Date2020. June 25. Thursday

Benne vagyunk a tévében

A héten volt kint az ATV az utcában forgatni. 2,5 perces beszámoló lett belőle a Híradóban.
Ennyi idő alatt nyilván csak a felszínt lehet karcolni. 2,5 perc alatt még a ‘kérdezzemegorvosátésgyógyszerészét’ fickó sem tudná lehadarni még a címszavakat sem.

Két értéke mégis van a videónak:
– Benne van vizuálisan is a környék. Látható, hogy mi az, melyet az önkormányzat meg akar semmisíteni.
– Az alpolgármester. Ahogy próbálja védeni az álláspontját. Egyszerűen elképesztő. 1:55-nél kezdődik. Priceless.

Ez van annyira jó, hogy ki is részletezem.

Az alpolgármester szerint többéves törekvés, hogy egy XXI. századi fővárosban ne legyenek földutak.

Könyörgöm, milyen begyöpösödött, idióta, betoncentrikus szemlélet már ez! Kint vagyunk a város legkülső peremén. A földút egy erdő szélén tekereg.
És igen, ennyi a hivatalos indok. Nincs más válasz. Emiatt akarnak kicsapni 150 fát és többszáz bokrot.
Oké, nyilván nem vagyunk teljesen naívak. Ez csak a kamuindok. Elég béna, de hát nem tudtak jobbat kitalálni. A momentumos képviselő viszont kétszer is elszólta magát. A valódi cél egy olyan útszakasz létesítése, amely tehermentesítené a párhuzamos Halomi utcát.
Na, erre varrjál gombot.
Most, amikor minden a Zöld Budapesttel van tele. Amikor jelenleg Budapesten kimagaslóan magas a légszennyezettség. (Kapásból egy link, de tudnék vadászni egy csomó másikat is.) Kevés a zöld, sok az autó. Amikor az a határozott cél, hogy csökkenteni kell a belváros felé menő autós forgalmat. Csökkenteni. Nem új utakat nyitni a számára. És legfőképpen nem egy kirándulóhely beáldozásával, többszáz fa és bokor kivágásával, százegynéhány család életkörülményeinek földig rombolásával.

Petrovai László szerint azért lenne fontos, hogy ez a beruházás most megvalósuljon, mert később valószínűleg nem lesz rá pénz.

Lássunk tisztán. A teljes összeg 560 millió forint, ebből 300-at áll az állam, pontosabban az EU, a maradék 260 milliót az önkormányzat teszi hozzá. Mi is jelenleg az ellenzéki önkormányzatok protestálása? Hogy a Fidesz elvonja a forrásaikat, nem jut pénz semmire. Itt meg el akarnak költeni 260 millió forintot, olyasmire, amit senki nem akar. Miközben annak a pénznek ezer jobb helye is lenne.
Apró nüansz. A lakossági fórumon egy hölgy megkérdezte, hogy miért nem lehetne ezt az útburkolást kicsit arrébb megvalósítani? Ahol nemrég egy csomó ház épült és csak földúton lehet bemenni közéjük. Petrovai válasza az volt, hogy nehogy már közpénzből növeljék magáningatlanok értékét. Már önmagában ez is bicskanyitogató, de ha belegondolsz, a mi példánk azt mutatja, hogy arra viszont nagyon is hajlandó az önkormányzat, hogy közpénzből _lerombolja_ magáningatlanok értékét.

Azért nem egyértelmű ennek az elutasítása. Van egy nagyszámú ember, aki ezt elutasítja, de azért a környéken lakók még használják ezt a területet, akik most nem voltak megkérdezve…

Az utcában érintett olyan százegynéhány lakás. 600-nál több levelet küldtek ki. Ha nem a környékre, akkor hová?

… pedig meg lehetett volna őket is kérdezni, hogy ők mit szólnak hozzá, hogy jelenleg is egy poros úton érik el az erdő szélét?

Azt a leborult kurva életbe. Hát hogyan lehetne természetesebben elérni egy erdőt, mint az azt határoló földúton? B+, ne burkoljunk már le mindent kővel, aszfalttal! Különösen egy erdő szélét ne.

Búvárhajó

Még mielőtt bármibe is belekezdenék, itt van egy elmaradt fénykép a múltkori bringázásról. (A mobilomon maradt. Az utóbbi időben rendre elfeledkezek ezekről a képekről, mert valami történt a telcsi optikájával és minősíthetetlen képeket készít.)

Na szóval. Kerékközépig érő gazban. Országútival. Ahogy kell.

És akkor a kajak. Ahogy írtam, a szarvasi túra után megsérült a Kodiak kormánytartója, cserélni kellett. Nem kicsi buherával. Persze, hogy kíváncsi voltam, mennyire sikerült vízhatlanná tenni. Egy nagyon régi, Thasszosz szigeti kerülésnél már megmutatta a kajak, hogy minimális lazulás a szegecsnél mekkora gondot képes okozni. Innen idéznék.

