CCsT 07: Befejezés

Nem így terveztem, de így jött össze. Extra gyorsan, gyakorlatilag négy nap alatt lettem reménytelen beteg emberből kvázi normális. Most értem oda, amire abban a bizonyos egy másodpercben gondoltam.

“A következő hosszú másodpercben először nem voltam ideges, annyi volt, hogy a fenébe, megint elesek, egy hónapig sajogni fog a lábam… csakhogy a másodperc végén megérkeztem az aszfaltra és valami pokoli erős fájdalom nyilallt a combomba.”

Azaz immár nem törött lábú beteg emberként érzem magam, hanem valakinek, aki elesett és egy hónapig sajogni fog a lába, de egyébként minden rendben van, minden működik. Nagyon nem mindegy.

De hogyan is jutottam el idáig? Ez a két hét még érdekes lehet.

A gyógytornász mondta, hogy akkor tekinthető gyógyultnak a páciens, ha rendre ottfelejti valahol a mankóját. Ez vicces, meg jópofa… de nem igaz. Akkor tekinthető gyógyultnak, ha már nem is viszi magával a mankót. Ugyanis amíg ül a sérült, addig elmacskásodik a lába, amikor feláll, akkor pedig beüt az izomláz. Amíg érzékenyek az izmok, a fájdalom meg kisugárzik a térdbe, addig az első pár lépés pokolian fáj. Ilyenkor kell a bot. Viszont 5-10 lépés után eltakarodik a macska, enyhül az izomláz, azaz innentől már tényleg előfordulhat, hogy ottfelejtjük valahol a botot. Az egészséges ember viszont gond – és mankó – nélkül tudja kezelni az izomlázat, már a felálláskor is. (A kettő között, a gyógyulófélben lévő embernél meg már elviselhető a fájdalom, ilyenkor kell erőből otthagyni a mankót.)

Új fejezet, rögzítsük az állapotot. Különösen, ha ilyen jó hírekkel tudok kezdeni.
– Mankó nélkül mászkálok a lépcsőn. Simán, váltott lábakkal, mint mindenki más. És kifejezetten gyorsan.
– A mai (03.05) sétára már nem vittem mankót. És nem is hiányzott. Baszki, sétáltam. Mint minden más ember.
– A lakásban sem használok mankót. Ülés után nehezen indulok, kell némi bemelegítés, de utána megy.
– Leszoktam a kacsáról. Viszont a hajnali vécérebotorkáláshoz még kell a bot. De már csak ide. (Aztán két nap múlva már oda sem. Csá, mankó.)
– Fáj ugyan, de már működik az a bizonyos elhanyagolt izom.
– Holnapután elfogy a vérhígító injekció. :)
– Megpróbáltam teljesen lejönni a fájdalomcsillapítóról: elhagytam a reggeli adagot is és az estit is. Végülis kibírtam, de nem esett jól. Sokkal rosszabb volt a gyógytorna, kevesebb gyakorlatot toltam, a séták is rövidebbek lettek. (A fájdalom a térdbe sugárzik ki, anélkül meg nincs járás.) Egyelőre marad a két szem Cataflan Dolo.
– 101 kiló. Nem jó, de annyira nem is tragikus. Ha úgy nézzük, hogy januárhoz 3 kiló plusz, úgy nem sok, ha úgy nézzük, hogy az évnek ebben a szakában már 96-nak kellett volna lennem, úgy már lehangoló.

Wind of the Changes
– 03.05: Egész nap nem használtam a mankót. Egyáltalán nem. Pedig volt benne egy 2.2 kilométeres séta is. (Hat nappal ezelőtt ugyanettől a sétától másfél napos brutál izomlázam volt.)
– 03.06: Délelőtt kitoltam a montit, felültem rá és tekertem 5 kilométert. (Maga a bringázás egyáltalán nem megerőltető, a fel/leszállás viszont fáj.)
– 03.06: Délben beültem a kocsiba és elmentem az Auchanba bevásárolni. Hülye voltam, hogy eddig nem mertem, simán ment. Egyedül a kiszállás halálos, mert addig ugye ülök, macska, izomláz, ahogy kell. A két kilométer séta a boltban fel sem tűnt.

Nem véletlenül írtam fentebb, hogy érzem a változások szelét. Ahogy teljesen elhagytam a mankót, leszakadt rólam a lánc. Fejben. Egy nap alatt átváltottam beteg emberből kellemetlen helyzetben élő emberré, azaz egyik pillanatról a másikra természetes lett mindaz, amitől korábban féltem. Egyszerűen kivettem a kocsiból a tálca sört, elsétáltam a lakásig, gondolkodás nélkül fellépdeltem a külső lépcsőn és ugyanazzal a lendülettel felvittem a sört az emeletre. Két nappal ezelőtt még a gondolatától is rosszul lettem volna, annyira nyomoréknak éreztem magam.
Mondjuk mankóval tényleg nehéz is lett volna.

