Mindig tanul az ember. Idáig meg voltam győződve arról, hogy a ‘miért nevetünk a vicceken?’ kérdésnek nincs értelmes megoldása, hiába szentelte Szalay Károly szinte az egész életét a humor analizálására. (Egyébként ritka unalmas könyveket írt a témáról, de ez már csak személyes vélemény.)
Aztán a napokban olvastam egy cikket, mely egy lépéssel közelebb vitt. Ez egy másik megközelítés. Szalay bölcsészként az embert kereste a humorban, a biológusok viszont megpróbálták az egészet biológiailag, biokémiai módon megfogni. És messzebb jutottak. Nagyon leegyszerűsítve azt mondták, hogy minden vicc tartalmaz egy szokatlan elemet. Ennek a megtalálása, megfejtése, azaz a poén megértése örömet okoz, melyre a szervezet egy dopamin fröccsel reagál és ezért kezdünk el nevetni. Nyilván sok múlik azon, hogy mennyire szokatlan a viccben elrejtett elem, mennyire jó a mesélő, mennyire készíti elő a poén becsapódását, mennyire lesz az váratlan. Mint ahogy az is érthetővé válik, hogy akik hivatásosan foglalkoznak a humorral, az úgynevezett nagy nevettetők, miért olyan fanyar emberek civilben. Egyrészt, mert ismernek minden viccet, másrészt mert már az első mondatból kitalálják a poént. Az is magyarázható, hogy miért vannak humortalan emberek: náluk ez a folyamat alacsony intenzitású. Mint ahogy a skála másik oldalán vannak olyanok is, akik minden apróságon harsányan röhögnek.

Vedd észre, hogy azt írtam, egy lépéssel közelebb kerültünk. Igen, mert most már tudjuk, hogy milyen folyamatokat indít be egy jó vicc. De hogy mitől lesz egy vicc jó, azt valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Még Szalay Károly sem.