Igazából nem is tudom, hogyan kezdjem. Talán a legegyszerűbb lenne hivatkoznom erre az írásra, miszerint megírtam már. Csak persze nem mindegy, hogy hogyan és miért… és legfőképpen, mire hegyeztem ki akkor az írást.
Az egész onnan indult el, hogy bringáztam és megint eszembe jutott Müller Péter írása. Egy kicsit csócsáltam, egy kicsit töprengtem rajta, majd arra jutottam, hogy kedves Péter, minden tiszteletem mellett csak azt tudom mondani, hogy b@szd meg te a lovat. Ugyanis a mondat addig rendben van, hogy ti a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején letettetek valami nagyon fontosat az asztalra (Nirvánia), nagyon súlyos szövegek voltak, mély mondanivalóval, erős közéleti töltettel és ez nagyon rendben volt (írja ezt egy akkori alteros)… szóval oké, de ezt lezárni azzal, hogy bezzeg a mostaniak (Republik) meg a léggömböt hámozzák, a semmit csomagolják, az minimum szemétség.
Szóval ez volt az alapgondolat. Ezt csócsálgattam a bringázás során.
Természetesen felmerült, hogy azért leszólni valakit, mert nem forradalmár, hanem egyszerűen “csak” zenél, az önmagában is szereptévesztés.
Az, hogy szerinte egy szövegnek mindig mélynek, katarzisra döbbentőnek kell lennie, szintén szereptévesztés. Itt lehetne utalni az operákra, a kórusművekre (ahol legtöbbször még csak nem is értjük a szöveget, de nem is az a lényeg, hanem az emberi hang, mint hangszer hangzása), de ide lehetne sorolni az ún. látomásos szerzőket (Bereményi, Lovasi), akik szintén nem könnyen érthetőek, bár tény, hogy könnyebben asszociálhatók, mint a repül a bálna.
Mind a két fenti felvetés kifejtése önmagában is megérne egy-egy írást, de most a harmadik felvetést bontanám ki, mivel a téma önmagában is a kedvencem. Ez a szürrealizmus.
Kérdés, válasz. Minden tárgy, minden természeti esemény egyben kérdés is, melyekre egy másik tárgy, egy másik természeti esemény létezése a válasz. A boncasztal. Röné. Ahol Magritte illusztrált írásaiból értettem meg, hogy a boncasztalos definíció – Esernyő és varrógép véletlen találkozása a boncasztalon – nem vicc. (Pedig akár az is lehetne, eleinte annak tartottam. De ha azt hiszed, hogy ezek vicces fiúk, akkor nézd meg Dali és Bunuel filmjét, az Andalúziai Kutyát. Már ha van gyomrod hozzá. Elméletileg egyébként Dali is olyan vicces csókának tűnik, nos, én elolvastam néhány könyvét, nem az.)
Tuba: kérdés. Bedőlő szék: válasz. Az ég: a környezet.
Esernyő: kérdés. Varrógép: válasz. Boncasztal: a környezet, ahol a kapcsolatnak értelme van. (Pontosabban nincs, de épp ez a lényeg.)
Lautréamont itt úgy ír le egy fiatal fiút, hogy “szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. André Breton szintén gyakran használta ezt a sort a szürrealista diszlokáció példájaként. Max Ernst definiálta a szürrealista festmény szerkezetét Lautréamont “véleletlen találkozás a boncasztalon” sora nyomán mint “két valóság összekapcsolását, amelyek sehogy sem illeszkednek egymáshoz, olyan körülmények között, amelyek sehogy sem illeszkednek hozzájuk”.
– Wikipedia –
“Amikor egy esernyő, amelynek ártatlan rendeltetése egyszer és mindenkorra adottnak tűnt, egyszer csak egy másik, tőle nagyon különböző és nem kevésbé abszurd tény, a varrógép társaságában találja magát, méghozzá egy olyan helyen, a boncasztalon, ahol egyikük sem érezheti magát elemében, akkor, és pusztán ezáltal, e dolog megszabadul ártatlan rendeltetésétől, és elveszíti önmagát; a relatív kerülőútján keresztül az abszolút hamisságból egy új abszolútumba jut, amely igaz és költői; az esernyő szeretkezni fog a varrógéppel. Ez a nagyon egyszerű példa jól megvilágítja az egész eljárás természetét. A szerelmi aktushoz hasonló tiszta cselekedeteket követő teljes átváltozás minden olyan alkalommal szükségképpen bekövetkezik, amikor adottak a kedvező körülmények – két olyan tény párosodik, amelyek nyilvánvalóan nem párosodhatnának, méghozzá egy olyan síkon, amely nyilvánvalóan nem felel meg a természetüknek.”