Egyébként pedig félidő (03.06; szerda), napra pontosan hat hete történt a baleset. 12 hétre mondták a gyógyulást, úgy terveztem, hogy akkor kezdek el bringázni is. Ehhez képest…

– 03.07: Beöltöztem a téli bringás ruhába, felpattantam a montira és toltam egy Gyál-Vecsés kört. 16 kilométer, jelen állapotban egy óra, de esőben és forgalomban. Simán ment. A legvacakabb az irányjelzés, ugyanis félkézzel tekerve az ember a combjával szorít rá a vázra és egyensúlyoz. Ha tud.

– 03.07: Utána átöltöztem és még aznap sétáltam 2.2 kilométert az erdőben.
– 03.08: Sétáltam 4.3 kilométert az erdőben. Egyfelől ez abszolút rekord, másfelől meg tegnap érezhetően túlhajtottam magam, így mára pihenést terveztem. Az a vicces, hogy mindkét állítás igaz.

Legénykedek itt ebben a tavaszi belelkesedésben, de azért érdemes megemlíteni, hogy mindennek ára van. Pár nap alatt feltoltam ütközésig a potmétert, élvezem is a szabadabb mozgást, de a kora délutáni gyógytorna után gyakorlatilag végignyüszítem a napot. Hasznos nyüszítés ez, tudom, hogy ez kell a gyógyuláshoz… de azért mégiscsak nyüszítés.

– 03.09: Pihenőnap, gyógytornásszal. Megemlítettem a nőnek, hogy úgy tervezem, bringával megyek el a kórházi kontrollra. Először felnevetett, majd elkomolyodva közölte, hogy ez már hübrisz.
– 03.10: Gondoltam, kipróbálom, mi fér bele. Vasárnap délelőtt Rizmájer, porter sör, 42 kilométer bringázás. Nagyon időszerű volt, mert a kocsmában már igazán aggódhattak, mi lehet azzal a pacákkal, aki télen is, nyáron is megjelenik bicajjal vasárnap délelőttönként, majd egy sör után eltűnik.

– 03.11: Levezető séta, 2,2 km. Tíz nappal ezelőtt még világbajnok séta volt, ma már csak levezető. Akkor 20 percnél is hosszabb kilométerekkel, most 17,5 volt az átlag.
– 03.12: Ugyanaz a levezető séta. Kontrollvizsgálat előtt nix ugribugri.
– 03.13: Kontrollvizsgálat. Mivel kiemelten fontosnak tartom, hogy fejben visszaálljak a korábbi életemre, így szigorúan bringával mentem. Nem szántam hübrisznek, eleve utcai jellegű bringásruhát kaptam fel, leszálláskor a sisakot eltettem a hátizsákba, nem látszott, hogy bringával vagyok. (Aztán persze a szivacsos alsónadrág miatt a röntgennél is kiugrott, na meg a dokinál is, legkésőbb akkor, amikor meg akarta nézni a sebet.)
Üldögéltem az osztály bejárata (1) előtt. A doki kikiabált a szobájából, hogy mehetek, majd ki is lépett a folyosóra.
– Nagyon szépen jár – nyugtázta, miközben figyelte, hogyan járok.
– Köszönöm.
– Tudja, mások ilyenkor még járókerettel jönnek.
– És van, aki biciklivel?
– Azzal jött?
– Igen.
– Merőben szokatlan a hathetes kontrollon. De támogatom.

Vissza a dokihoz. Közösen átnéztük a röntgenfelvételeket, basszus, kábé két centi kellett volna ahhoz, hogy combnyaktörésem legyen, ez tényleg nem sokon múlott. Végül megegyeztünk, hogy habár hat hét múlva újból vissza kellene mennem kontrollra, de felesleges. Esetleg, ha történik valami rendkivüli dolog, akkor talán.
Viszont kaptam egy fontos infót is: teljesen normális, hogy fájdalmaim vannak, úgy meg, hogy ennyire erősen terhelem a lábam, végképp, azaz kell a fájdalomcsillapító, de készülhetek arra is, hogy habár 3 hónap után gyógyultnak tekintenek, de egy enyhe fájdalom utána is maradni fog. Valameddig.

Nos, ennyi. Ezt a vizsgálatot akartam még megvárni. Habár 12 hétre, azaz április végére igérték a gyógyulást, már most, a hetedik héten olyan állapotban vagyok, mely nagyon messze van ugyan a teljes gyógyulástól, de már egészen élhető. Nagyon kevés dolog van, amit egyelőre képtelen vagyok megcsinálni, minden más, ha kicsit kinlódva is, de megy. A magam részéről a továbbiakban nem érzem értelmét vezetni ezt a betegségnaplót. Élek. Megvagyok. Igyekszem visszanyerni a régi formámat. Remélhetőleg ez innentől már csak idő kérdése. Április második felében tervezek sétafutni, májusban jöhetnek a hegyi bringázások, júniustól pedig a nyári túrák. Az élet szép. Ha hagyjuk neki.