Azok a szürke hétköznapok
Elmúlt a bicebócaságom.
Pár nappal ezelőtt éjszaka belerúgtam az ágy lábábba, nem kicsi lendülettel. Azóta azon töprengek, hogy vajon eltört-e a lábujjam, vagy nem, és ha igen, akkor mennyi? De az biztos, hogy immár mind a két lábamra egyformán sántítok, azaz nincs semmi féloldalas bicegés, semmi szaggatott bócaság, teljesen szimmetrikusan mozgok.
Hétfő óta elindultam kifelé a gödörből. Minden adott volt hozzá, hülye lettem volna nem felülni a hullámra.
Szóval ez mindenképpen jól hangzik, csak éppen a kedvem olyan szürke, egyáltalán nem vidám. Annyira nem rossz a helyzet, mint egy igazi cold turkey esetében, de itt most egy csomó kellemes dolgot tulajdonképpen megvontam magamtól és ezt a helyzetet újra meg kell szoknom. A legrosszabb az, amikor nem tudok mit csinálni és igen, ilyenkor jönnek elő a tízórás alvások. Aztán egyszer csak rendeződik a helyzet.
Teljesen összetörve ébredtem. A Dalicint hat óránként kell szedni, azaz éjszaka is fel kell kelnem hozzá. Felhúztam az órámat hajnal négyre, bekaptam a gyógyszert, visszafeküdtem… és utána egy órán keresztül küzdöttem a hányingerrel. Nem vagyok vallásos, de már eljutottam oda, hogy gondolatban belekiabáltam az éjfekete semmibe, hogy lassan jó lenne már elvenni tőlem ezt a keserű poharat. Ha ugyanis ezt az antibiotikumot is kihányom, akkor nincs más. A két begyulladt gyökér magától nem akar meggyógyulni, addig meg nem jutunk előre, míg azok be vannak gyulladva. Aztán egy órányi nagy nyeldeklések után elmúlt a hányinger, pontosabban átváltott gyomorégésbe, de azt már ismerem, lekezeltem. (Plusz párna a fejem alá, aztán aludtam ülve.)
A sportórán már csak röhögni tudok. Azt a bizonyos tegnapi másfél órát, amíg kínoztak, teljesen stresszmentes időszaknak mutatta. Szerinte pihentem. Az éjszakáért meg külön megdícsért, miszerint remek alvás volt.
És hát a mai nap. Erre is jutott b@zdmeg rendesen. Az egyik hátsó fogdarab olyan szerencsétlenül áll ki, hogy felsebezte hátul a nyelvemet. Jelenleg egyre nehezebben tudok nyelni, nemhogy ételt, vagy italt, de a saját nyálamat sem. Ez pedig napról napra, ahogy megy a folyamatos dörzsölés, úgy lesz egyre rosszabb. Ha csütörtökön kiszedik a csonkokat, pénteken meg mondjuk leveszik a lenyomatot, akkor is valamikor jövő hétre lesz készen az ideiglenes műanyag fog. Addigra elfonnyadok.
Essék szó jó dolgokról is. Bár ez is anyázással indul. A Garmin valami perverz üzletpolitikából a GpsMapXX túragps sorozatba nem rak hőmérőt. Miért is rakna, amikor jócskán lenne értelme és bőven bele is férne abba a bumfordi tokba? Ellenben a Fenix karórákba, abba a szűk óratokba meg rak. Miközben ők is beismerték, hogy szart sem ér, mert annyira közel van egy 36 fokos fűtőtest, az ember keze, hogy teljesen félreviszi a mérést.
