Fiók aljáról #01

Ez a blog nem úgy íródik, hogy eszembe jut valami, és hopp, megírom, majd már rakom is ki. A legtöbbször csak arra van időm, hogy feljegyezzem azt, ami eszembe jutott, esetleg beleírjak néhány vázlatpontot, egy-egy markáns mondatot. Ilyen, különböző kidolgozottságú feljegyzésből most is van vagy ötven a piszkozatok között.
Mivel mostanság éppen nem történik semmi érdekes (nem a francokat, csak nagyon nincs időm írni), szóval az időhiány miatt inkább ezeket a félkész írásokat fejezem be.

~oOo~

Kábé 2,5 évvel ezelőtti feljegyzés

~oOo~

Hogy miért nem szeretek multiknál dolgozni. Mesélek.

Projekt egy ügyfélnél. Szerettem volna, hogy egy szolgáltatást bővítsenek ki. Erre fel kell venni egy ticketet. Ilyesmire én nem vagyok jogosult. Leadtam a kérelmet a projekt menedzsernek, aki továbbította a koordinátornak, aki odaadta annak az embernek, akinek megvan a jogosultsága a ticketing rendszerben. Berögzítette. Egy nappal később jött egy visszakérdezés a ticketing rendszeren keresztül: biztos, hogy nekem ez kell? Mert meg lehetne oldani egyszerűbbben is, így, meg úgy.
Na most, normális helyen innentől úgy megyünk tovább, hogy felhívom a pacákot és megbeszéljük. Mert azt már régóta megtanultam, hogy a nagy arc kontraproduktív. Lehet, hogy az illető azért javasolta ezt, mert nem látja át abból a magasságból a dizájnt, ahol én összeraktam. De az is lehet, hogy igaza van és az általam kért módosítás náluk nem valósítható meg, vagy éppen valami okból tiltva van a rendszerükben. Hányszor láttam már, hogy a helyi szabályozás felülírta a best practice alapú tervezést. A kérdés telefonon két perc alatt elrendezhető, utána – amennyiben szükséges – feladok egy ticketmódosítást és mehet minden tovább.

Bedobtam a láncba a telefonszámomat. Hogy továbbítsák és a srác hívjon fel. Azt a választ kaptam, hogy az illetőnek nincs nyilvános telefonszáma, nem hívható fel.
Egy ideig elég bambán néztem, majd megírtam, hogy nem én akarom felhívni, hanem azt szeretném, ha ő hívna engem.
Erre nem jött válasz.
Oké. Akkor szépen nekiültem és maximális udvariasággal megírtam, miért nem jó a javasolt módszer.
Ez volt az a levél, melyet mindenképpen el szerettem volna kerülni. Mert jó eséllyel egósérüléssel fog járni. Ha ugyanis kiderül, hogy nekem van igazam (márpedig sanszos, mivel a régi rendszerben is így lett megvalósítva ez az izé), akkor a hapsinál be fog indulni a seggvédő/egóvédő mechanizmus. Ő ugyanis csak a ticketing rendszerben fog találkozni a válaszommal, mely rendszer nyilvános, monitorozott, archivált, ami oda bekerül, arról értesül a fél világ, köztük a főnöke is. Azaz várható, hogy ha nekem lesz igazam, az illető be fog feszülni. A projekt pedig ilyesmik nélkül is elég vacak, senkinek nem hiányoznak a cicaharcok.

Szóval megírtam a levelet és elküldtem a projekt menedzsernek. Aki hasonlóképpen gondolkodott és inkább nem küldte tovább. Nekiállt megbeszélést szervezni. Ő úgyis kint van az ügyfélnél, megkeresi az illetőt, áthívja magához és online megbeszéljük hármasban ezt az egészet.

Azóta eltelt egy nap, egy hét, két hét. Még nem sikerült összehozni a megbeszélést.

Ugye megvan, hogy egy kábé kétperces telefonbeszélgetéssel tisztázni lehetett volna az egészet?

3 Comments

  1. Mindenkinek van pár ilyen sztorija szerintem. Az én praxisomból pár példa:

    1, adatmigráció több résztvevővel, kézi kurblizással, mert senki nem férhet hozzá az adatbázishoz: macerás folyamat, és időkorlátos, úgyhogy elgyakoroljuk kétszer. Aztán kiderül, hogy az ügyfél embere, aki tudja hogy kell a letöltéseket végrehajtani, szabadságra ment, és szó nélkül betettek helyette egy szerencsétlen gyakornokot, természetesen a migráció napján, minden instrukció nélkül
    2, belső fejlesztési projekt, ott kell ülni az átkozott openoffice-ban. Gondolná az ember, legalább van infrastruktúra: kiderül, hogy az asztalom mellett álló nyomtatót nem tudom használni, mert két tűzfal is van közöttünk. A tűzfalon portot nyitni reménytelen: ha feladnék egy ticketet, és valami csoda folytán két lépcsőben engedélyeznék, akkor megkapná az üzemeltető külsős cég, akik valamikor megcsinálnák, valószínűleg elsőre nem jól. Fél év alatt meg is lenne.
    3, Ugyanitt: a fejlesztői gépek és a build szerver között van egy tűzfal. Azon túl a teszt szerverig még kettő. Át lehet ugyan rajta menni, de macerás. Mikor megkérdezem miért szopatnak, néznek rám mint a véres rongyra.
    4, A belsős emberek elképesztőek tudnak lenni. Tisztelet a kivételnek, de sokan tökéletesre fejlesztik a hozzánemértés takargatását, a seggvédést, és a munka hárítását:
    pl. Egy ember fér hozzá az adatbázishoz. Kiadják neki, hogy írja meg a szükséges lekérdezéseket. Ebből két hónapos ügy kerekedik, a legmagasabb szintig eszkalálódik a dolog, mert sehogy sem készül el a feladat. Kiderül: az embernek fogalma sincs az sql-ről, nem akarja megtanulni, és annyi esze sincs, hogy segítséget kérjen. De hárításból fekete öves. Pédamondat: “nem lehet sql-t futtatni, mert mozognak az adatok”. És ezt simán elhitték neki.
    5, Fejlesztési projekt, késésben, túlórázással, majd megszakadunk hogy legalább a minimum működjön. Szólnak hogy tegyem fel az ügyfél teszt szerverére. Kimegyek a telephelyre, mert máshogy nem lehet, nagy nehezen bejutok. Ott az ember. Természetesen csak ő érhet hozzá a konzolhoz. Elkezdem neki magyarázni, hogy mi a menet. Erre fél perc után a szavamba vágva ennyit mond: “kérem a telepítő készletet”. Kiderült, annyira hajlandó, hogy az ő linuxukhoz való csomagot felteszi, Amúgy a tökét vakarja egész nap.

    Az igazán irritáló az egészben az elvárt hozzáállás: oldd meg, mert te vagy a külsős, az a dolgod. Közben pedig fogd be a pofád, tűrj, és mosolyogj. A legdurvább szakmai hibának, vagy akár szándékos kicseszésnek sincs soha semmilyen következménye. Ha valami nem sikerül, te vagy az oka.

    Értem én, hogy felesleges ágálni, a nagyvállalati struktúra egyszerűen ezt a hozzáállást eredményezi. Az ember bámulatosan alkalmazkodó állat.

  2. Na jó, de mi lett a végén?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *