.
– Ez baj – komorult el – Magának van ott egy izma, amelyik egyáltalán nem működik. Ha nem tudjuk beindítani, akkor mindenféle sportnak lőttek a továbbiakban.

Nem dobta fel a kedvemet. Most az optimista forgatókönyv is az, hogy le fogom ordítani a csillárt a plafonról, mire egy 5 hete beragadt, megmerevedett izmot be tudunk indítani. A pesszimista forgatókönyv… azzal nem is akarok foglalkozni.

Este elkeseredésemben ittam egy sört. Végülis túléltem, de a sportórám szerint éppen csak.

Február utolsó hetének napi programja:
– A reggeli kávé után fekvőtámaszok, lehetőleg minden nap eggyel több.
– Délelőtt 3,5 kilométer séta az erdőben, egyre több mankó nélküli járással, de úgy, hogy fogcsikorgatva próbálom egyenesben tartani a felsőtestemet. (Ugyanis pont a sérült láb oldaltartó izma nem működik.)
– Ebéd után gyógytorna. Csak olyan gyakorlatokkal, amelyek fájnak.
– Késő délután 1 óra szobabicikli, majdnem a legerősebb fokozaton. (Ez – és a fekvőtámasz – csak erősítés, a sztrájkoló izmot nem terheli.)

Este hasonkúszva mászok a fájdalomcsillapítóért.

Reggelre viszont elmúlik a fájdalom… és kezdődik minden előlről.

Vasárnap meghaltam. Hétfőn is. Keddre viszont hozzászoktam a terheléshez, a beragadt izom is megmozdult, legalábbis úgy tűnik. Este megint ittam egy sört, de most jutalmazásként. A sportóra ezt is zokon vette, de kapja be.

Túraáttervezés. Az idei túrákat – két kivétellel – áttettem a 2025-ös folderbe. Ami ott volt, azokat meg a 2026-osba. Miközben azt se tudom, lesz-e akkor még emberiség.

Nem tartom magam mazochistának, de most (02.29) elbizonytalanodtam. Ma séta közben gondoltam egy merészet és két kilométeren keresztül bot nélkül mentem. És csak menetközben ugrott be, hogy a vízszivárgás okozta kavarások miatt elfelejtettem bevenni a reggeli fájdalomcsillapítót. Viszont ha már belehergeltem magam, akkor nem adtam fel, végigcsináltam, perverz módon még élvezve is, fájjál csak, öreg, jó helyen fájsz, ettől gyógyulsz. Otthon pedig dafke nem vettem be a gyógyszert, egyszer úgyis ki kell próbálni, mennyire van még rá szükségem. Egyelőre az izomláz tombol. A jó hír az, hogy mivel izomláz, így 4-5 percnyi járkálás után megszelidül. A rossz hír maga a 4-5 perc, hiszen minden felállás után végig kell magam szenvedni rajta. (Aztán a gyógytornánál kiderült, hogy baj van, fájdalomcsillapítő nélkül kábé csak a fele gyakorlatot tudtam megcsinálni.)

Mérföldkő. A három hónapos gyógyulási folyamat közepén vagyok, másfél hónap telt el a baleset óta. Ha nem lett volna, akkor, amilyen jó idő van, már hegymászó csúcsformában lennék. Most meg annak örülhetek, hogy a napi egy óra erdei séta legalább tavaszias időben történik.

03.02; szombat, gyógytornász. Mintha vizsgára készültünk volna. A nő meg volt győződve arról, hogy jövő héten, a kontrollon a doki fel fog fektetni egy asztalra és leteszteli, hogyan mozog különböző irányokba a lábam. Így a foglalkozáson ezeket a mozgásokat vettük sorra. Átmentem az elővizsgán. (Azaz beröffent a lazsálós izom.)

03.03; vasárnap, a gyönyörű tavaszi időben úgy döntöttem, hogy ma nagyon odateszem magam. A szobabicikli felejtős, túl alacsony az eszköz, tönkrevágja a térdem, ehelyett lesz az, hogy a megszokottnál nagyobbakat sétálok. Nos, meglett: 3,5 kilométer séta, bot nélkül. Végig úgy éreztem megam, mint Frankestein szörnye, amint éppen járni tanul, de végül annyira belejöttem, hogy amint hazaérkeztem, lendületből kimentem a kertbe és megmetszettem a cserjéket. Aztán leültem és azóta pokoli a nap, minden felálláskor belémhasít az izomláz, de mindegy is, csak vigyorgok rajta, a nagy dolgot már megcselekedtem. (Tapasztalat: egy ilyen erőfeszítés után fájdalomcsillapítóval sem megy a gyógytorna.)

Ezzel zárom is a hónapot. Érdekes volt végigolvasnom. Február 5-én még azon lelkendeztem, hogy fel tudok menni az emeletre. Most meg már rendes, azaz váltott léptekkel járok a lépcsőn és itt volt ez a 3,5 kilométernyi, segédeszköz nélküli séta… még mindig hihetetlen.

PS
Izé. Ezt most találtam.

