CCsT 01: A baleset

2024.01.17 egy szerdai nap volt és kifejezetten vacak. A meteorológia kora reggelre ónos esőt mondott, mely 11 körülre felolvad.

Nekem konkrét feladatom volt, a hülye fékproblémák miatt (megírom) Nej eladásra váró országúti bringájába kellett számolatlanul tolnom a kilométereket. Nem volt mindegy, hogy összecsiszolódás után jó lesz-e vagy sem, mert ugyanez volt a problémája (megírom) a jóval-jóval drágább van Rysel bringának is. Szóval szorított az idő, gyötörnöm kellett a fékeket.
Nem indult jól: csúszós úton vékony gumijú országúti bringával… meredek. Én is úgy gondoltam, ezért jócskán kivártam. hagy olvadjon fel a lefagyás. Végül 10:17-kor toltam ki a bringát. Az út nedves volt, de nem ónos. Oké, mehetek.

Kábé 10 méter után földútra váltottam, keresztülbringáztam az erdőn. Nyilván nem volt semmi jegesedés. Az erdő után a lakótelep kis utcáin, járdáin mentem tovább, ott sem. Csakhogy a lakótelep után nagyobb útra értem és ahogy átmentem a lámpás kereszteződésen, megbillent a bringa. Leszálltam, megnéztem, mi van és úgy döntöttem, mára ennyi. Ez kiszámíthatatlan. Visszafordultam. És itt követtem el a hibát. Mentségemre szóljon, az út csak itt-ott, nagyon ritkán volt jeges, nem tűnt veszélyesnek. Szóval ha kellően be lettem volna parázva, akkor ugyanazon az úton mentem volna haza, de nem voltam, így mentem a megszokott, legrövidebb úton. Egészen a Közdűlő és Ipacsfa utcák kereszteződéséig. Nem látszott, de ez a sarok komplett jégpályává fagyott össze. A kereszteződésben nyilván nem mentem gyorsan (hülye hely, a főút jobbra kanyarodik, én meg balra, azaz lekanyarodtam a főútról, az meg itt veszélyes, mert nagyon sokan nem ismerik a terepet), de forduláskor így is megbillent a bicaj, majd kicsúszott alólam. A következő hosszú másodpercben először nem voltam ideges, annyi volt, hogy a fenébe, megint elesek, egy hónapig sajogni fog a lábam… csakhogy a másodperc végén megérkeztem az aszfaltra és valami pokoli erős fájdalom nyilallt a combomba.
Ez egy nagyon forgalmas kereszteződés, de éreztem, hogy nem kellene egyből forszíroznom a felkelést. Még nem tudtam, mi van. A lábam például egyáltalán nem fájt, egészen addig, amíg meg nem akartam mozdítani. Az konkrétan nem ment. Behunytam a szememet. Pihentem. Aztán megpróbáltam felállni, de csak felülni tudtam. A téli, neonszínű nyuszi kezeslábasom volt rajtam (‘olyan vagy benne, mint egy pucolt nyúl’, innen a név), felette egy reflexiv télikabát, szerencsére jól látszódtam, az autók kikerültek.
Ez a rész gyakorlatilag már ipartelep, az út még kábé 50 métert megy tovább és beletorkolik a híres-nevezetes Cséry-telep bejáratába, oldalról pedig egy Waberers telep kijárata nyílik ide. Mindkét telephelyre jó nagy vasak szoktak járni. Egy szemétkonténeres teherautó álldogált is ott (csak nem konténert szállított, hanem autót), három melóssal. Ők kapcsoltak leghamarabb, odajöttek segíteni. Mindenáron mentőt akartak hívni, amit felháborodottan utasítottam el. Nem volt ez nagy esés, egyébként is itt lakok két kilométerre, hazavergődök, kipihenem magam aztán elmúlik. Ennek viszont jócskán ellentmondott, hogy három ember segítségével sem voltam képes nemhogy felállni, de még csak egy centit sem oldalra mozdulni. Megpróbáltak kivonszolni, de csak hatalmas ordítás lett belőle. Végül valahogy csak felálltam (utólagosan azt mondom, fogalamam sincs, hogyan sikerült, egyszerűen nem sikerülhetett), de ezzel vége is lett. Így sem tudtam arrébb mozdulni. Ott álltunk a kereszteződés közepén, én fél lábon, átöleltem két fazont és törtük a fejünket. Nem volt kellemes, hideg, jeges szél fújt, az autósok meg empatikusan dudálgattakak, rázták az öklüket. Csatlakozott hozzánk még egy hapsi, így már öten voltunk tanácstalanok. Végül kénytelen voltam szembenézni a valósággal, belementem, hogy hívjunk mentőt. A teherautó sofőrje nem szívbajoskodott, beállt a kereszteződésbe, közvetlenül mellém, hogy tudjak kapaszkodni az egyik kiálló rúdba. Ez nagyon jó ötlet volt. Nekem. A többi autósnak meg nyilván nem. Egyébként sem volt sima helyzet, látszott, hogy a teljesen váratlanul – és szemmel alig láthatóan – teljesen lefagyott kereszteződés nem csak engem tréfált meg. Rendszeresen autók csúsztak át rajta szürke arcú, kimeredt szemű vezetőkkel, akik nem akarták elhinni, hogy hiába nyomják a féket, az autó nem áll meg. Komolyan mondom, nem tudom, hogyan úsztuk meg, hogy nem lett belőle tömegkarambol. (Melyet biztosan nem úsztam volna meg, hiszen elmozdíthatatlanul álltam a kereszteződés közepén.) Vártunk. Kábé 20 perc múlva érkezett ki a rendőr.
– Mi történt? – érdeklődött.
– Kanyarodtam volna a bringával, de kicsúszott alólam. Most pedig mozdulni sem tudok.
– Maga nem kerékpárral kanyarodott!
– De!
– Nem. Higgyen nekem.
– Miért?
– Mert ha kerékpárral esett, akkor az közlekedési baleset, jegyzőkönyv, hivatali ügy, ahol magát fogják seggberúgni, mert nem a körülményeknek megfelelően közlekedett. Hiányzik ez magának?
– Huh. Nem.
– Na látja. Leszállt, tolta át a kerékpárt, aztán úgy esett el.
– Most, hogy mondja, tényleg így történt.

