A családi legendárium része egy sztori, mostanában jutott eszembe.

Valamikor 1963 körül az Egri Dózsa focicsapat feljutott az NB1-be. Úgy döntöttek, hogy a következő idényre erősítenek, a többi egri kiscsapatból kimazsolázzák a tehetséges játékosokat. Így került sor apámra is, aki meglehetősen jó focista volt.

  • Az álszerénység igencsak távol áll tőlem, így elmondhatom, hogy ezt a tehetséget megörököltem. Apám megszerezte az edzői papírt is és nem bízta a véletlenre, kis túlzással gyerekként hamarabb tudtam külsővel csavarni, mint egyenesen járni. Csak hát egyfelől lusta voltam, másfelől jött egy izületi fejlődési rendellenesség, így az erőnlétem soha nem volt meg ahhoz, hogy igazán jó játékos legyek.

    • Apám éppen az autószerelő műhelyben dolgozott, amikor megkereste a toborzó ember.
    – Józsikám, jöjjön át a Dózsához! Ez élete nagy lehetősége. Kap egy alibiállást a rendőrségnél, bejár, de dolgoznia nem muszáj, jó a fizetés és csak fociznia kell. Ha tetszik a dolog, jöjjön el holnap az edzésre!

    Apám felnézett az égre, nézte a sötét felhőt, megvakarta a fejét, majd csak annyit mondott: – Eső lesz holnap, nem megyek.

    Erre fakadt ki a toborzó ember: – Jóska, b@sszameg, maga már nem is igazi focista!

    Okom van rá, hogy eszembe jutott a sztori.

    Kerékpár, persze, miért kérded?

    Erről a témáról már írtam egy csomót, szerintem többet is, mint kellett volna. Nyilvánvalóan egy kognitív disszonanciáról van szó – én, a szuperkerékpáros ember, vettem egy alulsportoltaknak való elektromos kerékpárt – ez a sok írás meg ezt a disszonanciát igyekezett racionalizálni.

    Feleslegesen.

    Egy kognitív disszonanciával úgy lehet a leghatékonyabban elbánni, ha az ember rájön, hogy az nem is disszonancia. Egyszerűen a két gondolati tartalom simán elfér egymás mellett, nem ellentétesek. Az, hogy én vettem negyedik bringaként egy elektromosat, az nem ignorálja a másik hármat. Mind a négynek más a szuperereje és mikor melyikre van szükségem, azt fogom elővenni. Ennyi. Teljesen felesleges rugózni azon, melyiket mennyit fogom használni. Ahogy kiadja. Nyilván ha valamelyiket kiemelkedően kevésszer használom, akkor azon el kell majd töprengenem. Ha a túrákat le fogja dominálni az elektromos (amint az várható), akkor tudatosan figyelnem kell a hétköznapi edzésmennyiségre, mert az erőnlétet azért nem akarom elengedni. A videókon többet fog látszódni az elektromos, a hétköznapokban meg a többi. A kibicek gúnyolódása meg le van szarva, fogalmuk sincs, miről beszélnek.

    Nos, ezen gondolatmenet közben – még a megvilágosodás előtt – ugrott be nálam a helyzethez igazított mondat, miszerint “Józsi, b@zdmeg, te már nem is vagy igazi kerékpáros…”
    Aztán persze, de… csak máshogy.

    [PS]
    Természetesen mindkettőnknek megvolt az oka, amiért így gondolkodtunk. Én az előbb írtam le, apámnál meg bejött a képbe egy új körülmény: én. 1964-ben születtem, akkoriban pedig még hatnapos munkahetek voltak, a szülőknek egyedül a vasárnap állt lehetőségükre, hogy együtt legyen a család. Ebbe a megyei/területi bajnokság még belefért, nem vitte el az egész vasárnapot, de az NB1 már vitte volna.