“Csípőtáji törés után általában 3 hónapig csak a járókerettel, részleges terheléssel szabad közlekedni (a törés jellegétől, a csontegyesítő műtét stabilitásától függően az operáló orvos megmondja, mennyi súllyal szabad a végtagot terhelni)”
– link –

Tisztelt Bíróság, ártatlan vagyok. Nekem senki nem szólt. Egyébként is, mások vittek rossz utakra engem.

SPOILER
Négy napja fejeztem be ezt az írást, de micsoda négy nap volt ez! Megírom.

Vége lett az intenzív időszaknak, jöttek a hétköznapok.

Felhívtam a körzeti orvost. Eleve le kell jelentkeznem, illetve meg kell beszélnünk a gyógytornászt meg a gyógyszerezést.
– A gyógytornász fontos – szögezte le az asszisztens.
– Tudom, de elvagyok magam is.
– Pont ez a baj. Túlhajtja, túlerőlteti magát.
– Én?
– Maga. Ismerem magát már régóta.
– Óh.

Ezek után kiváncsi vagyok, miket szokott mondani Nejnek, aki _tényleg_ egy szuicid terminátor. Na mindegy, nicht ugri-bugri, langsam spazieren… szószerint. Szerencsére időközben megoldódni látszik a vérhígító injekciókkal kapcsolatos probléma is, azaz egyáltalán nincs extra mozgáskényszerem, rá kell állnom egy nem túl lusta, de nem is túl harcos életmódra.

A vécéülőke-magasító nem kicsit lett félretervezve. Legalább 25 centis farok kell hozzá (lankadtan!), hogy a delikvens ne pisiljen ki belőle erőlködés közben.

A lehangoltság nem is igazán megfelelő kifejezés. El van téve megnézésre kábé tíz-húsz bringás videó a youtube-on, mindegyik olyan, amelyikre szükségem lett volna a nyári túrák tervezéséhez. Ezekre most rá sem tudok nézni, de nem is kell, tök feleslegesek. Pont annyira, mint a rendszeresen érkező bortesztek.
Meg hát… először arra gondoltam, legalább lesz időm összevágni a 2023-as év összes bringatúráját. Nos, idő az tényleg van… de nehéz úgy videót vágni, hogy az embernek fátyolos a szeme.

Más szempontból is nagyon kellemetlen a helyzet. Jó öt éve vagyok masszívan benne egy – teljesen jogos – kapuzárási pánikban. Hatvanéves létemre 100-200 kilométeres napi távokat bringázok, alpesi kerékpártúrákra járok és felettébb élvezem, miközben azért sejtem, hogy ez sokáig már nem lesz fenntartható. Minden nap számít. És ennek megfelelően élek: minden nap elveszett, amelyiken nem bringáztam.
Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt. A borzalmasan drága idő, amelynek minden múló másodperce egy tűszúrás, hirtelen elpazarolandó lett. Ki kell bírnom tétlenül ezt a fájdalmas három hónapot. Jó dolog egészen biztosan nem lesz benne, fájdalmak, kinlódások annál inkább. Legszivesebben lehibernálnám magam és csak három hónap múlva kelnék fel. Érted? Amikor minden elpazarolt másodpercért üvölteni tudnék, most ki kell dobnom minimum három hónapot. Felfoghatatlan veszteség.

Van, aki azt hiszi,
Múlatja az időt.
Nem esik le neki
Hogy az múlatja őt.
– And Friends –

Hétfőn (01.29) megvolt a varratkiszedés. Maga a művelet kábé 5 percig tartott, négy szálat húztak ki, négy apró tűszúrásnyi fájdalom. De mire bejutottunk (belső Nyócker, hétfő reggel nyolcra legyünk a rendelőben a 121-es szoba előtt, parkolóhely, besántikálás, a lift nem volt elérhető, másfél emeletnyi lépcsőzés, egy óra várakozás, mert az orvosoknak kilencig dolga van (de akkor mi a francért kellett nyolcra mennem?)), megkinlódtunk rendesen, hogy mást ne mondjak, a fájdalomcsillapító két óra után kezd hatni, de nem lehet egyből bevenni, előtte legalább félórával kell savcsökkentő is, azaz hajnali ötkor keltem, miközben az egyik legfontosabb dolgom a jó alvás lenne, hatkor bevettem a gyógyszert, majd utána néztem a plafont az indulásig és azon szurkoltam, hogy útközben ne kelljen vécére mennem. A varratkiszedést végül nem a doki csinálta meg, azaz még át kellett mennem utána a kórházba, fel az emeletre, ahol feküdtem, levadászni a dokit, hogy megtudjam, mi merre. Ez is volt vagy egy óra, utána persze visszasántikálás a kocsihoz, majd itthon be. A legfurcsább az egészben a sportórám mérése volt: szerinte ezen a napon annyira alacsony volt a stresszértékem, hogy a kórházban gyakorlatilag töltődtem is. Előtte is, utána is, azaz itthon, folyamatosan az egekben van a stressz. A fene sem érti.