Álltunk, vártunk. Hogy ne legyen akkora akadály a kereszteződésben, a teherautó helyére a rendőrautó állt be, abba kapaszkodtam. Nem mellékesen innentől az autósok is abbahagyták a dudálást. Az utoljára hozzánk csapódott hapsi felvetette, hogy elviszi a bringát a közeli műhelyébe. Telefonszámot cseréltünk aztán elment. Elméletileg a teherautósok is mehettek volna, de rendesek voltak, maradtak. Hátha kell még segítség.
Nagyon pocsék volt a várakozás. Ekkor már nagyjából egy órája álltam fél lábon. Hideg szélben. Ha csak egy picit is megmozdultam, pokoli nyilallásokat kaptam. A ruhám meg… eleve az a cucc logikája, hogy ha mozgok, akkor nem fázok. De ha nem mozgok, akkor… mint a kivert kutya. A kezem konkrétan letört, mert a kesztyűt a kapaszkodás miatt le kellett húznom. A rendőr folyamatosan erőszakoskodott, hogy üljek be az autóba, ne fagyjak meg. Nem értette, hogy nem tudok. (Még most, egy héttel a műtét után sem tudnék.) Nem voltam optimista. Egy ilyen ónos eső képes megbénítani Budapestet, lehet, hogy órákig nem lesz szabad mentőautó.
Aztán két örökkévalóság után meghallottam a szirénát, majd megjelent a mentőautó is. Kiszálltak. A sofőr hapsi, a személyzet nő. Én meg 100 kiló vagyok. Lesznek problémák.
– Mi történt? – érdeklődött a hapsi.
– Elestem és nem tudok mozogni.
– Gondolom, az úr éppen tolta át a kereszteződésen a kerékpárt – nézett a mentős a rendőrre.
– Pontosan – mondta a rendőr, én meg szorgalmasan bólogattam.
– Be tud szállni az autóba?
– Ember, ha én ilyeneket tudnék, nem szobroznék a kereszteződés közepén.
– Oké, akkor hozzuk a hordágyat.

Kihozták, mögém gurították.
– Üljön fel a szélére.
– Nem tudok. Számoljanak úgy, hogy egy centit sem tudok mozdulni.

Alacsonyabbra vették a hordágyat, majd közös munkával ráfektettek. Négy ember dolgozott, egy ordított. Azt hittem, nem bírom ki, de végül benne voltam a hordágyban. Érdekes módon a sokk után pár perccel a fájdalom elszivárgott. A lábam megszokta az új helyzetet. Betettek a kocsiba, mindenki érzékeny búcsút vett. A mentőautó félreállt és elkezdték az előkészítést a szállításhoz.
– Kényelmesen fekszik?
– Annyira nem, de nem gáz.
– Kicsit megemelem a fejrészt.

