Motiváció

Elég hülyén működik.

Amikor kimegyek futni, általában van egy minimális és egy maximális tervem. (Ezt frankón eltanultam Uljanovtól.) Azt, hogy a kettő közül melyik a preferált, már az első párszáz méteren eldöntöm. Ha a hosszabb mellett döntöttem, akkor folyamatosan figyelem magam. Lábam bírja? Kapok rendesen levegőt? Mennyire akar visszajönni a reggeli? Aztán a legtöbbször találok valamit és az elágazási pont környékén megelégszek a rövidebb távval. Ezzel szemben, ha a rövidebb mellett döntöttem az elején, akkor nem foglalkozok semmivel, csak úgy futok. Aztán amikor közeledek a vége felé, hirtelen felbukkan a kisördög: ha már idáig eljutottam, miért ne futnám rendesen végig? A legtöbbször ilyenkor megvonom a vállamat és lefutom a teljes távot.

Az érdekes az egészben az, hogy fizikailag nem jelentős a különbség, 1-1,5 kilométer, azaz 7-10 perc. Egyáltalán nem belehalós mutatvány. Mégis, az első esetben azt érzem, hogy képtelen lennék tovább futni, a második esetben meg oda sem figyelek és megtörténik. Különbség kizárólag fejben van. Ott romlik el minden.