No sport

Gondolom mindenki ismeri Churchill válaszát arra a kérdésre, hogy mi a hosszú élet titka? Aki nem, az olvassa el az írás címét.

Amellett, hogy nem feltétlenül értek vele egyet, de határozottan van benne valami. A sport ugyanis – minden fitnessz magazin ellenére – veszélyes is tud lenni.

  • Sérülésveszély
    Persze, triviális. Nyilván, aki sportol, lesérülhet. De nem erről beszélek. Hanem arról, hogy 40/50 évesként életmódot váltasz és mindezt sport mellett teszed. Borítékolom, garantáltan borítékolom, hogy egy éven belül összeszedsz valami sportsérülést. Izomhúzódás, izület túlterhelése, derékfájás, porc. A szervezet már csak ilyen. Ha évtizedekig nem sportoltál, akkor nem lesz egyszerű újra elkezdeni. És nem, nem rögtön fog bosszulni… hanem akkor, amikor azt hiszed, hogy minden rendben van, milyen jól fejlődsz. A jó hír, hogy ezek a rendellenességek előbb-utóbb rendeződnek, te is vissza fogod majd magad egy kicsit és jó lesz. De addig fájni fog.
  • Kalóriadeficit
    Ez sokkal veszélyesebb, mert a lelket gyilkolja meg.
    Ha életmódváltásban utazol, nyilván fejből sorolod a szentháromságot:
    – Kalóriadeficit.
    – Rendszeres sport.
    – Türelem.
    Na most, az első kettő nyilvánvalóan összefügg. Többet sportolsz, többet ehetsz. Logikus.
    Hibás.
    Ezzel ugyanis fogyhatsz, de nem váltottál életmódot. Az egész ugyanis arról szól, hogy korábban túl sokat ettél, túl tartalmas ételeket. Ez a fő ok. Ha változtatni akarsz rajta, akkor lassan rá kell szoktatnod magadat a kevesebb kalóriabevitelre. Márpedig ebben a rászoktatásban a sport éppenhogy útban van. Már kezdenéd megszokni, hogy keveset eszel, amikor odapörkölsz egy 1500 kilokalóriás bringázást és hirtelen megint ehetsz mindent. A megszokások abban a pillanatban eltűnnek, te pedig kezdheted előlről. És nem, nem lesz minden nap lehetőséged egy 1000+ kalóriás mozgásra. Anélkül kell kialakítanod az új egyensúlyt.
    Aztán amikor sportolsz, hajlamos leszel túlértékelni a sportolást. Egyáltalán nem véletlen, hogy Nejjel éppen a nagy túráinkon hízunk. Mert oké, hogy lebringázunk két héten keresztül napi 90 kilométert, azaz napi 1500 kalóriát, de elfogy mellette 6-7 sör (1200-1400 kalória), 20 deka kolbász (1000 kalória) és egy csomó péksüti, a meleg kajáról nem is beszélve.
    Azaz sport mellett sokkal, de sokkal könnyebb megborítani a mérleget, mint egy sport nélküli, normál hétköznapon. És ezek a normál hétköznapok tanítanak meg az új életformára. A sport csak belezavar.

    Persze, ettől még kell, de ne értékeld túl. És semmiképpen se azért csináld, mert így megehetsz este mondjuk egy krémest. Így… egyszerűen nem működik. Mint ahogy a cigiről sem lehet úgy leszokni, hogy éjfélig még elszívok 10 szálat és majd utána vége. Leszokni csak akkor fogsz, ha fejben elengedted. És nem éjfélkor. Hanem sokkal korábban.
    A sport… az legyen egyfajta luxus. Amikor odabasztál az egyensúlynak. A kalóriadeficitet pedig igyekezzél sport nélkül tartani.

Gyógy szer

Valljuk be, mindannyian elábrándozunk azon, hogy de jó lenne, ha mire megöregednénk, a tudomány feltalálna egy csomó gyógyszert: gyógyszert a magas vérnyomásra, gyógyszert az agyvérzés megelőzésére, gyógyszert az elhízásra, gyógyszert a cukorbetegségre és így tovább.

Aztán telnek az évek és semmi. Pedig a tudomány nem tétlenkedik: egyre több olyan eszközünk van, melyek segítségével nekünk magunknak van lehetőségünk megelőzni a fenti diszfunkciók kialakulását. Csak annyit kell tennünk, hogy nem másoktól várjuk a kényelmes csodapirulát, hanem odafigyelünk magunkra, cselekszünk az egészségünkért.
De ez valahogy kiesik a látómezőnkből.

