Category: Egészség

2022.10.03-04

Új ágyneműt húztam. Addig néztem a dartsot, amíg rendesen el nem álmosodtam. Lefekves előtt vettem be köhögéscsillapítót.
Együtt állt minden ahhoz, hogy végre, végre egy jót aludjak.
Pizsi. Fogmosás. Magamra húztam a pehelypaplant. Lekapcsoltam az éjjelilámpát. Pár percig néztem a plafont, majd átöleltem a párnát. Jer, Morpheus.

Valami irgalmatlanul dühös Morpheus érkezett.

Pár perc múlva már az ágy szélén ültem, izzadtan néztem magam elé. Az előbb zuhantam bele autóval egy szakadékba. Az élmény annyira valóságos volt, hogy az adrenalin kirúgta a picsába a köhögéscsillapító gyógyszert és rohamszerűen köhögtem. Egy ideig ültem. Lecsitult a köhögés. Menjünk vissza aludni.
Átlátszó plexicsőben, mint csúzdában száguldva, egy őserdő fái között, hajmeresztő tempó, a végén bele a szakadékba. Ágy széle. Üldögélés. Újabb nekifutás.
Mágneses térerő forgat a levegőben, végül elunja és belevág a szakadékba.
Erdei szanatórium, folyosón kerekeságyban fekve, az ágy egyszer csak megindul, kigurul az ajtón és bele a szakadékba.
Őserdei expedíció, liánokon lengés, lián elszakad, bele a szakadékba.

Rémültem feküdtem az ágyban, már magam sem tudva, hol vagyok és mi történik. Egy mondatot mantráztam, de azt folyamatosan: Nincs itt semmi, csak egy ágy és egy ember, aki aludni akar. Nincs itt semmi, csak egy ágy és egy ember, aki aludni akar. Aztán megpróbáltam visszaaludni, de mindig, ahogy kezdtem átlépni az ébrenlét és az alvás határán, vissza kellett rántanom magamat, mert már megint olyan irányba indultam el, melynek végén tutira szakadék várt.

Végül feladtam. A francba. Fizikailag már képes lennék aludni, mentálisan úgy látszik, még nem. Jó nagy pofáraesés.
Átsétáltam a fürdőszobába és vettem egy hosszú, forró fürdőt. Az időmbe bőven belefért. Utána pedig átváltottam irányított alvásra, azaz betettem egy semleges háttérzenét. Ettől rosszabb minőségű az alvás, de legalább van.
Így is történt, innentől eseménytelenül telt az éjjel. (Pisilni, gargarizálni nyilván ekkor is ki kellett mennem, de ez velejár.)

Mondjuk, a sportóra alapján még így is ez volt az utóbbi két hét legjobb alvása, 73 pontot kaptam rá, miközben ezek az értékek 20-30 között szoktak mostanában lenni.
Szóval nem volt ez annyira rossz, mint ahogy átéltem, sőt kifejezetten biztatónak tűnt.

Reggel például jóval energikusabbnak éreztem magam. Eddig általában úgy ébredtem, mint a mosott szar, innen küzdöttem fel magam délutánra őszi légy státuszba. Ma reggel viszont gondoltam egy bátrat és sajtos pirítóst reggeliztem. Ez minden téren tabudöntögető volt: egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a gyomrom ki fog bírni egy ilyen zsíros kaját, másfelől pedig fejben is nagyon messze voltam még attól, hogy bármit egyek, ami nem szuperdiétás. Nos, elhamarkodtam, elég sokáig fájt még utána a nyelőcsövem. De a mentális blokk letörésére jó volt. Ebédre pedig… szédítően merészet találtam ki. Olívaolajban sütök krumplit, rászórva egy kevés pulykasonkát. Megcsináltam. Finom volt. Jól is esett. Ez ránézésre nem okozott gondot.

Szóval egészen jól alakultak a dolgok.

Aztán délben kiderült, hogy Nej covidos lett.

[Folyt. köv…]

2022.09.29-10.03

Csütörtökön a fiam eljött értem a kórházba. Beugrottunk ide-oda vásárolni, majd kitett otthon.

