Elveszni a nádasban
2021.10.02; szombat

Annyira korán jöttem el előző este, hogy még azt sem tudtam, mikor indul az aktuális túra. Szerencsére a korai lefekvés miatt korán keltem, így egy idő után fogtam nyelvet, aki elárulta, mi a megcélzott időpont.
Nagyon jól álltunk.
Mint kiderült, Nej sem húzta sokáig odakint, azaz mindketten nagyot aludtunk. Végre a sportórám is kénytelen volt elismerni, hogy oké Gézám, ez már nem is volt olyan rossz.
Reggeliztünk. Pakolászgattunk. Fürdőszoba. Beöltözés. Szóval a szokásos. És már nagyon korán kint voltunk a parton, annyira, hogy bőven volt időm játszani a drónnal is. A horgászokat szemmel láthatóan nem zavarta. Jó jel.

A horgászokat konkrétan nem ez zavarta. Ott álldogáltak, egymástól 20-30 méterre a morotva partján. Aztán megérkeztünk a kisbusszal. Kajak a tetőn. Néztek. Nézdegéltek. Úgy váll fölött, hátra-hátrasandítva. Egy autó, két kajak. Belefér. Aztán megérkezett a következő autó. Szintén két kajakkal a tetején. A horgászok már kezdtek gyanút fogni. Látszott rajtuk mind az eszmélés, mind a kétségbeesett reménykedés. Add Istenem, hogy ne jöjjenek többen! Majd jöttek sorban a többiek. Tíz autó után behúzták a damilokat, lezárták a felszerelést és leültek a kisszékükre. Húsz autó után már csak ültek és kínjukban vigyorogtak.

A mai terv érdekes volt. Van egy legendás átjáró a Kis-Tisza és a Csapó-Tisza között. Hivatalosan nem létezik, pedig igény, az lenne rá. Ugyanis két hosszú, párhuzamos útvonal között teremt kapcsolatot, nagyjából az útvonalak felén. Jelentős rövidítési lehetőség.
A probléma az, hogy az útvonal… nem egyszerű. Van négy rejtett tó, bent, jócskán a sűrű nádasban. Mind a négyet meg kell találni. A köztük lévő útvonal hivatalosan nem létezik végig, a térképek nem mutatják, pontosabban nem mindegyik. Az írás végén berakott Mapy.cz térképe mutatja, a Garminé, a Locusé meg nem, de még a Cartographia papír alapú nagytérképe sem. Pongor-tó, Ispán-tó, Gaznyilas, Hod. Ezeken kell átjutni, időnként fél méter széles átjárókon. Nagy kaland. Az útvonal nagy kitérésekkel kavarog a nádasban, időnként félrevezetően, értem azt, hogy van előtted egy nagy tó, azt hiszed arra kell menned, de persze nem, hanem a tó bejáratánál rögtön ki is kell menni jobbra egy borzalmasan szűk ösvényen. Nem tudom, ezt az útvonalat ki találta meg, de minden elismerésem neki. Mi 2006-ban Barnával nekivágtunk, a helyismeret teljes és büszke hiányával, láttuk a poroszlói templomtornyot, láttuk, milyen közel van, úgy gondoltuk, hogy ezen a szar kis nádason csak keresztülharcoljuk magunkat valahogy. Nos, nem. Egy komplett délutánt csesztünk el az útkereséssel, de nem jutottunk semmire. Végül kénytelenek voltunk visszafordulni és a hivatalos túraúton eljutni Poroszlóig.

Szép nagy csapattal mentünk. Úgy általában is elmondható, hogy az utóbbi évekhez képest ez a mostani végre olyan igazi találkozós volt, sokan regisztráltak, sokan jöttek, sokan eveztek és sokan nyüzsögtek este az aktuális tűzhely körül. Volt élet, na. Ami persze jelentett kihívást is. Például átvinni ennyi embert az átjáró szűk ösvényein. Vagy kikötni ennyi emberrel a Fattyúszerkő kilátónál.

A közelmúltban rakott össze egy lelkes amatőr csapat két kilátót is a Tisza-tavon. Ne olyan égigérő kilátókat képzelj el, 3-4 méter magasak, de a sík terep belátásához bőven elegek. Mind a két kilátó kiemelt célpontja lett a vízitúrázóknak. A Fattyúszerkő kilátó szilárd talajon áll, ki lehet kötni előtte. Ráadásul ez közvetlenül az egyik főútvonal, a Csapó-Tisza mellett van, itt mindig nagy a tömeg. A másik, a Bölömbika kilátó délebbre van, eléggé eldugott helyen, ráadásul szárazföldről nem érhető el.

