Category: Egészség

Miért ne igyuk meg azt a pohár bort?

Fura cím, különösen tőlem. Rögtön közlöm is, hogy nem azt akarom sugallni, hogy egyáltalán ne igyunk bort. A cím arra vonatkozott, hogy ne igyuk meg még azt az utolsó pohár bort lefekvés előtt, hiába érezzük úgy, hogy ez még jól esne. Hiszen az előtte lévő 1-2 pohár is jól esett, akkor ez miért ne esne jól? Aztán az ember legyint egyet, egyszer élünk, akkor legalább éljünk jól, megissza azt az utolsó pohár bort és tényleg jól esett, szóval minden rendben.

Aztán jön az éjszaka és kiderül, hogy annak az utolsó pohár bornak ára volt. Jönnek a borzalmas álmok.

Példa a közelmúltból. Azt álmodtam, hogy egy öreg várban sétálgatunk Nejjel, közvetlenül a várfal szélén, amikor váratlanul orkánerejű szél támad, felkap egy ponyvát, a kötél Nej lábára tekeredik és vitorlaként rántja le a mélybe, éppen el tudom még kapni a kezét, de a szél nem gyengül és érzem, hogy nem tudom sokáig tartani, ott lebeg előttem a levegőben ember és ponyva, mindketten a mélység fölött, támasztom a lábam a mellvédnek, de rohamosan fogy az erőm. Nyilván csatakosan ébredtem meg, levegőért kapkodva. Mert hiába hamis élmény az álom, de a stressz valódi, hiszen az álmodás során a történet az agynak teljesen valóságos. Néztem a plafont. Behunytam a szememet és újból benne voltam az álomban, ugyanott, ahol kiléptem. Ebből így nem lesz alvás. Aztán erővel kényszerítettem magamat, hogy megváltoztassam a történteket. Az álom tulajdonképpen mese, egy mesében miért ne lehetnék százszor erősebb, mint amilyen a valóságban vagyok? Így rákényszerítettem a történetet arra, hogy egy pillanatra álljon el a szél és vissza tudjam rántani a várba az egész hóbelevancot valami szélvédett helyre. Ez után tudtam csak visszaaludni.

Az álmok meglehetősen intim dolgok, az emberek nem szivesen beszélnek róluk. Én is csak azért írtam meg, mert ha belegondolunk, ez a történet általánosítható, akár az egész életre is. Nem igazán szeretnék számokkal dobálozni, de úgy sejtem, az emberek közel 100%-a úgy él, hogy nem gondolkozik évekre, évtizedekre előre. Azzal még általában tisztában vannak, hogy meg fognak öregedni, aztán valamikor meg is halnak, de az egész nem érdekli őket, majd akkor foglalkoznak vele, ha odaértek. Ugyanúgy, ahogy én is megittam azt a pohár bort, mert ott akkor jól esett és nem érdekelt, mi lesz később. Pedig tudhattam volna, hogy ára van, nálam mindig jön valami rémálom, ha nem alszom jól. És persze, hogy éjszaka rohadt dühös voltam magamra, hogy a pillanatnyi örömért bevállaltam a későbbi kellemetlenségeket, hát hogy lehetek ennyire ökör, de aztán persze a következő alkalommal megint megcsinálom, mert a pillanat öröme a pillanatban erősebb, mint a távoli jövőbéli következmény.

Nagyjából ugyanezzel magyarázható az is, miért élnek az emberek felelőtlenül. És itt most nem a carpe diem kisarkításról beszélek, csak úgy általában. Rendszeresen mozogni mindig csak holnap kezdünk el, a cigit/wape-t mindig legyőzzük valami racionalizálással, igen, a kaja lehetne egészségesebb, de ki képes otthagyni az asztalon azt a szép nagy rántott szeletet, kedvesem töltsél már még egy pohár bort, ja most szétcsapatás van, akkor inkább jégert kérek. Meghalni meg úgyis meghalunk valamikor, ráérünk majd akkor foglalkozni vele. Mit mondasz, az se mindegy, hogy addig hogyan élünk? Hogy ez is fájni fog, az is fájni fog, meg mozgáskorlátozottság? Ne bolondozzál már, nem akarok én futóversenyeket nyerni öregkoromban.

Pedig lehetne. Csak előre kellene gondolkodni. És amikor eljön az a bizonyos öregkor, sokkal kellemesebb lesz az élet, ha nyugtázzuk, hogy ügyesen spóroltunk az egészségünkkel. És nem azon dühöngünk utólag, hogy de nagy marhák voltunk, hogy pillanatokért, mely pillanatoknak már az emléke is elmúlt, odaadtuk a jövőnket.
Csak hát akkor már késő.

Kacsa

Olvasom itt egy cikkben, hogy micsoda felfedezést tettek ezek a derék (brit?) tudósok. Azt mondják, hogy igen, tény, a hosszú életkort meghatározzák a gének is, de max 50%-ban. Ellenben azt tapasztalták, hogy az emberek annál tovább élnek, minél erősebb a marokszorításuk.