Körbenéztem a lakáson. Nyomasztó betegség-szag. Na, ezt nagyon hamar fel kell számolni. Beléptem a konyhába. Hát, igen. Egyszer majd biztos fogok meleg kaját is csinálni magamnak, de ez egyelőre még elképzelhetetlen. Televettem a mélyhűtőt fagyasztott pékáruval, vettem hozzá kenőanyagnak vaníliapudingot, na és persze a vajaskenyér.

A csütörtökről nincs is több mondanivalóm. Gyenge voltam, bágyadt, de bíztam benne, hogy előbb-utóbb jobb lesz.

Hiba volt. Még nem volt vége. Nagyon nem.

Péntek délben egyik pillanatról a másikra beindult egy erős száraz köhögés. Folyamatosan. Beszélni sem tudtam, mert azt sem engedte. Gondoltam, majd elmúlik. Vagy lecsillapodik. Nem tette. Megmaradt. Éjszakára is.
Most próbáld meg beleképzelni magad a helyembe. Ekkor már 10 napja nem aludtam rendesen. Éjszaka 2,5 óránként kellett vagy fájdalomcsillapítót bevennem, vagy szájvízzel öblögetnem. Hol ez fájt, hol az. Hol minden.

Igen, eddig még nem írtam a kisérő fájdalmakról. Az összes izmom fájt. A gyomrom is. Jött egy vastagbélgyulladás. A láz is dolgozott. A folyamatos hasmenésnek, a napi 8-10 vécérerohanásnak is meglettek a következményei. És ott volt még a bordazúzódás.

Csütörtök éjjel aludtam végre normálisan. Egy éjszakát. Pénteken a köhögés miatt már gyakorlatilag semmit. És utána napokig sem.
Ja persze, megint péntek. Orvos nincs. Annyit kivariáltam, hogy az eddigi bacilusvezérelte támadás mellé valószínűleg megjelent egy vírusvezérelt is (más nem lehetett, a fejem tetejéig fel voltam töltve egy széles spektrumú antibiotikummal), amely vírus persze egyből torokra ment. Na most egy torokgyulladással nem megyünk ügyeletre, mert minek. Hétfő. Körzeti orvos.
Csakhogy azt meg is kellett élni. A köhögés egy percre sem csitult. Végül valami mentális technikával rövid időre meg tudtam állítani a köhögést, ilyenkor gyorsan aludtam egy kicsit, aztán kezdődött az egész előlről. A torkomban pedig megint megjelent az égő fájdalom és megint búcsút inthettem a szilárd kajáknak.

Teljesen magam alá kerültem.

Nyilván utánaolvastam, lehet recept nélkül is köhögéscsillapítót venni a gyógyszertárban, csak éppen nem tudtam, mire van most szükségem? A köhögés nagyrészt száraz volt, de néha jött fel slejm is. Akkor lágyítsak és köptessem? Vagy csillapítsak? Végül ráálltam a mézes-gyömbéres teára, a köhögésen nem sokat fogott, de a torokfájás mérséklődött.

A fogcsikorgató hétvége után hétfő kora reggel már a dokinőnél voltam. Átvizsgált, majd elküldött mellkasröntgenre. Telefonon beolvastam az eredményt. Nos, nagyjából ez van: heveny bronchitisz, azaz hörghurutgyulladás. Heveny, persze. Én már csak olyanokat kapok mostanában, rendszerint pénteken. A röntgen szerint a tüdőbe nem jutott még le a vírus, de a hörgőkig már igen. Hogy mit csináljunk? Küldjünk kevert üzeneteket a szervezetnek. Nappal szedjek köptetőt, éjszakára viszont köhögéscsillapítót. Ilyet lehet? Lehet.

Kiváltottam a gyógyszereket. Este kilenckor vettem be a köhögéscsillapító tablettát. Kimatekoztam. A tabletta három óráig hat, a dartsversenynek éjfél körül lesz vége, azaz így pont be tudok venni még egyet alvás előtt.
A tabletta úgy működött, mint az álom. Fél tízkor elállt a köhögés.
Hjaj. Végre megint rendesen fogok aludni.

