Reggeli futás, utána zuhanyzás. Hálószoba. Zokni felszenvedése. Közben elvándorolt a tekintetem és megállt egy fekete könyvön Nej szakkönyvei között. Láttam már ezerszer, de most kíváncsi voltam, mi is ez. Levettem. Atyavilág.
A PERRY.
Egy időben ez volt a bibliánk. Ha valami nem volt világos, irány a könyvtár és ebből lehetett utánanézni. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, sőt, kifejezetten agyzúzó. De tényleg benne volt minden.
Felcsaptam.
Izé. Biztos nem jó helyen nyitottam ki.
Lapozgattam. Visszarogytam a székbe. Tovább lapozgattam.
Ember. Egy kumma szót nem értettem belőle. Nem mintha sok szó lett volna benne, adatok, táblázatok és az elviselhetőnél sokkal-sokkal több integrál jel. A címek még úgy-ahogy mondtak valamit, de a bevezető mondatoknál már feladtam. És valamikor mindezt értettem. Vagy legalábbis levizsgáztam belőlük. Hihetetlen. Nem az, hogy valamikor mire voltam képes, hanem az, hogy mindezt huss, simán elfelejtettem. Komolyan, úgy éreztem magam, mint Algernon a könyv vége felé. Csak ültem és zavartan bámultam a falat.
Aztán szerencsére eszembe jutott, hogy milyen reakciókat kaptam, amikor kijött a TCP/IP hálózatokról írott könyvem. Melyben több volt a szám, mint a betű. Melyben még véletlenszerűen sem volt tizes számrendszer, csak a szép letisztult kettes, meg a frappáns tizenhatos. Megnyugodtam. Ez azért még mindig megy. Nem történt semmi, csak kidobtam egy absztrakt garnitúrát és behoztam helyette egy másikat. Nincs itt semmi látnivaló, lehet továbbmenni.