Hazautazás
2021.10.03; vasárnap

A társaság vasárnap még evezni szokott. Ki kisebb távot, ki hosszabbat. Mi ezt rendszeresen kihagyjuk. Egyszerűen a hétfő mindkettőnk számára egyfajta pokol, na jó, annyira nem rossz, de mindenképpen sűrű nap, amelyre fel kell készülnünk. Nem beszélve a háztartásról és nekem az aktuális gépszíjról. Emellett apámnak mostanában van a születésnapja és ha már itt vagyunk Eger közelében, nehogy már ne ugorjunk be.

Lényeg a lényeg, vasárnap mi már nem evezünk (azért jöttünk le korábban, hogy meglegyen a kilométer), ki szoktunk sétálni a partra, érzékeny búcsú, majd a könnyes zsebkendő elcsomagolása után indulás haza.

Ez most megborult. András ugyanis kitalálta, hogy valósítsuk meg régi álmát, a margarétát. Ez úgy néz ki, hogy rengeteg kajakos, a kajakok orránál fogva összekapcsolódik. Virtuálisan, persze, bár voltak olyan hangok, hogy valaki szaladjon körbe és kösse össze a kajakokat. (Na, ezt nagyon szívesen felvettem volna.) Persze az összekapcsolódás önmagában nulla, azt le is kell fényképezni. Eddig vacakoltunk mindenféle szelfibotokkal, de… hagyjuk.
Most viszont ott volt a drón. A nagy lehetőség.

Meglepő módon mindenkinek tetszett az ötlet. Bekalkuláltuk a napot, a szelet és kijelöltük, még a partról, hogy hol kell összehozni a margarétát. Az emberek bevágták magukat a kajakba és kisprinteltek a célterületre. Olyan gyorsan álltak össze, hogy alig értem ki a drónnal. Nem is bírtam elfoglalni az ideális pozíciót, aztán amikor elkezdtem volna mászkálni, már összeállt a kör, az evezőemeléshez még éppen le tudtam süllyedni, de mire a circle beépített programot elő tudtam hívni, addigra a margaréta már ezerfelé bomlott. Szóval szép lett, meg jó, meg frankó, de azért lehetett volna sokkal jobb is.

Innentől viszont már tényleg nem történt sokminden. A parton maradók elbúcsúztak egymástól, mi már reggel elpakoltunk mindent, búcsúpisi, leadtuk a kulcsot, fizettünk… és vége. Ennyi volt a kaland.

Egerben kifizettük a sarudi szállást, ebédeltünk a családi házban, hosszasan beszélgettünk.

Utána hazakocogtunk.

Most kezdek ráállni arra, hogy a rengeteg podcastot, melyek szembe jönnek velem a neten, kirakom egy pendrive-ra és meghallgatom. Nyilván nem mindet, de az igazán érdekesnek tűnőket igen. Otthon úgysem lenne rá időm (otthon.. idő… nagyon idegen dolgok), de a kocsiban viszont van. Most például Sajó Tamás interjúkat hallgattunk és csak ajánlani tudom mindenkinek.
Az Élet meg Minden: #040 Sajó Tamás – Nagykönyvtár a hátizsákban
Tilos Rádió 3. Utas

Tulajdonképpen most kellene jönnie a lecsengésnek. Amikor vége egy hosszú túrának, a szerző, kellemesen elfáradva, jelezné, hogy huh, mennyire megerőltető is volt a túra, de mennyire rendkívüli is, és olyan szép, enyhe, lecsengő, de fokozatosan elérzékenyítő kifejezésekkel zárná le az írást.
Hogy dögöljetek bele az írigységbe.

Ilyenekre most nem telik.
Leírom, mi van előttem. Hétfő reggel az íróasztalomon lévő papírtáblára 39 taszkot írtam fel. Mind sürgős. És egyik sem a tanfolyamról szól. Az egy önálló darab, melyet 2 hét alatt meg kell oldanom. Ilyeneket írtam fel, hogy hogyan szabaduljunk meg legálisan 100 kg palától és zsindelytől? (Nem, nem hiszed el, mennyire sírósan/káromkodósan groteszk a helyzet. Megírom.) Meg… meg maga az élet. Mert mindenki akar tőlem valamit. Lehetőleg most. De legkésőbb holnapig. Nekem pedig pontosan ki kell méricskélnem, melyik igényt milyen szinten ignoráljam. Mert mindenre egyáltalán nincs idő. Közben beállítottam a közel abszolút rekordot is, a blog írását kedd hajnal négykor fejeztem be, majd utána aludtam egy nyúlfarknyit. Az óra szerint új negatív rekord született, konkrétan 4 pontra értékelte a mutatványt az 1-100 skálán. Csak szólok, hogy az előző rekord 36 pont volt.
Hát… így élünk. Mondjuk, most egy ideig már tényleg nem lesz semmilyen túra.