Itt azért elégedetten dőltem hátra. Akkor én örökké fogok élni.

  • Nyugodtan elbüszkélkedhetek vele, mert ajándékba kaptam: így születtem. Nekem az átlagosnál jóval, de jóval erősebb a szorításom.
  • Aztán amikor már kezdtem beleélni magam, eszembe jutott egy 48 évvel ezelőtti sztori. Elmesélem.

    Középiskola, rögtön az első félév, annak is az eleje. Egy csomó ismeretlen kölyök. Nyilván mindenki megpróbált valami pozíciót fogni. Az egyik srác, akinek később Bonifác lett a beceneve, arra ment rá, hogy ő a legerősebb. Rögtön az első óra előtt ki is hívott minden hapsit egy szkanderpartira, meg hát később is erősködött.

  • Én nem álltam ki. Határozott meggyőződésem, hogy a szkander nem az erőről szól, hanem a motiváltságról, az meg nekem nincs.
  • Még az első félévben át kellett vonulnunk az egészségügyi suliba, egy általános felmérésre. Súly, magasság, meg ilyenek. És volt köztük mindenféle erőfelmérés is, például adtak a markunkba egy szorítógépet, meg kellett szorítanunk, az pedig kiírta az erőt. Bonifác pont előttem volt a névsorban, megmarkolta és produkált egy 70 kiló körüli eredményt. Az eü-s csajok teljesen kiakadtak, hogy ilyet még nem láttak. Bonifác elégedetten mosolygott. Nem sokáig. Hamarosan jöttem én és odatettem egy 80 kiló feletti szorítást. A csajok egyszerűen elaléltak. Bonifác persze vadul nekiállt újra próbálkozni, de ez a szorítás biznisz úgy működik, hogy egyszer lehet nagyot szorítani, utána sokáig nem.

    Elismerem, nem egy nagy sztori, ráadásul önfényezés is. Viszont itt van a helye.
    Bonifác ugyanis 5-6 éve elhunyt. Rák.

    Nos, ennyit a szenzációs felfedezésről, az erős szorítás és a hosszú életkor összefüggéséről.
    Kacsa.

    Motiváció megint

    A futással kapcsolatban van egy hosszabb távú célom. Ennek része, hogy még idén el szeretnék jutni a három erdei körig (3*2,1 km) 7:00 körüli átlagidővel. Nem állok rosszul, de van még mit dolgoznom rajta.

    Kint voltam szombaton. Nem egyedül, kifejezetten sokan futottak még rajtam kivül. Volt egy hapsi, aki velem szemben futott, szintén nem keveset, azaz sokszor találkoztunk. A végefelé az egyik ilyen alkalommal odaszóltam neki valami vicceset, felnevetett, visszaszólt valami hasonlót, aztán nagyjából ennyi időt is töltöttünk hallótávolságon belül, futottunk tovább. Ekkor én már igencsak gatya voltam. Nagyjából egy kilométer volt még hátra, de nagyon nem éreztem már a kellő erőt. Viszont ez a közjáték, melyben mindketten felnevettünk, feldobta a kedvemet és újult erővel futottam tovább. Végül meg is lett a két kör, 6:59-es idővel. Ha így haladok, meglesz év végére a kitűzött cél.
    Csak a hapsit kellene mindig kirendelnem, hogy a végén adja meg a megfelelő lökést.

    PS1.
    Ilyen az, amikor az ember megír valamit, aztán elfelejti kirakni élesbe. A fenti írást kábé egy hónapja raktam össze, nos, azóta történtek dolgok. Bedurrant a sérült lábam, van, amikor járni sem tudok rendesen, van, amikor meg elfutkározok, de lassan. Aztán befigyelt az alsóbb régióban egy baktériumfertőzés, gyakorlatilag ugrott a decemberem, egész hónapban brutál antibiotikum kúra lesz, persze ilyenkor buktam a sportot is. Ennyit a célokról. (Aztán kiderült, hogy a doki bökte el, nincs se baktérium, se antibiotikum. Így csak két hetet buktam.)

    PS2.
    Tegnap megint kimentem futni, nem is volt rossz. És megint jött egy motivátor: egy leányzó futott velem szemben, babakocsit tolva. Nem lehetett kihagyni, mondtam valami vicceset, mondott valami vicceset, motiváció megugrott.

    Motiváció

    Elég hülyén működik.

    Amikor kimegyek futni, általában van egy minimális és egy maximális tervem. (Ezt frankón eltanultam Uljanovtól.) Azt, hogy a kettő közül melyik a preferált, már az első párszáz méteren eldöntöm. Ha a hosszabb mellett döntöttem, akkor folyamatosan figyelem magam. Lábam bírja? Kapok rendesen levegőt? Mennyire akar visszajönni a reggeli? Aztán a legtöbbször találok valamit és az elágazási pont környékén megelégszek a rövidebb távval. Ezzel szemben, ha a rövidebb mellett döntöttem az elején, akkor nem foglalkozok semmivel, csak úgy futok. Aztán amikor közeledek a vége felé, hirtelen felbukkan a kisördög: ha már idáig eljutottam, miért ne futnám rendesen végig? A legtöbbször ilyenkor megvonom a vállamat és lefutom a teljes távot.

