Category: Egészség

Mint motivátor.

Amióta végigcsináltuk Nejjel azt a bizonyos életmódváltást, kifejezetten figyelek a súlyomra. Tudom, mekkor szenvedés volt egyenesbe hozni, eszem ágában sincs még egyszer átélni azt a folyamatot.
Ez az elmélet.
Amikor másfél évvel ezelőtt eltört a lábam, minden felborult, nyilván ez is. A gyógyulás során nem volt mozgás, ellenben hatalmas igény volt kényeztetésre, mert egyébként érfelvágás lett volna a vége. Aztán amikor már tudtam mozogni, jött a dilemma: a bal lábam olyan csenevész lett, mint egy darab bot, erre bizony izmot kellene tapasztani, csakhogy kalóriadeficites életmód mellett nincs izomtömeg-növekedés. A végén az lett belőle, hogy a testsúly rendberakása csak harmadik prioritást kapott: legyen rendben a mozgás, legyen rendben az erőnlét, aztán jöhet minden más. Ez jelen esetben 13 kiló leadását jelenti: ennyi ugrott fel a másfél év alatt.
Nem kevés.
Most, hogy itt van a hirtelen nyár a tavaszban, elővettem a régi bringásfelszerelést: sztreccs rövidnadrág, feszülő pólók.
Szafaládé.
Komolyan, úgy néztem ki a tükörben, mint egy joviális, enyhén hátrafelé görbülő szafaládé.

És azóta ezt használom motivátorként. Annyira kiábrándító volt a látvány, hogy azóta nem kell mást csinálnom, mint kimondanom a szót: szafaládé. Szafaládé.
És már szó nélkül megyek ki futni és eszem a zöldségeket.

Már megint. Vagy még mindig. A fene sem tudja ekkora tolongásban.

Ma délután derült ki, hogy az összes szar, ami vasárnap a nyakamba borult (a tüneteket direkt nem részletezem, olvass utána) az egy akut prosztatagyulladás volt. Illetve van. A cafard pedig konkrétan amiatt tört ki rajtam – eltekintve a saját kardjába dőlő kétfaktoros autentikációktól – mert (amellett, hogy nincs felső fogsorom és egy ideig még nem is lesz), szóval amellett szombaton jöttem ki egy tíznapos influenzából, és pont aznap tört ki a tavasz is és azt hittem, hogy végre élvezhetem egy kicsit az életet (eltekintve a fogtalanságtól), de nem, csesszék meg, még egy napot sem kaptam. Vasárnap délután már ordítva pisiltem, este pedig tomboltam a dühtől.
Na mindegy. Két hét antibiotikumkúra és ha szerencsém van, ennyivel megúszom. Ennyivel. Már attól ordítani tudnék, hogy kétig le vagyok tiltva a bingáról. (A doki egy hónapot is magyarázott, de ekkor befogtam a fülem. Így is le vagyok maradva a felkészüléssel – ugye hülye influenza – ha most egy hónapig nem bringázhatok, akkor gyakorlatilag kidobhatom a nyári programjaimat.)
Fasza egy év. A tavalyi brutál tragikus volt, de a mostani is igyekszik rendesen.

Hoppá, még egy évforduló. Csak ez most nem kedves, inkább szomorú. Pontosan egy évvel ezelőtt volt az a bringázás, amelyből az a szerencsétlen baleset lett.

– A teljes történet –

Először arra gondoltam, hogy tételesen végigveszem, hogyan állok most, de elengedtem. Nem túl jól és semmi kedvem sincs újra elragozni. A lényeg, hogy amit a doki mondott a hathetes kontrollon, az igaz. Még amikor úgy néz ki, hogy minden rendben van, akkor is lesz maradó fájdalom. Emiatt van az, hogy néha még sántikálok, emiatt van az, hogy futás előtt kell egy 500 méternyi bemelegítő sántikálós futás, emiatt van az, hogy nem tudok fél lábon egyensúlyozni, azaz nem tudok állva nadrágot felvenni és valószínűleg a vízből történő kajakbaszállás sem fog menni. Bízni persze lehet, hogy egyszer majd ez is rendbejön, de már egy éve folyamatosan bízok mindenfélében, kezd elfogyni. Egyedül a kerékpározás tartja bennem a lelket, az nagyon megy és az erőnlétem is kezd visszajönni.
Ja, meg fejben kell még rendet raknom: korábban az énképem egy fitt, sportos negyvenes volt, ez alatt az egy év alatt ez átalakult egy mozgáskorlátozott hatvanassá. Nem tudom, vissza lehet-e ezt csinálni, mindenesetre rajta leszek.

Elmentem egy hétre bringázni a Dunántúli Középhegységbe, írás ebből sem lesz (videó majd, most csak trekk és relive van), de nem is ez a lényeg, hanem amint hazajöttem és kommunikációképes lettem (cirka egy nap… az ember nem mindennap teker le másfél óra alvás és egy vadul átbulizott éjszaka után 135 kilométert), Nej elővezette, hogy hatalmas reformelképzelései vannak az étkezésben, úgy, mint felejtsük el a tartósítószeres kenyeret, lesz helyette finom kovászos, a kolbászt is lecseréljük boldog diszóból készültre, a tejet boldog tehénből fejtre és a tojást boldog csirke fogja tojni. Én meg csak néztem és realizáltam, hogy túl sokáig voltam távol, Nej más ember befolyása alá került.
Persze alapvetően egyetértettem vele. Már régen meg kellett volna lépnünk, hogy jobban odafigyelünk arra, mit eszünk. A gond ott volt, hogy egyikünknek sem volt sem ideje, sem energiája ezzel foglalkozni, utánajárni, hogy mi az egészséges és legfőképpen hol lehet ezeket beszerezni. Érthető, hogy összességében örültem annak, hogy Nej magára vállalta ezt az egészet. Csak attól tartok, mikor kell majd a kedvenc sókeverékemről is lemondanom, mert nem elég boldog benne a nátrium-glutamát.

Elmúlt a bicebócaságom.

Pár nappal ezelőtt éjszaka belerúgtam az ágy lábábba, nem kicsi lendülettel. Azóta azon töprengek, hogy vajon eltört-e a lábujjam, vagy nem, és ha igen, akkor mennyi? De az biztos, hogy immár mind a két lábamra egyformán sántítok, azaz nincs semmi féloldalas bicegés, semmi szaggatott bócaság, teljesen szimmetrikusan mozgok.