Metabolizmus

– Kövérek vagyunk. Miért?
– Mert rosszul táplálkozunk.
– Miért táplálkozunk rosszul?
– Mert nem tudjuk, miből mennyit kellene ennünk.
– Miért nem tudjuk?
– Mert ahhoz is pilótavizsga kellene, hogy legalább értelmezni tudjuk az alapszintű metabolikus folyamatokat.

Link a teljes képhez.

Fura, mi? Van valami, amit a szervezetünk magától üzemeltet, igyekszik a lehetőségekhez képest optimálisan működtetni, miközben az agyunk elfüstöl és képtelen megérteni, mi is történik. Na, ez az ősember az agyban.

Zsibbad? Nem zsibbad.

Ez most nagyon szigorúan kajakos téma lesz, akit nem érint, az ugorjon.

Szóval, mindannyian tudjuk, a méret a lényeg. De gondoltad volna, hogy milyen sokat számít 3 milliméter?
Én sem. Pedig…

Az a bizonyos kajak – majdnem azt írtam, hogy új kajak, de bakker, immár 3 éves – elsőre nem igazán jött be. 25 perc után deréktől lefelé teljesen elzsibbadtam, nem éreztem semmit. Halálos volt. Kipróbáltam ezt-azt, nem segített semmi. Aztán egy kajakfabrikálással is foglalkozó cimbora gyártott egy új ülést, a háttámlát meg lecseréltem. Na, ezek sokat segítettek. Ekkor már csak egy óra után zsibbadt el a lábam. Pontosabban görcsölt. Fejvakarás. Szétkaptam az egészet, kicsivel előrébb raktam mind az ülést, mind a lábtámaszt. Sokkal jobb lett. Ekkor már csak kétóránként nyírt ki, értve ez alatt, hogy a bal lábam begörcsölt, a jobb lábam elzsibbadt, a derekam pedig úgy fájt, mintha fűrészelnék. De ha két óránként kiszálltam tíz percre, az egész elmúlt, indulhatott minden előlről.

Megjegyzem, itt jelentkezik az egyik legnagyobb különbség a személyreszabott egyedi gyártású kajakok és a tömegesen gyártott kajakok között. Az enyém személyreszabottan készült egy pacák számára, aki később eladta a kajakot valakinek, akitől még később megvettem. Egyszerűen – a lehetőségeken belül – nem tudtam jól beállítani. Le kellett cserélnem az ülést, a háttámlát, majd még később, új lyukakat fúrva az anyagba, mindent átpakolni máshová. Ez az én fogalmaim szerint kókányolás. De mivel nem tömeggyártásról van szó, nincs más lehetőség. Ezzel szemben Nej, akinek bejött a kajakom formája, viselkedése és megrendelte az ezen kajak tervei alapján tömeggyártott Kape Mistral kajakot, már messze nem szívott ennyit. Hiszen az már egy tömeggyártott kajak volt, állítható üléssel, lábtámasszal. Pillanatok alatt be tudtunk nála lőni mindent úgy, hogy neki kényelmes legyen. (Viszont az is tény, hogy a tömeggyártott kajak nem hozza azt az anyagminőséget, melyet az egyedi kajak tud.)

Nos, ez van. Ez egy ilyen kajak. Így kell túrát szervezni. Így csináltuk meg a Szentendrei-sziget körbeevezését is, működött a módszer.

Na most, van valami, amiről az emberek nem szívesen beszélnek. Bizonyos problémák a lábujjak körmeinek környékén. Különösen a nagylábujjaknál. Pár éve én is küzdök ilyesmikkel (elpirul), heroikusan, de eredménytelenül. Kipróbáltam mindent, kenőcsök a győgyszertárból, tabletták a körzeti dokitól, semmi. Pontosabban megfigyeltem, hogy van egy periodicitás: ősszel elkezd gyógyulni a körmöm, elkezd jönni alulról a tiszta anyag, aztán indul a tavasz és az egész megint elromlik. Őszig.
Tavaly ősszel világosodtam meg. (Istenem, néha nagyon lassú vagyok.) A neoprén cipő! Melyet kajakozáshoz használok. Abban van a rák. Hiszen ősszel abbahagyom, beindul a gyógyulás, tavasszal kezdődik újra a szezon, ismét armageddon. Mert a neoprén nagyon jó cucc akkor, ha hideg a víz, hiszen a beszívott vizet nem engedi el, a szervezet felmelegíti és nem fázik. Ennek persze az az átka, hogy a neoprén mindig vizes. Mindig. Egy ötnapos balatonkerülésnél soha nincs ideje megszáradni, reggel vizesen veszem fel, este vízesen teszem le. Csak hát, annyira hozzámnőtt, hogy nem is foglalkoztam vele. Egész nap vízben van a lábam? Nincs cukorból. Azzal sem foglalkoztam, hogy igazából nincs is rá szükségem, hiszen ősztől tavaszig nem is hideg annyira a víz. Megszoktam. Hozzámnőtt.
És hátbatámadott.