[Folyt. köv…]

2022.09.26-29

Ott jártam, hogy üldögéltem az ágyam szélén. Egy gyenge fényű éjszakai lámpa világított. Az mp3 lejátszót teletöltöttem a Barclay James Harvest zenéivel, a mobilról pedig elkezdtem olvasni a Forest Gumpot.

Ha egyszer olyan házam lesz, ahol folyamatosan szól a zene mindegyik szobában, akkor két zene jöhet csak szóba: J.S. Bach és Barclay James Harvest. Az alváshoz szóló zene már egy kicsit más, oda jó a Piknik, Simon&Garfunkel, a Renaissance és hasonlók is.

De először még nem olvastam. Nem, nem konkrétan az este kimenetére gondoltam, egyszerűen csak sötét gondolatokkal volt a fejem. Elmerengtem egy régi témán. Oké, velem lehet beszélni, elengedem a temetést, jó lesz a hamvasztás is. De hol legyen a szórás? Valami olyan helyet kellene találnom, ahol boldog voltam. Van ilyen? Úgy gondolom, hogy nekem tulajdonképpen boldog életem volt/van, de a boldogság nem olyan, hogy rámutatunk, hoppá ott van, nosza fogjuk meg. A boldogság a hétköznapok kiegyensúlyozottságában rejtőzik és a tevékenységek legallyazásával töményedik. Nyilván házak, udvarok nem jöhetnek szóba, ezekre nagyon rátapadna a halott emléke. Akkor? Végigmentem mindenhol, ahol jártunk (nem volt kevés) és… nem találtam egy megfelelő helyet sem.

Tudom, ez elég morbid gondolatmenet, Nej húzta is a száját, amikor elmeséltem neki az estémet, de vasárnap éjjel már nagyjából ilyesmik voltak a fejemben.

Szóval üldögéltem az ágy szélén. Olvasgattam. Vártam a 2,5 órát, amikor eltávozik az utolsó fájdalomcsillapító. Amikor a gyomrom kezdett akciózni, légzőgyakorlatokat csináltam. A könyvön néha felröhögtem. Eltelt 3 óra. Semmi extra. Úgy értem, nyelni továbbra sem tudtam, sőt egyre kevésbé, de mivel a nyálamat folyamatosan kiköpködtem, nem zavart. 4 óra. 5 óra. Azannya. Meg fogom úszni élve. Nem értem, mi történik, de meg fogom úszni.

Reggel kilenckor befényképeztem a torkomba, majd hívtam a dokinénit. Kár volt előre készülnöm, nem érdekelte. Mars az SzTK-ba! – adta ki az ukázt.

Valahogy megpróbáltam embert faragni magamból. A polár kabátom kenguruzsebébe beraktam egy kicsi befőttesüveget. Köpködni.

Útközben nagyon durva zajok jöttek hátulról a kocsiból. Megálltam az SzTK előtt. Bakker. Valaki kitörte a hátsó oldalsó szélvédőablakomat. Miért??!! A kocsiban nem tartunk semmit. Valaki ennyire utálna? Na mindegy, én itt haldokoltam, de közben intéznem kellett a szélvédőablakot is. Úgy, hogy beszélni nem igazán tudtam. De ebben az állapotban nem maradhatunk autó nélkül.

Orrfülgége az ötödik emeleten. A három liftből az egyik nem működik, kettő kitámasztva. Semmi gond, sportos ember vagyok. Ja. Kis híján megfulladtam odafent.

Dokibácsi.
– Hát, ez egy nagyon heveny gégegyulladás gégevizenyővel. Tud gyógyszert bevenni?
– Nem igazán.
– Jó, akkor megy kórházba.
– Hé! Nem akarok kórházba menni! Akkor inkább beveszem valahogy a tablettát.
– Szerintem maga nem értette meg a helyzetet.
– Igen?
– A gégevizenyő egyre nagyobb. Már most is nagyon nagy. Az miatt nem tud lenyelni semmit. Egy idő múlva akkora lesz, hogy elzárja a gégét. Akkor megfullad.
– Ööö… oké, legyen a kórház.

