Elmentem egy hétre bringázni a Dunántúli Középhegységbe, írás ebből sem lesz (videó majd, most csak trekk és relive van), de nem is ez a lényeg, hanem amint hazajöttem és kommunikációképes lettem (cirka egy nap… az ember nem mindennap teker le másfél óra alvás és egy vadul átbulizott éjszaka után 135 kilométert), Nej elővezette, hogy hatalmas reformelképzelései vannak az étkezésben, úgy, mint felejtsük el a tartósítószeres kenyeret, lesz helyette finom kovászos, a kolbászt is lecseréljük boldog diszóból készültre, a tejet boldog tehénből fejtre és a tojást boldog csirke fogja tojni. Én meg csak néztem és realizáltam, hogy túl sokáig voltam távol, Nej más ember befolyása alá került.
Persze alapvetően egyetértettem vele. Már régen meg kellett volna lépnünk, hogy jobban odafigyelünk arra, mit eszünk. A gond ott volt, hogy egyikünknek sem volt sem ideje, sem energiája ezzel foglalkozni, utánajárni, hogy mi az egészséges és legfőképpen hol lehet ezeket beszerezni. Érthető, hogy összességében örültem annak, hogy Nej magára vállalta ezt az egészet. Csak attól tartok, mikor kell majd a kedvenc sókeverékemről is lemondanom, mert nem elég boldog benne a nátrium-glutamát.
Category: Egészség
Az élet apró örömei
Elmúlt a bicebócaságom.
Pár nappal ezelőtt éjszaka belerúgtam az ágy lábábba, nem kicsi lendülettel. Azóta azon töprengek, hogy vajon eltört-e a lábujjam, vagy nem, és ha igen, akkor mennyi? De az biztos, hogy immár mind a két lábamra egyformán sántítok, azaz nincs semmi féloldalas bicegés, semmi szaggatott bócaság, teljesen szimmetrikusan mozgok.
Cold turkey
Hétfő óta elindultam kifelé a gödörből. Minden adott volt hozzá, hülye lettem volna nem felülni a hullámra.
- Minden különösebb lacafaca nélkül megcsináltam az észak-olasz túrát, pedig paráztam tőle. Ember, fullra megpakolt cuccos bringával feltekertem egy 16%-os emelkedőn is. Messze nem néztem ki magamból ilyesmit, nyilván az önbizalmam is megugrott.
- Egyre simábban járok. Pedig úgy saccoltam, hogy a túra után legalább egy hétig nyüszíteni fogok.
- Hétfőn elhagytam a savcsökkentőt, kedden a fájdalomcsillapítót. Ma csütörtök van és köszönöm szépen, jól vagyok. Egyre inkább azon töröm a fejem, hogy valamelyik reggel kimegyek sétafutni.
- A hétvégén még borozgattam, de hétfőtől visszatértem a lassan háromnegyed éve elhagyott élertstílushoz. Azaz nincs alkohol és nincs vacsora, sőt, 14:00 után már nincs semmilyen étkezés. Ez nem csak időszakos böjt, hanem védekezés is a hülye reflux ellen. A savcsökkentő elhagyása miatt különösen fontos.
- Amióta hazajöttünk, ledobtam négy kilót. Nem, ez nyilván nem zsír, sokkal inkább víz és étkezési hulladék, de a súlyokat cipelő lábam köszöni szépen.
Szóval ez mindenképpen jól hangzik, csak éppen a kedvem olyan szürke, egyáltalán nem vidám. Annyira nem rossz a helyzet, mint egy igazi cold turkey esetében, de itt most egy csomó kellemes dolgot tulajdonképpen megvontam magamtól és ezt a helyzetet újra meg kell szoknom. A legrosszabb az, amikor nem tudok mit csinálni és igen, ilyenkor jönnek elő a tízórás alvások. Aztán egyszer csak rendeződik a helyzet.
Tájkép csata után
Teljesen összetörve ébredtem. A Dalicint hat óránként kell szedni, azaz éjszaka is fel kell kelnem hozzá. Felhúztam az órámat hajnal négyre, bekaptam a gyógyszert, visszafeküdtem… és utána egy órán keresztül küzdöttem a hányingerrel. Nem vagyok vallásos, de már eljutottam oda, hogy gondolatban belekiabáltam az éjfekete semmibe, hogy lassan jó lenne már elvenni tőlem ezt a keserű poharat. Ha ugyanis ezt az antibiotikumot is kihányom, akkor nincs más. A két begyulladt gyökér magától nem akar meggyógyulni, addig meg nem jutunk előre, míg azok be vannak gyulladva. Aztán egy órányi nagy nyeldeklések után elmúlt a hányinger, pontosabban átváltott gyomorégésbe, de azt már ismerem, lekezeltem. (Plusz párna a fejem alá, aztán aludtam ülve.)
A sportórán már csak röhögni tudok. Azt a bizonyos tegnapi másfél órát, amíg kínoztak, teljesen stresszmentes időszaknak mutatta. Szerinte pihentem. Az éjszakáért meg külön megdícsért, miszerint remek alvás volt.
És hát a mai nap. Erre is jutott b@zdmeg rendesen. Az egyik hátsó fogdarab olyan szerencsétlenül áll ki, hogy felsebezte hátul a nyelvemet. Jelenleg egyre nehezebben tudok nyelni, nemhogy ételt, vagy italt, de a saját nyálamat sem. Ez pedig napról napra, ahogy megy a folyamatos dörzsölés, úgy lesz egyre rosszabb. Ha csütörtökön kiszedik a csonkokat, pénteken meg mondjuk leveszik a lenyomatot, akkor is valamikor jövő hétre lesz készen az ideiglenes műanyag fog. Addigra elfonnyadok.