    Az érdekes az egészben az, hogy fizikailag nem jelentős a különbség, 1-1,5 kilométer, azaz 7-10 perc. Egyáltalán nem belehalós mutatvány. Mégis, az első esetben azt érzem, hogy képtelen lennék tovább futni, a második esetben meg oda sem figyelek és megtörténik. Különbség kizárólag fejben van. Ott romlik el minden.

    Leszox

    Bringázgatás közben el szokott ide-oda kalandozni az agyam. Ez a mostani írás is ilyemiből táplálkozik.

    18 éves koromtól 18 éven keresztül cigiztem. Nem volt egy nagy ötlet, de utólag már nem tudok mit kezdeni vele. 30 fölött néhányszor már átfutott az agyamon, hogy ha leszokni nem is, de azért mérsékelni már nem lenne hülyeség. De valahogy mindig oda futott ki a gondolatmenet, hogy nem, nem akarok olyan életet élni, amikor csak mondjuk napi három cigi van engedélyezve, én pedig már délután háromkor remegve várom, mikor lesz öt óra, amikor rágyújthatok a napi utolsó szálra.

    Ez bizony tényleg vacak élet lett volna. Szerencsére nem így alakult.

    Egy júniusi vasárnap, este negyed tizenegykor kirobbant belőlem, valami elemi erővel, hogy de nagy marha vagyok. Valahogy addig fortyongott odabent a mélyben a gondolat, de a racionalizálás elnyomta. Addig. Aztán egyszer csak kitört, mint óriási büfi az iskolai ünnepség csendjében. Nem mondom, hogy egyszerű nyaram volt, hiányzott a nikotin is, de főleg a rágyújtás otthonos, megszokott mozdulata, a ‘házban vagyok’ érzés, a ‘most ne zavarjatok, bagózok’. Viszont annyira meggyűlöltem a cigit, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy újra rágyújtok.

    Így.

    Így szabadul meg az ember a káros szokásaitól. Amíg kivülről jön a rosszallás, neadjisten tiltás, addig az ember dafke. Ellenáll. Keresi a kerülőutat. Megmagyarázza magának. Racionalizál. Aztán amikor a külső kényszerből belső megvilágosodás lesz, hirtelen az ember megérti mindazt, amit a környezete már évek óta próbál sulykolni neki, és tökönrúgásként hasít belé, hogy de nagy marha vagyok, hát miért csinálom? Innentől már nem az van, hogy külső kényszer a napi max 3 szál, hanem belülről nem akarok rágyújtani, egy szálra sem.
    Vegyük észre, hogy kívülről nem történt semmi új, nem jött semmilyen külső impulzus. Csak éppen az összes eddigi hirtelen összeállt.

    Ez egy jól végződött történet, legalábbis számomra. Nagyjából ugyanez történt később a szivarral, az alkohollal, a mozgásszegény életmóddal és a túlevéssel.

    Egy sorstárs története

    Hogyan jön ez ide? Az utóbbi években társaságban rendszeresen előjön az egészséges életmód, mint téma. Nem én erőltetem, tudom, hogy nincs értelme, de mindig akad valaki, akinek újdonság, hogy így nézünk ki Nejjel és belekérdez. El szoktam mondani 3-5 mondatban a történetet, de már a felénél látom, hogy az illető szeme opálosodik és elveszítette az érdeklődését. Pedig nem bonyolult.
    – Először egy app segítségével elkezdtük mérni, mennyit ettünk és mennyit lehetne.
    – Ez alapján összeraktunk egy étrendet, amellyel belefértünk a keretbe.
    – Mivel ez egy életre szóló változás, igyekeztünk úgy összeállítani az étkezést, hogy ne legyen benne szenvedés.
    – Ha a fogyás mellett az egészség is cél, akkor el kell kezdeni rendszeresen mozogni.
    – Bele kell vágni, csinálni kell.

    Ez egy tipikus külső érvrendszer, egy külső tanács. Ami ugyanúgy lepereg az emberekről, mint az, hogy a dohányzás káros. Még akkor is lepereg, ha ott van az illető előtt a példa, két ember, akiknél ez már bejött. Szeretne persze ő is sportos lenni, de a recept, legyen bármilyen egyszerű is, már nem töri át a kognitív védelmi rendszerét. Nemhogy nem érti, meg se hallja. És nem lehet mit kezdeni vele, amíg bentről át nem tör a hirtelen megértés, vagy amíg meg nem kapja az első tragikus leletét, addig nem fog történni semmi.

    © 2026 MiVanVelem

    Theme by Anders NorénUp ↑