Csak megjegyzem, a kórház sem csodaszer. Annyit tudnak csinálni, hogy ha fuldoklom, elmetszik a gégémet. Láttam ilyen embereket bent, a szerencsétlenek egy életre el lettek intézve.

– Melyik kórházba akar menni?
– Jáhn Ferenc.
– Akkor nagyon össze kell kapnia magát. Húsz percig van még betegfelvétel, utána jön a Bajcsy.

Fasza. Miközben az autóval lépésben tudtam csak közlekedni. Ráadásul a doki biztonság kedvéért a Bajcsyt írta a beutalóra, hát ne tudd meg, mekkorát kellett harcolnom, mire befogadtak.

Másfél órát várakoztam a vizsgálatra. Besétáltam.
– Jó napot kívánok! – köszönt a dokinő.
Előhúztam a befőttesüveget és beleköptem.
– Na, ez is jól kezdődik – jegyezte meg.

Aztán befektettek, egyből rá is dugtak az infúzióra. Ugye 3 nap alatt 4 kifli az nem olyan nagy teljesítmény és a közeljövőben sem valószínű, hogy robbantani fogok.

Tulajdonképpen nem éreztem annyira rosszul magamat. A dokinő okosan elmagyarázta, hogy a nyálköpködés miért nagyon káros. Innentől megpróbáltam nyelni. Fájdalomcsillapítás nélkül. Fájt ugyan, de ment. Egyszerűen nem értettem.

Olvasgattam. Forrest Gump 2.

Aztán jött az este. És ekkor értettem meg mindent. Persze ettől nem lettem boldogabb.

Habár a fájdalom forrása ugyanaz, azaz a gyulladt gége és a megdagadt vizenyő, de valójában két, teljesen azonos méretű fájdalom van. Az egyik a beszűkült és hiperérzékeny gége. Emiatt nem tudok enni, inni és a nyálamat is csak nehezen tudom lenyelni. Van viszont egy másik is: az éjszakai torokkiszáradás. Azaz ha alszok, akkor nincs nyál és a hiperérzékeny felületek kiszáradnak. Na, ez valami pokoli kín. Emiatt faltam éjszaka is a fájdalomcsillapítókat.
Nézzük, mi történt vasárnap éjjel? Nem feküdtem le. Nem aludtam. Nem száradt ki a torkom. Voilá.

Csakhogy itt fekszem a kórházban. Örökké nem lehet ébren lenni, márpedig ha elalszok, akkor megint kiszárad a torkom.
Nem kicsit voltam ideges. Nyilván próbáltam vízzel nedvesíteni, jól is esett, de nem tartott sokáig. Mi legyen?
Kétségbeesésemben léptem egy nagyon bátrat. Egy színtiszta, elmebeteg őrültséget. Lefekvés előtt kimentem és toroköblögettem egyet egy durván rusztikus Listerine szájvízzel. Letéptem a csempéket? Le. De öt perc után beállt a torkom és 2,5 órán keresztül nem is száradt ki. Nyilván utána megint kisétáltam és öblögettem, de ekkor az ilyesmi éjszakai program már rutinból ment.

Túléltem az éjszakát. Simán. És most gondold el, ha tudom ugyanezt pár nappal korábban. Éjszaka nem kellett volna fájdalomcsillapító, elég lett volna öblögetnem. A nappalt meg lehetett volna kezelni fájdalomcsillapítóval. Egy gyomorba került a tapasztalat.

Aztán szépen telt az idő, teltem én is. Kedden levették az infúziót, kaptam egy brutál erős antibiotikumot infúzióban… és szépen gyógyulgattam. Nekiálltam kisérletezgetni. Nyilván először a vízzel. (Ne tudd meg, mennyire megszerettem azóta a vizet. Nem is iszok itthon mást.) Aztán rostoslé, hígítva. Plusz víz. Amikor ezt is megszoktam, délután jött egy vizes jégkrém. Na, az túl bátor vállalás volt, könnyes szemmel ugyan, de legyőztem.

Szerdán már aknamezős óvatossággal, de végigettem a menüt. Sok vízzel. Csütörtökön reggel pedig lementem a büfébe és beküldtem két sajtos pogácsát. Jólesett.

Mehettem haza.

[Folyt. köv…]

2022.09.20-26

Azt még értem, hogy egy bringás bukás után fájnak a bordáim. De azt magyarázza már el valaki, hogy ugyanettől a bukástól miért ment tönkre annyira minden a torkomban, hogy végül kórház lett belőle?

Szóval ott járunk, hogy hazaértem, pumpálgattam, szerelgettem. Rendberaktam a bicót, mert a héten sok helyre kell mennem.

Aztán az ebédfőzéshez bontottam egy üveg bort. Úgy gondoltam, hogy maximálisan megérdemlem, már csak emiatt a rohadék defektsorozat és a bordazúzódás miatt is.

Marha furcsa most, amikor ezeket írom, belegondolni, hogy főzés… meg bor. Hónapokig szó sem lehet róla. Egyikről sem.

Ebéd után nekiálltam blogot írni a balatonfelvidéki túráról. Ilyenkor szinte automatikusan csúsznak elő a borok. Arra vigyázok, hogy maximális legyen a kontrol, de tény, hogy enyhe alkoholos közegben jobbakat írok. A számban baloldalt megjelent egy afta, morogtam is, de hát az ilyesmi jön, megy.

Másnap reggel az aftából foggyulladás lett. Nem is egy, hanem kettő. Még ez se verte ki a biztosítékot, kataflan dolo, bor. Írtam tovább a blogot.

Csütörtökön vadult be a gyulladás. Ekkor már ráment a garatra. Elkezdtem nehezen nyelni. Ennek a fele sem tréfa. Háromszor volt eddig ilyen betegségem, ebből az egyik kórházas volt. A trükk az, hogy gyorsan el kell kapni. A lányom belefényképezett a torkomba, elküldtük a körzeti orvosnak, fellőtt egy antibiotikumot a felhőbe. Elmentem, kiváltottam. Oké. Nem lesz baj. (Persze ekkor már csak fájdalomcsillapítóval tudtam beszélni.)

Lett. Vagy a gyógyszer volt harmatgyenge, vagy a gyulladás túl intenzív, de pokoli gyorsan lepusztította a berendezést a számban. Pénteken még meg tudtam enni – fájdalomcsillapítóval – három kiflit. Szombaton már csak egyet. Vasárnap pár harapás után feladtam.
Hétvége, két stratégia lehetett. Kitúrom, hogy hol van ügyelet és elmegyek, vagy kihúzom fájdalomcsillapítóval hétfőig, majd ugyanannál a dokinál folytatom a kezelést. Az utóbbit választottam.
Ember így még nem cseszett rá a döntésére.
Fájdalomcsillapításra két gyógyszer vált be: 25 mg-os Flector és Aszpirin. Csak hát ez a páros olyan 2,5 óráig csillapított, aztán jött a földöntúli fájdalom. Matekozzunk: ez nagyjából azt jelenti, hogy mind a két gyógyszerből kilenc szemet vettem be naponta. A Flectorból hármat lehet, az Aszpirinből négyet. Próbálgattam kihúzni az időt, de már egy óra késlekedés is szószerint megölt. Éreztem én, hogy ez nem fasza, de csak homályos tekintettel ültem a motoron és húztam a gázt. Mindent arra tettem fel, hogy a gyomrom kibírja hétfő reggelig.

Magáról a hétvégéről nem akarok beszélni. Bakker, gyógyszerszagú kigőzölésem volt. Nyelni már pénteken nem tudtam, onnantől mindenhová vittem magammal a piros műanyag tálkámat. Köpőcsésze. Éjszaka is. A fájdalomcsillapítós periódus középen volt egy nyugodt óra, abban aludtam.

Szóval reménykedtem, de kezdtem megijedni is. Csütörtökön még le tudtam nyelni kis darab szilárd anyagot. Szombat-vasárnap már a gyógyszer bevétele is olyan volt, mintha borotvapengét nyelnék. Vasárnap már a víz sem ment.