Na most, ha túrázáskor szeretném tudni, mennyi is az annyi (és nem az Adrián vagyok, ahol a 39 fokban hitelesen mér a karóra is), akkor kénytelen vagyok külön megvenni egy Tempe nevű rádiós külső hőmérőt. Egy évvel ezelőtt rendeltem ilyet Németországból, aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is küldtem. Nem tudtam beüzemelni, konkrétan nem tudtam rápattintani a gombelem (baszki, nem ám tölthető aksi) hátsó fedelét, anélkül meg nem kapott áramot. Hiába néztem át nagyítóval a manuált, nem sikerült. Aztán télen rendeltem egyet egy magyar túrabolttól. Két hónapig azt sem mondták, hogy bikkmakk. Amikor rájuk írtam, hogy lécci töröljék, akkor arra hivatkoztak, hogy ők szorgalmasan rendelgetik, de mindegyiket küldik is vissza, mert gyári hibásak. Ezt mondjuk el tudtam fogadni. Ennyiben is maradtam. Akkor nem fogom tudni a külső hőmérsékletet. Ez tartott egészen a múlt hétig, amikor azt mondtam, teszek még egy próbát, mielőtt végképp feladom. Rendeltem egy Tempét egy bringás boltból. Ma voltam érte, hazahoztam. A manuált már elő sem vettem, próbáltam józan ész alapján bepattintani a fedelet. Nem sikerült. Jó. Akkor ez is selejt. Aztán eszembe jutott, hogy szétnézek a Youtube-on. Találtam egy videót, ahol kikockáztam, hogyan pattintja fel a fazon a fedelet. És igen. Ha pontosan úgy fordítottam a fedelet, ahogy a képen volt, nekem is felpattant. De csak úgy. Az összepározgatások már secperc alatt mentek.
Végre van külső hőmérőm.
Eleinte nem akartam róla beszélni, de miután kiderült, hogy fizikailag sem nagyon tudok beszélni, néhány embert meg érdekelt, mi is van, egyszerűbbnek tűnt leírni, kitenni, aztán mindenkit ide küldeni.
Szóval. Sokmindent el lehet mondani az előző fogdokiról, de azt nem, hogy spórolt volna a ragasztóval. Ehhez jött még, hogy két alsó fog továbbra is be van gyulladva, méghozzá nem kicsit. A hólyag nem múlt el, a dokinő amikor megnyomta, folyt belőle a genny. Erről tudni kell (én nem tudtam), hogy a gyulladás ellenáll a fájdalomcsillapítónak, csökkenti a hatását. Azaz hiába kaptam meg a végén már a maximálisan beadható mennyiséget fájdalomcsillapítóból, a bal oldalon bármit is csinált a dokinő, veszettül csapkodtam a karfát.
Miket is csinált?
– Fúrt, illetve a fúróval fémet vágott. Ez volt a pihenőszakasz, amikor lazíthattam. Ide elég volt a fájdalomcsillapító, illetve ahol hiányzott, gyorsan kaptam egy újabb szurit.
– Lemezvágott. Erre nem tudok jobb szót. Benyúlt valami eszközzel és akkorákat roppantott, hogy szétrobbant tőle a fejem.
– Feszített. Erre volt egy másik eszköz. Ez sem volt a barátom. Elméletileg a kerámiát feszegette volna le a fogról. Mint ahogy az előző is, ez is az egész koponyára mért fájdalmas ütéseket és nem, erre sem hatott a fájdalomcsillapító.
– Pajszerozott. Na, ez volt a legeslegdurvább. Itt szószerint lerúgtam a csillárt a mennyezetről. A dokinő beillesztett alulról egy vésőszerűséget a fogamhoz, az asszisztens meg egy fémkalapáccsal verte.
Nos, a sok ragasztó miatt csak az utolsó módszer intenzív használatával jött le az alsó körhíd, csakhogy ilyenkor az egész fogsor kapta az ütéseket, beleértve a két fájós fogat is. Elhiszem, hogy a szülési fájdalom a legintenzívebb, de ez sem lehetett messze tőle. 75 percig tartott a küzdelem. Annyira kikészített, hogy itt meg is álltunk. Az eredeti terv szerint ugyanis a dokinő még kikapta volna a két begyulladt fogat is (egyiket sem lehet már megmenteni, gyakorlatilag semmi nem maradt belőlük az íny fölött), de hiába voltam teletöltve fájdalomcsillapítóval, ha a dokinő csak hozzáért a gyulladt fogamhoz, leharaptam a kezét. Eléggé patt lett a helyzet (így utólag azon csodálkozom, hogy ilyen körülmények között egyáltalán lejött ez a körhíd), végül abban maradtunk, hogy ráküldünk egy újabb antibiotikum kúrát (Dalacin, mert az legalább bentmarad), hátha hat. Meg addig a négy napig pihen az állkapcsom. (De elnézve, hogy valószínűleg mindkét fogat vésni kell, mert nincs mit megragadni rajtuk, nem vagyok nyugodt.)