Ekkor már teljesen megszokott látvány lett, hogy megállunk, többen megvizsgáljuk a kajakot, a társak szent borzadállyal szemlélik az akváriumot a hátsó tárolómban, majd pumpálok egy nagyot. Esküszöm, több vizet szállítottam ebben a pár napban, mint a Golf áramlat.

Na, ez a stift csúszott ki vagy egy centit, ettől a bölcső alsó része elvándorolt. Fent tartotta a csavar, tehát le nem esett, de a nagy súly víz alá nyomta a rést, így akadálytalanul tudott beáramlani a víz. A legaljasabb az volt a történetben, hogy itthon kizárólag üresen furikáztam a kajakkal, a rés nem került víz alá, azaz nem is jelentkezett a probléma. Marha nagy mázli volt, hogy észrevettük.

Hasonló mázli volt, hogy éppen akadt nálam egy nagy kalapács (a sátorhoz), illetve egy kollégánál csillagfejű csavarhúzó, így a parton rögtönzött munkaasztalon mindjárt rendbe is tudtuk rakni a bölcső rögzítését. Innnentől egy vidámsággal kevesebb lett a túrán, a továbbiakban hátul egy gramm víz sem tört be. Ez is dobott a kedvemen, na meg a tegnapi szállásra jellemző viharos szél is elmúlt, így lassan kezdtem élvezni a túrát. (Eltekintve persze attól, hogy addigra a felszerelésünk jó része szarrá ázott.)

Mivel idén is van tervben tengeri túra, nagyon nem akartam ugyanúgy járni. Azaz teszt. Terheléssel.

Nos, igen. Ezért szeretjük a Kodiakot. Nem a leggyorsabb hajó – bár a polietilének között gyorsnak számít – kifejezetten nem karcsú, egyáltalán nem légies… viszont bele lehet pakolni egy zongorát. Összehajtogatás nélkül. Nézd meg a fenti képet: két zsugor ásványvizet lehet egyszerre belerakni a hátsó tárolóba és odabent még lötyögnek. Vinni akartam a 20 kilós kettlebellt is, de nem tudtam volna rögzíteni, fel-alá gurult volna a rakodótérben. De elég volt az ásványvíz, így is égnek állt a kajak orra, amikor beszálltam.
Oké. Hová menjek? Legyen hosszú út. Legyen jó csúcs-csokis hely. Legyen Szigetcsép.
Amiben az a szép, hogy a terep egyáltalán nem a könnyű kiszállásairól híres. Azaz ha elindulok, akkor végig kell tolni a 13 kilométert, akármi is lesz. De a görög túrán kiderült, hogy ez a kajak elmegy úgy is, ha színültig teli vízzel a hátsó tároló. Nincs mitől félnem.
Újabb szűrt káromkodás. Megint elfelejtkeztem az első decktáskáról. Anélkül viszont nem tudom rögzíteni a fedélzeten a vízhatlan táskámat. Mivel úgyis nyitva volt a hátsó tároló, hanyagul bedobtam oda. Aztán hajrá. Pár csapás után jutott eszembe, hogy és akkor mi van, ha mégis beázok? Oké, a táska vízhatlan, de láttam én már karón varjút. Egész varjúsereget. A táskában pénztárca, benne az összes bankkártyám, a mobiltelefonom meg a kocsikulcs. Végülis, mi baj lehet?

Semmi. A tároló jobb lett, mint volt. Korábban mindig volt benne pár csepp víz, most viszont annyira száraz maradt, mint az első tároló. Otthon majd beletolok a képébe egy sprickolós slagot is, de nagyon úgy néz ki, hogy jót tett a kajaknak a szerelés.

Innentől pedig a szokásos zen. Kértem egy gyros tálat, egy korsó barna sört és hátradőlve élveztem az élet furcsaságait.
De erről majd később.

Visszafelé meglepően jó tempót jöttem. Úgy értem, a Duna áradása miatt most az RSD-n is volt rendesen sodrás, zúztam lefelé, de biztos voltam benne, hogy felfelé szenvedni fogok. Aztán nem. Illetve a szenvedés megvolt, de haladtam is. Végül életemben először sikerült Kodiakkal abszolválnom a 26,5 kilométeres távot 4 órán belül.

Az már más kérdés, hogy ezek után hogyan szenvedtem fel a kajakot a kocsi tetejére. Legyen elég annyi, hogy a közeli játszótérről átjött két, félméter magas kölyök, hogy ‘bácsi, segíthetünk’? A kajaktartó olyan két méter magasan van. Alig bírtam visszafojtani a nevetést, hogy udvariasan tudjam megköszönni a felajánlást.
De végül felszenvedtem. Otthon meg le. Utána meg be. Ez egy ilyen játék.

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