CCsT 05: Az első két hét otthon

Vége lett az intenzív időszaknak, jöttek a hétköznapok.

Felhívtam a körzeti orvost. Eleve le kell jelentkeznem, illetve meg kell beszélnünk a gyógytornászt meg a gyógyszerezést.
– A gyógytornász fontos – szögezte le az asszisztens.
– Tudom, de elvagyok magam is.
– Pont ez a baj. Túlhajtja, túlerőlteti magát.
– Én?
– Maga. Ismerem magát már régóta.
– Óh.

Ezek után kiváncsi vagyok, miket szokott mondani Nejnek, aki _tényleg_ egy szuicid terminátor. Na mindegy, nicht ugri-bugri, langsam spazieren… szószerint. Szerencsére időközben megoldódni látszik a vérhígító injekciókkal kapcsolatos probléma is, azaz egyáltalán nincs extra mozgáskényszerem, rá kell állnom egy nem túl lusta, de nem is túl harcos életmódra.

A vécéülőke-magasító nem kicsit lett félretervezve. Legalább 25 centis farok kell hozzá (lankadtan!), hogy a delikvens ne pisiljen ki belőle erőlködés közben.

A lehangoltság nem is igazán megfelelő kifejezés. El van téve megnézésre kábé tíz-húsz bringás videó a youtube-on, mindegyik olyan, amelyikre szükségem lett volna a nyári túrák tervezéséhez. Ezekre most rá sem tudok nézni, de nem is kell, tök feleslegesek. Pont annyira, mint a rendszeresen érkező bortesztek.
Meg hát… először arra gondoltam, legalább lesz időm összevágni a 2023-as év összes bringatúráját. Nos, idő az tényleg van… de nehéz úgy videót vágni, hogy az embernek fátyolos a szeme.

Más szempontból is nagyon kellemetlen a helyzet. Jó öt éve vagyok masszívan benne egy – teljesen jogos – kapuzárási pánikban. Hatvanéves létemre 100-200 kilométeres napi távokat bringázok, alpesi kerékpártúrákra járok és felettébb élvezem, miközben azért sejtem, hogy ez sokáig már nem lesz fenntartható. Minden nap számít. És ennek megfelelően élek: minden nap elveszett, amelyiken nem bringáztam.
Most viszont hirtelen minden a feje tetejére állt. A borzalmasan drága idő, amelynek minden múló másodperce egy tűszúrás, hirtelen elpazarolandó lett. Ki kell bírnom tétlenül ezt a fájdalmas három hónapot. Jó dolog egészen biztosan nem lesz benne, fájdalmak, kinlódások annál inkább. Legszivesebben lehibernálnám magam és csak három hónap múlva kelnék fel. Érted? Amikor minden elpazarolt másodpercért üvölteni tudnék, most ki kell dobnom minimum három hónapot. Felfoghatatlan veszteség.

Van, aki azt hiszi,
Múlatja az időt.
Nem esik le neki
Hogy az múlatja őt.
– And Friends –

Hétfőn (01.29) megvolt a varratkiszedés. Maga a művelet kábé 5 percig tartott, négy szálat húztak ki, négy apró tűszúrásnyi fájdalom. De mire bejutottunk (belső Nyócker, hétfő reggel nyolcra legyünk a rendelőben a 121-es szoba előtt, parkolóhely, besántikálás, a lift nem volt elérhető, másfél emeletnyi lépcsőzés, egy óra várakozás, mert az orvosoknak kilencig dolga van (de akkor mi a francért kellett nyolcra mennem?)), megkinlódtunk rendesen, hogy mást ne mondjak, a fájdalomcsillapító két óra után kezd hatni, de nem lehet egyből bevenni, előtte legalább félórával kell savcsökkentő is, azaz hajnali ötkor keltem, miközben az egyik legfontosabb dolgom a jó alvás lenne, hatkor bevettem a gyógyszert, majd utána néztem a plafont az indulásig és azon szurkoltam, hogy útközben ne kelljen vécére mennem. A varratkiszedést végül nem a doki csinálta meg, azaz még át kellett mennem utána a kórházba, fel az emeletre, ahol feküdtem, levadászni a dokit, hogy megtudjam, mi merre. Ez is volt vagy egy óra, utána persze visszasántikálás a kocsihoz, majd itthon be. A legfurcsább az egészben a sportórám mérése volt: szerinte ezen a napon annyira alacsony volt a stresszértékem, hogy a kórházban gyakorlatilag töltődtem is. Előtte is, utána is, azaz itthon, folyamatosan az egekben van a stressz. A fene sem érti.

Ami szintén furcsa, az az, hogy mennyire megváltozott a helyzet a varratkiszedés után. Innentől már csak éjszakára vettem be fájdalomcsillapítót, napközben nem kellett. (Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt.) És belelkesedve a kutyaszaros sétáktól a Nyóckerben, elkezdtem kijárogatni az erdőbe. Elsőre komoly 900 métert tettem meg, két mankóval, teljesen kikészültem, mire hazaértem, de akkor is, szabadság.