A távolabbi kilátások sem túl jók, a felső híd alatt is van gyulladt fog, szóval azzal is nagyjából ekkora küzdelem várható. Nem is túl sokára.
“Mit lehet tenni? Le kell ezt nyelni, mi ez a gyógyszer?
Megkóstolom, kicsit keserű, kicsit félek, mégis beveszem, legyen vége.”
– Illés Lajos – Bontovics Kati: Kicsit Keserű –
__________________________04.22; hétfő
Ezért nem szeretem annyira a cliffhanger befejezéseket, de az előző, baromi hosszú írást már be kellett, túl hosszú lett volna, ha bevárom az újabb fejlemények végét. Így viszont az lett belőle, hogy az olvasók kénytelenek voltak körmüket rágva idegeskedni, vajon túlélte-e a főhős.
Túlélte.
A borzalmas szombat éjszaka után vasárnap reggel ráálltam a Voltaren+Aszpirin párosra, enni pedig pirítós kenyeret ettem főtt tésztával. Ez ment hétfő estig, amikor is kedd reggelre elmúlt a torokfájás. Most megúsztam.
__________________________04.24; szerda
Nyugaton a helyzet változatlan. A fogam egyfolytában, de szerencsére nem túl erősen fáj, a számban a gumók nem húzódtak vissza. A lábam szintén változatlan, kibírnám fájdalomcsillapító nélkül, de akkor nem tudnék bringázni, márpedig erősítenem nagyon kell, ha már a fogam miatt nem megy a gyógytorna. A torkom továbbra is ingadozik, fogalmam sincs, miért, de úgy néz ki, tartós reflux alakult ki. (Illetve sejtésem van, immár 3,5 hónapja szedek folyamatosan olyan fájdalomcsillapítókat, melyeket max 5 napig lehetett volna szednem.) Mindenesetre jön föl a sav és marja a torkom, na meg a hátsó fogakat.
Szóval így.
A legnagyobb baj viszont mentálisan van: nemrég még erős és határozott ember voltam, mostanra viszont egy béna, kezelhetetlen fogfájástól szenvedő gyomorbajos nyomorék lettem… és nagyon nem látom a végét. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy tudom, két hét múlva szétbontják az állkapcsomat és csak nagyon hosszú kinlódás után lesz normális fogazatom.
__________________________04.25; csütörtök
Oké, tegnap – abban a rohadék sötétszürke egész napos esőben – megvolt a szokásos mélypont. Ma már süt a nap és én is átgondoltam a helyzetemet. A probléma gyökere az, amiről korábban is írtam: mást értettem gyógyulás alatt, mint az orvosok. Azt képzeltem, hogy április második felére rendben lesz a lábam, májusban már csak vissza kell erősítenem és júniustól indulhat a túraszezon. Nos, nagyon nem így van, a teljes gyógyulás eleve lassabb folyamat, ráadásul ez a fogprobléma durván belekavart: egyrészt kinyírta a májusi erősítési elképzeléseimet, másrészt a gyógytornát is kizárta, emiatt hiába tudok szinte minden mozdulatot, ha még nagyon fájnak. Hiányzik a célirányos torna, de ha lehajolok, már hatalmasakat nyilall a fogam.
Jó, akkor mi van?
Az van, hogy türelem. Nem lesz gyors gyógyulás, sőt, sokkal lassabb lesz, mint ahogy az erős kezdés után várni lehetett. El kell fogadnom, hogy akár még a túraszezont is bukom. Az elejét biztosan, hacsak nem történik addig valami csoda. Semmit nem segít, ha dühöngök, meg toporzékolok. Most le kell nyugodnom valahogy, összeszednem annyi mentális erőt, hogy kibírjam a májusi csontfaragást.
Aztán a nyár meg olyan lesz, amilyenre sikerül.
Recent Comments