Jó. Kidobjuk. De mi legyen helyette? Nem untatlak a részletekkel, végül arra jutottam, hogy a legjobb a legegyszerűbb, ez pedig a mezítláb.

Ez egy annyira civilizációs betegség. Hogy mindig cipőben gondolkozunk. Ilyen alkalomra ilyen cipő, olyan alkalomra olyan cipő. Meg se fordul a fejünkben, hogy és akkor mi van, ha mezítláb? Pedig gyerekkorban, amikor le voltunk adva a vidéki rokonokhoz, simán toltuk hetekig mezítláb. Ha be akartunk menni a konyhába, legfeljebb leverettük slaggal a csirkeszart a lábunkról, oszt annyi.
De valahogy mégis bejátszik a civilizációs elvárás. Az RSD-n van a taksonyi hídnál egy étterem. Nem strandkocsma, annál egy picit igényesebb, bár tényleg csak egy kicsit. Annyira viszont mindenképpen, hogy amikor először mentem mezítláb és nem vittem magammal szandált, már nem mertem bemenni. A következő alkalommal, amikor már volt nálam szandál, simán bementem. Én, aki úgy tekintek magamra, hogy bátran leszarom az elvárásokat. És mégis.

Június végén ki is próbáltam, leeveztünk Nejjel Szigetcsépre. Erős szelünk volt, az RSD-n szokatlan 50-60 centis hullámokkal, két óra alatt értünk le, valamivel hosszabb idő alatt értünk fel.
A mezítláb teljesen jól működött.

Mit teljesen jól? Elképesztően jól!

Semmi. Érted? Nem görcsölt a bal lábam. Nem zsibbadt a jobb lábam. Nem fájdult meg a derekam. Ugyanúgy eveztem a kajakban, mint a Kodiakban. Amelyben akár 8-10 órát is evezek kiszállás nélkül, kényelmesen. Még most sem hiszem el.

Mi történt? A cipő kidobásával a lábtámasz és a deréktámasz közötti távolság megnőtt 3 milliméterrel.
Három fucking milliméter. És minden a helyére került.

Aztán egy héttel később csináltunk egy erősebb tesztet. (Itt már mást is teszteltünk, de ezt majd később írom meg.) A lényeg, hogy egy lendülettel lementünk Szigetszentmártonig az egykori Papa Joe kocsmába (fogalmam sincs, az új tulaj mire nevezte át), majd ugyanúgy egy lendülettel hazajöttünk. Összesen 40,5 kilométer. 3-4 óra egyfolytában kajakban ülés. Semmi. Érted? Se lábfájdalmak, se derékelnyírások.
Most – 3 év után – mondhatom el, hogy végképp enyém lett a kajak. Eddig is kedveltem, de most már… az én kis drágaságom. Szigorúan rám lett faragva, teljesen hozzám illeszkedett. Ezt már nem szabad és nem is érdemes eladnom. Az enyém lett, hozzámnőtt.

Vissza az írásba. Csak hogy értsd. Máskor, a szokásos kétórás edzéseim után örültem, ha a megszokott hasmánt technikámmal ki tudtam gurulni a stégre, majd üldögéltem, amíg helyrejött annyira a lábam, hogy fel tudtam állni. Most négy óra evezés után kiléptem, pontosabban kiültem a stégre. Gyakorlatilag végig száraz lábbal.
Csá görcs, csá zsibbadás, csá derékfájás.
Szép napok jönnek.

Olvasgatok

DC Rainmaker-nek kinyílt a bicska a zsebében, ami nagy szó. Ha ugyanis nekem nyílik ki, akkor legfeljebb magamat szúrom meg, nagy ügy. DCR viszont megkerülhetetlen tényező a sportkütyük tesztelése, elbírálása terén, azaz ha ő berág, akkor az be van rágva.
Legszívesebben a teljes bevezetést és összefoglalót idemásolnám, annyira egyetértek vele… csak hát annyit nem illik.

Na jó, ennyit még lehet:

Garmin’s biggest competitor is themselves. Or more specifically, their lack of focus on solving bugs that ultimately drive consumers to their competitors. In effect, my bet is the vast majority of time a person chooses a non-Garmin product over a Garmin one is not because Garmin lost the features or price battle. It’s because that person has been bit one too many times by buggy Garmin products.

Itt van az egész cikk: Garmin’s Biggest Competitor Is Their Own Software Instability.