– Max Ernst –
Ebben a törekvésben az elméleti kutatások használhatatlanok voltak, éppen ellenkezőleg egyedül a gyakorlati kísérletek vezethetnek eredményre. „Egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon” (Lautréamont) ma már általánosan ismert és követett példa, és a szürrealisták által felfedezett jelenség klasszikus mottója. Hasonlóan megfogalmazható tétel: Két vagy több elem egybekomponálása ezen elemek természetével ellentétes háttérben kiválóan alkalmas egy hatalmas költői emóció felkeltésére. […]
– Max Ernst –
Izé, akkor most hol is járunk? Hát ott, hogy
“Két vagy több elem egybekomponálása ezen elemek természetével ellentétes háttérben kiválóan alkalmas egy hatalmas költői emóció felkeltésére.”
Tehát amikor ott vagyunk, hogy a Republik szövegeiben látszólag véletlenül odahajigált szavak, mondatok váltják egymást, az minden további nélkül lehet a tudatalattira alapozott költői eszköz is. Persze, lehet kóklerség is, nyilván, de azért ez messze nem ilyen egyszerű.
Unokatesóm művészember. Kamaszként kisérletezett azzal, hogy összegyűrt egy papírlapot, festékhengerrel végigment rajta, majd kiegyengette. Lett rajta egy véletlen minta. Ilyenből csinált néhányat. A tanárai elájultak a képektől, szerveztek is belőle egy kiállítást az iskolában.
Van-e hangja a kidőlő fának, ha nincs a közelében senki?
A válasz mindkét esetben ugyanaz: definíció. Ha az a meghatározás, hogy a zaj az a rezgés, mely a levegőben keletkezik (adó), amikor dől a fa, akkor igen, van hangja. Ha az a definíció, hogy a zaj az a rezgés, mely a dobhártyán keletkezik (vevő), akkor nincs, hiszen nincs a közelben dobhártya.
Ugyanez az első példánál is. Mi a művészet definíciója: az, amit a művész ki akart fejezni (adó), vagy az, amit a közönség kiolvasott a művéből (vevő)? Mi van akkor, ha a művész nem akart kifejezni semmit, csak random csinált valamit, de a közönség mégis mélyértelmű dolgokat olvasott ki belőle? Művészet ez?
Véleményem szerint mindegy.
Mindegy, hogy Cipő begombázva hajigálta össze a szavakat (megjegyzem, ez is egy értékelhető alkotói metódus, hogy ne menjek messzebbre, Samuel Coleridge, Keith Richards, vagy Bérczesi Robi), illetve tudatosan válogatta össze, ráerősítendő a dal hangulatára. A lényeg, hogy működik, az ének, az emberi hang eleve kell a hangzásba, a szöveg meg segít kialakítani a hangulatot. Hogy nincs világos értelme? Miért, a szürrealizmusnak van? Még egyszer, ezek a kérdés-válasz dolgok a tudatalatti szintjén működnek.
A furcsa az számomra, hogy Müller Péter, akinek a tudatalatti mondhatnám a második otthona, pont ő nem értette ezt. Cseh Tamás vette a lapot és csinált egy közös lemezt Cipővel, melyen egymás dalait énekelték. Koncz Zsuzsával is dolgoztak együtt.
„nehéz a szövegírót elválasztani a dalszerzőtől és az énekes figurától, de Cipő dalainak jelentős része épült a költészetbe fordult szövegsorok mágikus erejére, ahol a legősibb dalforma, az énekelt ritmusos szöveg mindig többet üzen a megfejthető jelentésnél”
– Bródy János –
Ez nekem azt mutatja, hogy a Republik dalok szövegei is tudatosak, tudatosan ilyenek, nem pedig véletlen összehajigálások.
De ez, mint ahogy írtam is, mindegy. A lényeg, hogy a hallgató hogyan értelmezi.
[PS]
Megkérdeztem a chatgpt-t, hogy szerinte a ‘Repül a bálna’ című dalban mit akart mondani a művész?
Ez volt a válaszban: A szöveg abszurd, repetitív és látszólag értelmetlen, de éppen ebben rejlik az ereje.
Recent Comments