Ami szintén furcsa, az az, hogy mennyire megváltozott a helyzet a varratkiszedés után. Innentől már csak éjszakára vettem be fájdalomcsillapítót, napközben nem kellett. (Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt.) És belelkesedve a kutyaszaros sétáktól a Nyóckerben, elkezdtem kijárogatni az erdőbe. Elsőre komoly 900 métert tettem meg, két mankóval, teljesen kikészültem, mire hazaértem, de akkor is, szabadság.

Vannak ezek a fantomérzések. Sétáltam az erdőben, nagyjából a futópályán, aztán nagyon elgondolkodtam valamin, majd közben beugrott, hogy mi a francot sétálok annyit, bele kellene futnom és már majdnem el is löktem magam a földtől, amikor észrevettem a két könyökmankót a kezeimben. Vagy ugyanez a lakásban: fotelben ülve nagyon elmélyültem egy jó könyvben (Presser I-II), amikor Nej szólt valamit, én meg fel akartam pattanni, aztán a durva benyilallás rántott vissza a földre.

Amik nem mennek: zokni felhúzása, cipőfűző megkötése, leesett könyvjelző felvétele a földről. Viszont tudok dartsozni. Amíg ki nem esik a nyíl a táblából.

Péntek (02.02) reggel van. Tegnap este leszedtem az összes kötést és végre rendesen zuhanyoztam. Délután mentem pár métert mankó nélkül. Cefettül fájt, de nagyon jó érzés volt. Ma reggel tök egyedül felkinlódtam a zoknimat és befűztem a cipőmet. Na, ez is fájt rendesen, de megcsináltam, mehetek sétálni. Ja, és felvettem a földről a könyvjelzőt is és a dartsnyilat is. Apró győzelmek ezek, de nagyon kellenek.

Az éjszakáktól viszont még mindig félek. Egyik borzalmasabb, mint a másik. Valószínűleg az van, hogy a napközbeni legénykedés árát éjszaka fizetem meg.

Szombat. Kimondtam a fatvát az ágyra. Nem mintha olyan nagyon zavart volna. Az, hogy itt van a nappaliban, befordítva a térbe, az maximum esztétikai probléma. A reggel korán munkába menők úgyis a konyhába mennek, nem a nappaliba. Én meg egészen hozzászoktam.

Sokkal inkább jelképes dologról van szó. Ha az ágy visszamászik az emeletre, az egyben azt is jelenti, hogy hatalmasat lépünk visszafelé, a korábban megszokott, az ún. normális élet felé. (A lényeg, hogy a betegség-tudat halványuljon. Eleinte nem tudtam lehajolni a mosogatógéphez, így természetessé vált, hogy mások pakolnak utánam, mások kezelik az eszközt. Ez egy úri élet, kedvem lett volna fenntartani, de ahogy le tudtam hajolni, visszaálltam. Ugyanígy, ahogy ráállt a kezem, felmostam magam után a fürdőszobát és sorolhatnám sokáig, a lényeg, hogy igyekezni kell normálisan élni, nem hagyni, hogy magatehetetlen, beteg emberként kezeljenek. Jó, persze, akad még bőven olyasmi, ami egyelőre megoldhatatlan számomra, de fogynak.)

Szóval, ültem a fotelben, aztán letettem egy pillanatra a könyvet és elgondolkodtam. Miért is van még mindig lent az ágy?
– A lépcsőn fel-alámászkálás elkerülése végett. Nos, ezt ügyes optimalizálással le lehet csökkenteni napi két menetre, annyit meg már bőven tudok. Igaz, a reggeli lejövet kicsit necces, mert akkor nincs fájdalomcsillapító, de legfeljebb jobban figyelek. (A sok mászkálás miatt vissza kellett állnom napi három szemre.)
– A lenti mosókonyhában alacsony kád van, abba bele tudok lépni, az emeleti fürdőszoba sarokkádjába viszont nem. Álprobléma. Simán meg tudok zuhanyozni lent és csak utána megyek fel aludni. Fogkefém mindkét helyen van.
– A lenti vécén van az ülőkemagasító. Álprobléma. Pisilni bárhol tudok és amikor a magasítóra van szükség, akkor pont lent vagyok, nagyjából a reggeli kávé után.
– Éjszakai zene (Barclay James Harvest) az automatikus visszaalváshoz. Laptopról megoldható.
– Öltözködés. A lenti ágy nagyon jól működött, itt sajnálom egyedül, hogy felmegy. Cipő. Cipőfűzés. Megoldom máshogy, persze, de az nem annyira komfortos.
Viszont holnap jön a lányom barátja és Nejjel ketten valahogy felviszik az ágyat. Eldöntetett.

Mindent akarok, de azt most rögtön,
Mindent akarok azonnal
Mindent akarok,de azt most rögtön, hé, még ma!
– Bikini –

Igaz, így lekerült az összes bringa az íróasztalom mellé. Nézegethetem őket. A szívem szakad meg. Viszont folytathatom a decemberben megkezdett átszereléseket. Egyszer úgyis szükség lesz rájuk.

Türelmet akarok, de azonnal!