Vannak ezek a fantomérzések. Sétáltam az erdőben, nagyjából a futópályán, aztán nagyon elgondolkodtam valamin, majd közben beugrott, hogy mi a francot sétálok annyit, bele kellene futnom és már majdnem el is löktem magam a földtől, amikor észrevettem a két könyökmankót a kezeimben. Vagy ugyanez a lakásban: fotelben ülve nagyon elmélyültem egy jó könyvben (Presser I-II), amikor Nej szólt valamit, én meg fel akartam pattanni, aztán a durva benyilallás rántott vissza a földre.

Amik nem mennek: zokni felhúzása, cipőfűző megkötése, leesett könyvjelző felvétele a földről. Viszont tudok dartsozni. Amíg ki nem esik a nyíl a táblából.

Péntek (02.02) reggel van. Tegnap este leszedtem az összes kötést és végre rendesen zuhanyoztam. Délután mentem pár métert mankó nélkül. Cefettül fájt, de nagyon jó érzés volt. Ma reggel tök egyedül felkinlódtam a zoknimat és befűztem a cipőmet. Na, ez is fájt rendesen, de megcsináltam, mehetek sétálni. Ja, és felvettem a földről a könyvjelzőt is és a dartsnyilat is. Apró győzelmek ezek, de nagyon kellenek.

Az éjszakáktól viszont még mindig félek. Egyik borzalmasabb, mint a másik. Valószínűleg az van, hogy a napközbeni legénykedés árát éjszaka fizetem meg.

Szombat. Kimondtam a fatvát az ágyra. Nem mintha olyan nagyon zavart volna. Az, hogy itt van a nappaliban, befordítva a térbe, az maximum esztétikai probléma. A reggel korán munkába menők úgyis a konyhába mennek, nem a nappaliba. Én meg egészen hozzászoktam.

Sokkal inkább jelképes dologról van szó. Ha az ágy visszamászik az emeletre, az egyben azt is jelenti, hogy hatalmasat lépünk visszafelé, a korábban megszokott, az ún. normális élet felé. (A lényeg, hogy a betegség-tudat halványuljon. Eleinte nem tudtam lehajolni a mosogatógéphez, így természetessé vált, hogy mások pakolnak utánam, mások kezelik az eszközt. Ez egy úri élet, kedvem lett volna fenntartani, de ahogy le tudtam hajolni, visszaálltam. Ugyanígy, ahogy ráállt a kezem, felmostam magam után a fürdőszobát és sorolhatnám sokáig, a lényeg, hogy igyekezni kell normálisan élni, nem hagyni, hogy magatehetetlen, beteg emberként kezeljenek. Jó, persze, akad még bőven olyasmi, ami egyelőre megoldhatatlan számomra, de fogynak.)

Szóval, ültem a fotelben, aztán letettem egy pillanatra a könyvet és elgondolkodtam. Miért is van még mindig lent az ágy?
– A lépcsőn fel-alámászkálás elkerülése végett. Nos, ezt ügyes optimalizálással le lehet csökkenteni napi két menetre, annyit meg már bőven tudok. Igaz, a reggeli lejövet kicsit necces, mert akkor nincs fájdalomcsillapító, de legfeljebb jobban figyelek. (A sok mászkálás miatt vissza kellett állnom napi három szemre.)
– A lenti mosókonyhában alacsony kád van, abba bele tudok lépni, az emeleti fürdőszoba sarokkádjába viszont nem. Álprobléma. Simán meg tudok zuhanyozni lent és csak utána megyek fel aludni. Fogkefém mindkét helyen van.
– A lenti vécén van az ülőkemagasító. Álprobléma. Pisilni bárhol tudok és amikor a magasítóra van szükség, akkor pont lent vagyok, nagyjából a reggeli kávé után.
– Éjszakai zene (Barclay James Harvest) az automatikus visszaalváshoz. Laptopról megoldható.
– Öltözködés. A lenti ágy nagyon jól működött, itt sajnálom egyedül, hogy felmegy. Cipő. Cipőfűzés. Megoldom máshogy, persze, de az nem annyira komfortos.
Viszont holnap jön a lányom barátja és Nejjel ketten valahogy felviszik az ágyat. Eldöntetett.

Mindent akarok, de azt most rögtön,
Mindent akarok azonnal
Mindent akarok,de azt most rögtön, hé, még ma!
– Bikini –

Igaz, így lekerült az összes bringa az íróasztalom mellé. Nézegethetem őket. A szívem szakad meg. Viszont folytathatom a decemberben megkezdett átszereléseket. Egyszer úgyis szükség lesz rájuk.

Türelmet akarok, de azonnal!