Az első probléma a hazautazás, mint komplex folyamat. Lehetett volna kérni mentőt, pontosabban betegszállítót, de nagyon leterheltek, időnként több órát is várni kell rájuk. Maradt a saját erő. Személyautóba nem tudok beszállni, illetve beszállni még tudnék is, hiszen ekkor a gravitáció segít, kiszállni… na az nem ment volna olyan mélyről. Maradt a mikrobusz. Igaz, abban egy jó nagyot kell fellépni, de bőven van hozzá hely, van kapaszkodó és van egy egészséges lábam. Bizakodtam. De a teljes folyamat ennél jóval komplikáltabb volt. Nejnek kellett bejönnie a kisbusszal a belvárosba (parázott rendesen), parkolóhelyet keresnie, lehetőleg a közelben, aztán feljönnie az osztályra, kölcsönkérni egy kerekes kiskocsit, eltolnia az autóig, majd miután beszálltam, visszavinni a kiskocsit, hazavezetni… itthon meg majd lesz már valahogy. Az a következő problémakör. (Kreatív napjaink lesznek.)
A programjaink szerencsésen illeszkedtek: amíg Nej hétfő délelőtt a megbeszéléseit pörgette, addig én odabent a leszerelést. Mindketten délre végeztünk, indulhatott a művelet.
Amikor beleültem a kiskocsiba, mindketten egyszerre röhögtük el magunkat. Teljesen egy srófra járt az agyunk.
– A francba, elfelejtettem hozni ilyen kis zácslócskát, melyet lengethettél volna, miközben tollak! – közölte Nej.
– Bakker, pont erre gondoltam! Hogy amikor megírom ezt az egészet, ide kellene majd valami Svejk referencia!
Aztán később már nem röhögtünk annyit, a nyócker járdái borzalmasak, kutyaszar bőven, az utak forgalmasak, parkolóhely csak messze volt, a minuszok ellenére rajtam nem volt se cipő, se kesztyű, a kiskocsin nem volt lábtartó, így végig nekem kellett kinyújtva tartanom a lábaimat, ha behajlott, beleakadt a járdába, Nej meg ugye folyamatosan tolta a kocsit, ilyenkor diszkréten ordítottam. De végül túllettünk rajta, hazakocogtunk. Itthon minden lefagyva, a kertvárost ugye nem szokták takarítani, oldja meg mindenki maga. Szóltam is Nejnek, hogy szórjon ki egy kis zeolitot a ház elé. Aztán járókerettel besétáltam, meglepő módon a lépcsőket is simán vettem.
Háát….
Sorházban lakunk, az alsó a közösségi szint, itt van a konyha, étkező, nappali, a hálószobák pedig a tetőtérben. A lépcső viszont kifejezetten rosszindulatú. Magas lépcsőfokok, az egész szűk és kanyargós, kapaszkodó csak az egyik oldalon, de az se túl stabil. Látatlanba nem mertem bevállalni(1), így a család átalakította a lakást. Lecipelték fiam elhagyott szobájából az ágyat, felvitték helyére az összes nem használt bringát, az ágy pedig a bicajok helyére került.
(1) Csütörtökön, azaz nyolc nappal az esés és három nappal a hazaérkezés után sikerült először felmennem az emeletre. Mankóval és fájdalomcsillapítóval.
Így amikor beléptem, rögtön egy menekülttábor jellegű nappaliban találtam magam. Egy ágy, bent a térben, körbe mindenfelé mankók, járókeret, vécémagasító (ezt még nem volt idejük felszerelni). A macskaalom átkerült a szerszámosszekrény elé, mondván, hogy most úgysem fogok barkácsolni, nem a fenét, mire az összes járássegítő eszköz összerozsdált lábain beállítottam a megfelelő magasságot, kellett hozzá rendesen wd40, kalapács, kombinált fogó, franciakulcs.
Minden összefügg mindennel. Nem írom le az összes variálást, inkább csak néhány példán keresztül bemutatom.