Essék szó jó dolgokról is. Bár ez is anyázással indul. A Garmin valami perverz üzletpolitikából a GpsMapXX túragps sorozatba nem rak hőmérőt. Miért is rakna, amikor jócskán lenne értelme és bőven bele is férne abba a bumfordi tokba? Ellenben a Fenix karórákba, abba a szűk óratokba meg rak. Miközben ők is beismerték, hogy szart sem ér, mert annyira közel van egy 36 fokos fűtőtest, az ember keze, hogy teljesen félreviszi a mérést.
Na most, ha túrázáskor szeretném tudni, mennyi is az annyi (és nem az Adrián vagyok, ahol a 39 fokban hitelesen mér a karóra is), akkor kénytelen vagyok külön megvenni egy Tempe nevű rádiós külső hőmérőt. Egy évvel ezelőtt rendeltem ilyet Németországból, aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is küldtem. Nem tudtam beüzemelni, konkrétan nem tudtam rápattintani a gombelem (baszki, nem ám tölthető aksi) hátsó fedelét, anélkül meg nem kapott áramot. Hiába néztem át nagyítóval a manuált, nem sikerült. Aztán télen rendeltem egyet egy magyar túrabolttól. Két hónapig azt sem mondták, hogy bikkmakk. Amikor rájuk írtam, hogy lécci töröljék, akkor arra hivatkoztak, hogy ők szorgalmasan rendelgetik, de mindegyiket küldik is vissza, mert gyári hibásak. Ezt mondjuk el tudtam fogadni. Ennyiben is maradtam. Akkor nem fogom tudni a külső hőmérsékletet. Ez tartott egészen a múlt hétig, amikor azt mondtam, teszek még egy próbát, mielőtt végképp feladom. Rendeltem egy Tempét egy bringás boltból. Ma voltam érte, hazahoztam. A manuált már elő sem vettem, próbáltam józan ész alapján bepattintani a fedelet. Nem sikerült. Jó. Akkor ez is selejt. Aztán eszembe jutott, hogy szétnézek a Youtube-on. Találtam egy videót, ahol kikockáztam, hogyan pattintja fel a fazon a fedelet. És igen. Ha pontosan úgy fordítottam a fedelet, ahogy a képen volt, nekem is felpattant. De csak úgy. Az összepározgatások már secperc alatt mentek.
Végre van külső hőmérőm.
Vágjunk bele
Eleinte nem akartam róla beszélni, de miután kiderült, hogy fizikailag sem nagyon tudok beszélni, néhány embert meg érdekelt, mi is van, egyszerűbbnek tűnt leírni, kitenni, aztán mindenkit ide küldeni.
Szóval. Sokmindent el lehet mondani az előző fogdokiról, de azt nem, hogy spórolt volna a ragasztóval. Ehhez jött még, hogy két alsó fog továbbra is be van gyulladva, méghozzá nem kicsit. A hólyag nem múlt el, a dokinő amikor megnyomta, folyt belőle a genny. Erről tudni kell (én nem tudtam), hogy a gyulladás ellenáll a fájdalomcsillapítónak, csökkenti a hatását. Azaz hiába kaptam meg a végén már a maximálisan beadható mennyiséget fájdalomcsillapítóból, a bal oldalon bármit is csinált a dokinő, veszettül csapkodtam a karfát.
Miket is csinált?
– Fúrt, illetve a fúróval fémet vágott. Ez volt a pihenőszakasz, amikor lazíthattam. Ide elég volt a fájdalomcsillapító, illetve ahol hiányzott, gyorsan kaptam egy újabb szurit.
– Lemezvágott. Erre nem tudok jobb szót. Benyúlt valami eszközzel és akkorákat roppantott, hogy szétrobbant tőle a fejem.
– Feszített. Erre volt egy másik eszköz. Ez sem volt a barátom. Elméletileg a kerámiát feszegette volna le a fogról. Mint ahogy az előző is, ez is az egész koponyára mért fájdalmas ütéseket és nem, erre sem hatott a fájdalomcsillapító.
– Pajszerozott. Na, ez volt a legeslegdurvább. Itt szószerint lerúgtam a csillárt a mennyezetről. A dokinő beillesztett alulról egy vésőszerűséget a fogamhoz, az asszisztens meg egy fémkalapáccsal verte.
Nos, a sok ragasztó miatt csak az utolsó módszer intenzív használatával jött le az alsó körhíd, csakhogy ilyenkor az egész fogsor kapta az ütéseket, beleértve a két fájós fogat is. Elhiszem, hogy a szülési fájdalom a legintenzívebb, de ez sem lehetett messze tőle. 75 percig tartott a küzdelem. Annyira kikészített, hogy itt meg is álltunk. Az eredeti terv szerint ugyanis a dokinő még kikapta volna a két begyulladt fogat is (egyiket sem lehet már megmenteni, gyakorlatilag semmi nem maradt belőlük az íny fölött), de hiába voltam teletöltve fájdalomcsillapítóval, ha a dokinő csak hozzáért a gyulladt fogamhoz, leharaptam a kezét. Eléggé patt lett a helyzet (így utólag azon csodálkozom, hogy ilyen körülmények között egyáltalán lejött ez a körhíd), végül abban maradtunk, hogy ráküldünk egy újabb antibiotikum kúrát (Dalacin, mert az legalább bentmarad), hátha hat. Meg addig a négy napig pihen az állkapcsom. (De elnézve, hogy valószínűleg mindkét fogat vésni kell, mert nincs mit megragadni rajtuk, nem vagyok nyugodt.)
A távolabbi kilátások sem túl jók, a felső híd alatt is van gyulladt fog, szóval azzal is nagyjából ekkora küzdelem várható. Nem is túl sokára.
Recent Comments