Megemelte. Ordítottam.
– Oké, nem emelem meg.
– Kösz.
– Le kell vennünk a ruhát. Mennyi réteg van a nadrág alatt?
– Semennyi. Még alsónadrág sem(1).
– Ez jó hír(2). És felül?
– A kabát alatt egy póló. A nadrág viszont kezeslábas.

(1) A szivacsbélésű nadrágok alá nem ajánlott az alsónadrág, mert a két textil összeakad és kidörzsöli a bőrt.

(2) Különösen azért volt jó hír, mert ez egyébként egy borzasztóan szoros sztreccs anyag volt, attól paráztak, hogy ha nem csúszik le könnyen, akkor szét kell vágniuk.

Végül kihúzták a két kezem a kabátból, kiakasztották a kezeslábast és nagyon óvatosan lehúzták a nadrágot. Jöhetett a vizsgálat. Nyomkodták a lábam.
– Itt fáj?
– Au!!!
– És itt?
– Ott is.
– Itt?
– Ott is.

Tanácstalanul néztek egymásra.
– Ne haradudjanak, de olyan erős fájdalmaim vannak, hogy ha csak hozzáérnek a lábamhoz, már fáj.

A csajszi feladta.
– Tapintásra nem érzek elmozdulást, valószínűleg csont nem tört.
– Huh!
– Persze ettől szalag még lehet és az sem jobb.

Aztán jöttek a mindenféle mérések.
– Mennyi szokott lenni a cukra?
– 6-6.5. De most az ünnepek miatt felment 6.9-re.
– Hát, jelenleg 12.
– Nem lep meg.

– Van magánál valami igazolvány?
– Semmi.
– Az baj.
– Mi kellene?
– A TAJ kártya.
– Tudom a számát.
– Tényleg! Szuper. Az is elég.
– A mobiltelcsimben van.
– És az hol?
– Ez az. A kabátom hátsó zsebében. Azon fekszem.
– Akkor meg kell emelnünk.
– Ordítani fogok.
– Sajnálom.
– Tudom. Nem is fenyegetésként mondtam, csak tényközlésként.

Megemeltek. Ordítottam. De gyorsan kikapták a mobilt meg a pénztárcát. Az még külön cirkusz volt, mire megtaláltam a számot, Elsőre úgy emlékeztem, hogy a titkosított keepass fájlban van, aztán mire nagy-nehezen megnyitottam, akkor jutott eszembe, hogy a nem titkos személyes adatokat kiraktam egy text fájlba, hogy ne kelljen szenvednem a kilométer hosszú jelszóval. Mindegy, végül megkapták az adatot.

Végeztünk mindennel, szorosan lekötöztek, majd kaptam egy plédet. Elindultunk. Már előre pánikoltam. Meg fogjuk számolni Dél-Pest összes kátyúját. Van néhány. Én pedig mindegyiket egy ordítással fogom bejelezni.
Nos, majdnem. De ez szerintem csak az önuralmomon múlt. Félelmetes út volt. Kinyúltam, belekapaszkodtam valami fémfülbe, néztem a plafont és feszülten vártam, hogy legyen már vége az utazásnak.

Közben hallgattam a rádiójukat. Döbbenten. Az irányító közölte, hogy mindenki legyen tisztában vele, hogy egy szabad mentőautó sincs Budapesten. Csak több órára tudnak szállítást vállalni. Aztán hallottam a hihetetlen jelentéseket. Volt mentőautó, amelyik egyszerre két beteget vett fel, de nem volt ritka a három sem. Belegondoltam: ónos, jeges utak, ki hív ilyenkor mentőt? Aki elesett és nem tud járni, illetve aki a fejét verte be és azért nem tud járni. Ilyen emberekből hogyan vesznek fel hármat? De megcsinálták. Valahogy. Groteszk, de pont az volt a szerencsém, hogy rögtön a jegesedés _elején_ estem el, egy órával később már nem lett volna mentőautó, illetve csak sokkal hosszabb várakozás után.

– Kapcsolódó cikk –

Olyan fél egy körül lehetett, amikor megérkeztünk a Fiumei úton lévő Baleseti Kórházba. Két óra telt el a baleset óta. Jégkockára fagytam, a legkisebb mozdulatra is pokoli fájdalmaim voltak. De legalább ez már kórház, civilizált hely, jobb lesz.