Nagyjából tudok egyedül öltözködni, de a zokni kifog rajtam. Pár centi hiányzik hozzá, de nem tudom beleakasztani a lábujjaimat. Nej felvetette, hogy reggel, mielőtt elmegy, felad rám egy zoknit. Ez működhetne is, csakhogy a reggeli után jön a klotyi és jelenlegi állapotomban csak akkor érzem magam tisztának, ha utána lemosdok a kádban. Oda viszont nem jó a zokni. Hmm? Nej vett mamuszt, de nem jött be, nem igazán tudom felvenni. Ez csak úgy működne, ha a mamuszvásárláskor én is ott vagyok és próbálgatjuk. Mi legyen? Végül az lett, hogy vettünk nedves vécépapírt és a száraz/nedves kombinációval már elfogadhatóan rendbe tudtam tenni magamat alvázmosás nélkül, azaz jöhetett reggel a zokni. (Aztán végül mégis a mamusz győzött, mert a fene tudja mitől, de elromlott az alvásom és úgy döntöttünk, hogy fontosabb az, hogy ne ébredjek fel kora reggel a zoknihúzásra.)
Járókeret, vagy mankó? Nyilván mindkettő. (Szerencse a szerencsétlenségben, hogy szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akinek valamikor be kellett szereznie ilyesmit, de ma már csak feleslegesen áll a szekrényében és természetesen kölcsön tudja adni.) A járókeret ugyanis a teherautó (habár a szlengben Trabantnak hívják), a mankó meg a sportautó. Bármit is kell cipelni, vagy ráteszem a járókeretre, vagy egybefogom vele, vagy csak fél kézzel kezelem a járókeretet, a másik kezemben pedig cipekedek. (Egyik nap bemutatót tartottam: lannisztereztem egyet.)
Mi lanniszterezésnek nevezzük, amikor valaki egy kristály borospohárral a kezében hanyagul sodródik a társaságban. Jelen esetben bor persze nem volt, de az izotóniás italomat borospohárban kevertem ki, majd az egyik kezemmel a járókeretre támaszkodva, a másikban a borospoharat vállmagasságban tartva flangáltam, rendes, azaz nem béna járással.
A mankó ellenben kicsi, gyors, jól manőverezhető, járásgyakorláshoz nagyon jó, de a használata során nincs szabad kezem. (Azóta már vittem vajaskiflit a zsebemben.) Nej ráadásul valahonnan szerzett macskaszemes mankót is, hátha járkálok majd sötét országúton.
De a legabszurdabb jármű nem ez, hanem a zöldségtároló. Ugyanis felmerült, hogy oké, főzök magamra (a kicsi konyha előnyei, beállok középre és mindent elérek, úgy, hogy bármibe tudok kapaszkodni), de mi lesz utána? Hogyan viszem ki a kaját az étkezőbe? Vagy eszek állva a konyhában? A megoldást a zöldségtároló kiskocsi nyújtotta. A zöldségek át lettek pakolva én pedig kaptam egy zsúrkocsit, melyet járókeretként használva komolyabb dolgokat is tudok magammal vinni.
Így kell járni, úgy kell járni, azaz a nézését és a járását.
Akár járókeret, akár mankó, a legfontosabb, hogy kiverjük a fejünkből azt, hogy betegek vagyunk. Ha ugyanis azt mondom, hogy a bal lábam béna, használhatatlan, akkor mindent a jobb fog csinálni, a bal csak asszisztál. Ebből alakul ki a sánta járás, mely képes a gyógyulás után is megmaradni. És hát a gyógyulás sem lesz az igazi.
Először is ki kell egyenesedni. Segédeszközzel az ember hajlamos görnyedni, mindig a lába elé nézni. Kiegyenesedünk, nem a földet nézzük.
Egyensúlyozni kell. a penge élén. Gyakorolni a járást, úgy hogy még az elviselhető fájdalomig terhelni kell a rossz lábat is. (Egy kis fájdalomcsillapító még nem csalás.) A járás alatt azt értem, hogy figyelni kell, pontosan hogyan is működik a jó láb és ugyanúgy lépni a másikkal is. Vagy ha valaki mentálisan elég erős, akkor el kell felejteni, hogy sérült és megpróbálni hanyagul úgy járni, mintha semmi sem történt volna. A beteg lábbal előre kell lépni; nem szabad húzni, sőt, a beteg lábbal kell húzni magunkat. Meg ilyenek. Ki kell menni az utcára, gyalogolni orrvérzésig. Nagyon hatékony.
Bringáskesztyű a járókerethez. Mert elkezdte törni a kezemet.
– Veszek fel hozzá motoros szemüveget és sisakot is! Mit szólsz? – fordultam Nejhez.
– Lefényképezem!
– Akkor legyen nálad hajszárító is, hagy lobogjon a hajam!
– Mid?
Baszki, ma akkora szélvihar volt, hogy letépte a kerti állólámpa gömbbúráját és vitte magával. Én meg járókerettel rohantam utána.
Recent Comments