A magam részéről biztos voltam benne, hogy valamelyik Pyrus túrába bele fog esni valamelyik kilátó. Sőt, az eredetileg tervezett tókerülős túrába bele is terveztem mindkettőt. Jelen esetben a Fattyúszerkőt céloztuk be, méghozzá kifejezetten vagányul, közvetlenül a Hodból kijövet. Innen egyszerűen _nem szoktak_ jönni emberek. Most meg megjelent 40 kajakos. Csak éppen ugyanekkor megjelent balról, a Tisza felől néhány motorcsónak, jobbról, Poroszló felől pedig kábé négy kenu, tíz emberrel, miközben, mert eléggé elől mentem, láttam, hogy a kilátó kikötőjét teljesen elfoglalták a motorcsónakok.
No way. Itt egyszerűen nem lehet kikötni. Szombat van, ráadásul jó idő, talán az utolsó ilyen hétvége az évben, zsufi van.
Visszaeveztem Nejhez, megdumáltam, hogy hagyjuk az egészet a francba. Majd egyszer. Amikor nem hétvége van és ketten evezgetünk. De ezért a kicsike kilátóért most nem érdemes szenvedni.
Így nekivágtunk Poroszlónak. Az volt ugyanis a túra nagy-nagy pihenője.
Habár a nádast bűnös módon kiirtották, de azért sietősen, na jó, futva, a parton el lehetett érni pisilős helyeket. Utána visszasétáltam a kajakhoz, kivettem a drón táskáját és kényelmesen visszaballagtam a nádas mellé. Vicces volt, hogy néhányan csak ezt vették észre és azt hitték, hogy a kicsi bőröndben klotyipapír van és én úr módjára vonulok szarni.

Innen elsétáltunk a lángososhoz. Nem is tudom, mit mondjak. A lángos itt finom. Ilyenkor, októberben meg más már nincs is nyitva. Egy oázis.
De.
Az olajat csesznek cserélni. Ha savproblémád van, neadjisten refluxszal nehezítve, akkor ez nem a te lángossütőd. Péter, aki szintén érintett, rögtön egy unikummal kezdett, még a lángos előtt. (Jelzem, működik.) Én marha voltam, nem kaptam be se gyógyszert, se unikumot. Végig is szenvedtem a hazautat, nem győztem nyelni a fel-felbukó savat a torkomban. Az érdekes az volt, hogy Nej, aki egyáltalán nem érintett ezen a területen, szintén a savval birkózott hazáig és mindkettőnknél a kétcentes pálinka rakta helyre a dolgot. Szóval, óvatosan.

Hazafelé egy kicsit cifráztuk. Valki medence, a dzsuvában megtalálni a Szartos (görögösen Szartosz) bejáratát, utána átvergődni a Nagy-Morotvába, onnan pedig a tegnapi úton hazaevickélni. Ez is szép út volt. Azt néztük, hogy vagy volt valami áramlás, vagy valami szél, de mindenki azon csodálkozott, hogy olyan 7,5 km/h körüli tempóban tette meg az utolsó szakaszt. Vagy csak mindenkinek nagyon kellett pisilnie.

Most kellene beszámolnom, mekkora orbitális buli volt este. Bármilyen meglepő, de tényleg jó buli volt. Az átlagos szezonzárók dinamikája mindig is úgy nézett ki, hogy péntek este volt a legdurvább buli, akkor élte ki mindenki a haverok régóta nemlátásanak masszív sokkját, hajnalig, ami belefért. Majd szombaton volt egy korai indulás, egy 25-28 km távolságú evezés, és hát… este a harcosok már elfáradtak. Persze, volt közös zöldségpucolás, volt közös bográcsozós főzés, de a vacsora után a felek pánikszerúen húztak haza aludni.
Ellenben most, meglepő módon, szombat este volt élet, és nem is kicsi.
Meglehetősen szomorú, hogy minderről a krónikás nem igazán tud beszámolni. A bográcsban készülő csülkös babgulyás eleve nem volt pálya számomra, különösen késő este. De sajna maga a buli sem. Eleve ekkor már két napja fájdalomcsillapítókon éltem. Bedurrant a derekam a sok alvástól. (Ironikus, de komoly.) Azaz tabletta, hogy aludni tudjak, tabletta, hogy evezni. Emellett pedig a gyomorsav miatt ráálltam a refluxgyógyszer folyamatos szedésére. Finoman szólva is pokolian vacak volt a kedvem. Hiába volt ott a tűznél rengeteg haver, egy csomó ember, akikkkel szívesen beszélgettem volna, de teljesen befordultam. Nem is húztam sokáig, elkortyolgattam kint egy sört, aztán visszamentem a faházba, bevettem az éjszakai gyógyszereimet, olvasgattam egy félórát, mert annyi kellett, hogy hassanak, majd beborultam az ágyba.