Aztán vasárnap este. Éjfélkor vettem be a fájdalomcsillapítót és szószerint felrobbant a gyomrom. Eddig bírta. Kaja nem volt benne, de gyomorsav rengeteg. Ott szurkoltam, hogy jaj, csak figyelmeztetés legyen, de több lett. Különböző jelek alapján úgy tűnik, gyomorfekély. Hát igen, de akkor most mi van? Fájdalomcsillapítót már nem vehetek be. (Savcsökkentőt sem.) Szóval itt lesz egy elviselhetetlen fájdalom a torkomban, egy nagyon erős fájdalom a gyomromban. Csillapítási lehetőség nélkül. Amikor korábban félóra túlhúzás is elviselhetetlen volt. Így kell kibírnom az éjszakát és valószínűleg a délelőttöt is. Nem fog menni.
Mindmeghalunk.

[Folyt. köv.]

Miután jó másfél év alatt összelegóztuk, apám mikor jön fel meglátogatni a testvérét, utána meg minket, leegyeztettük, hogy péntek délután érkezik hozzánk, nos, ezek után csütörtök este, mint egy lakat, bekattant a torkom. Nem volt egyszerű a helyzet. Addig értettem, hogy fáj a torkom, fájnak a hátsó fogaim és nem tudok nyelni, de hogy ez mi lehet, azt nem tudtam. Torokgyulladás? Ahhoz hiányoztak a kísérő tünetek, tüsszögés, takony, hőemelkedés, hidegrázás. Savreflux? Az is szokott ilyet csinálni. Felmarja a torkomat, illetve kikezdi a hátsó fogaimat. A probléma az volt, hogy ha az első, akkor fájdalomcsillapítót kell bevenni, ha a második, akkor meg tilos. Végül nem vettem be semmit. Nem is aludtam az éjjel. Amikor már kezdtem elaludni, tízpercenként nyeltem egyet, a fájdalomra meg felébredtem. Viszont megjött a hidegrázás, így legalább egyértelmű lett a helyzet.
Reggel rögtön azzal kezdtem, hogy megnéztem a neten, hogyan rendel pénteken a dokinő. Délelőtt. Szuper. Viszont azt írta, hogy légúti panaszokkal NE menjünk be, elég, ha hívjuk. Hívtam. Röpke félóra után össze is jött. Elmondtam a történetet. Küldjek fényképet a torkomról. Izé?
Megkerestem Nejt.
– Emlékszel, valamikor azt igérted, hogy jóban-rosszban? – suttogtam.
– Jézus. Mi van?
– Bele kellene fényképezned a torkomba.

Nem részletezem. Ha nem fájt volna annyira, a ledugott kanáltól meg nem akartam volna állandóan elhányni magamat, még röhögtem is volna rajta. Na mindegy, elküldtem.
Szűkszavú válasz jött: hívjon fel!
Jaj.
Felhívtam.
– Jó napot kívánok. Jó lett a fénykép?
– Jó. A helyzet az, hogy ez egy vírusos gyulladás.
– Remek. Akkor nem kell antibiotikum.
– Az nem kell. Enyhítse a tüneteket, aztán egyszer csak elmúlik. Fájdalomcsillapító, lázcsillapító, sok folyadék, mézes tea, nagy pihenések.
– Meglesz.
– Viszont a teszttel mi legyen?
– Pardon?
– A tünetek alapján lehet covid is. Szeretne tesztelni?
– Az hogy nézne ki?
– Elküldöm valami közeli helyre és ott letesztelik. Várjon, mindjárt nézem. Mondjuk a Ferihegyre.
Egy perc fejvakarás. Most öltözzek át utcai ruhába, vezessek, menjek emberek közé, azért, hogy feldugjanak az agyamba egy hurkapálcikát?
– Köszönöm, kedves, de nincs értelme. Akár covid, akár torokgyulladás, úgyis karanténban fogok maradni 5 napig.
– Jó. Azért ha hétvégén kezd elfogyni a levegője, hívjon mentőt.
– Csak nem.
– Hétfő délelőtt hívjon vissza.
– Rendben. Viszonthallásra.

Apám látogatását nyilván lemondtam. Márciusban úgyis megyünk valamikor Egerbe.

Ezt meg, ha már elkészült, csak kirakom.

A végén még felpattintom a Facebookra profilképnek.