Csak sikerült a múltkor annyit heccelnem a csajokat, míg rá nem vettek arra, hogy immár hármasban tegyük meg a múltkori kört. (Mondjuk túl sokat nem kellett erőlködniük, bringázni szeretek, az RSD csepeli partja meg kedvenc. Menjünk.)

Időjárás. Viharos szél. Véletlenszerűen zápor, zivatar. Háát… A Windy szerint Lacházáig hátszél, utána viszont durva szembeszél végig.
– De akkor már lesz sör! – vetette fel Nej.
Végülis, tényleg.

Meglehetősen közepes tempót diktáltam, a lányoknak idén ez még csak az első 100 km feletti távjuk. Ennek ellenére a szél repített lefelé, olyan 24 km/h átlaggal. Aztán Lacháza előtt ráfordultunk a szembe/oldalszélre és mutatót kaptunk abból, mi lesz visszafelé.

De addig Ráckeve, lángos, sör, dunai panoráma. A szörfösnek tetszett az időjárás.

Kábé félóra tekerés Szigetszentmártonig. Immár szereztek valami hordozható sörcsapot, van csapolt sör. Mondjuk még messze vagyunk a csapolt Soproni Démontól, de az irány legalább már megvan.

Utána a kedvenc, Szigetcsép.

Vacak borult idő. Ennek ellenére fürödtek a Dunában. Mondjuk, egyedül itt. De legalább volt csapolt Bak.
A képen pedig egy rocsó parkol a strandon. Durva. Olyan, mintha egy kocsma parkolójában tank várakozna.

Majd irány a természet. Szószerint. Itt ugyanis a műút átkavar a sziget túlpartjára, Tökölbe. A szigethalmi hídfőt csak földúton lehet megközelíteni. Borzalmasan rossz földúton. Tankcsapdák, a mostani időjárásban saras dagonyákká nehezülve. A parti utat meg sem próbáltuk. A múltkor a Tököli Parkerdő mentén találtam egy földutat. Szintén tankcsapdás, de legalább nem árnyékolták fák, száraz volt. Na, ezt a földutat hibáztuk most el, bementünk eggyel korábban. Éreztem én, hogy baj van, de ekkor már közelebb volt a túloldal, mint visszafordulni.

Mutatom.

Így indult az út. Akár még járhatónak is lehetne nevezni. A cél a távoli fasor.

Csakhogy egyre nagyobb lett az aljnövényzet. A vége felé már térdig érő gyomban tekertünk, de még az úton. Aztán jött ez.

Igen, elfogyott az út. Kétoldalt napraforgó táblák, szemben lucerna. Út, az sehol. Pedig már csak 100-150 méterre voltunk a parti földúttól.
Jobb híján a táblák közti ösvényen kitoltuk a bringákat. Vidám volt.

Ilyesmiket láttunk. Napraforgó tábla.

A távolban a százhalombattai finomító.

Kiérve láttuk, hogy a másik földúton is vastagon állt a sár a gödrökben. Szóval alapvetően még szerencsénk is volt.

A földúton kezdett el szemetelni az eső, a Mi Kis Büfénk előtt kapcsolt rá. Szerencsére két éve befedték a teraszt. Ültünk a végtelenül szomorú időben. Szürkeség, szakadó eső, emberkedő szél. Lányom forróvizes fürdőről álmodozott.

Apró gyöngyszem, hogy itt elfelejtettünk fizetni. (Ilyen a rendszer, nem akkor kérik a pénzt, amikor rendelsz, hanem amikor elmész. Mi meg az eső elállása után ész nélkül indultunk útnak.)

Sebaj, megvolt a hétfői sport is. Lányommal visszabringáztunk. Viharos szélben. A változatosság kedvéért most egy kicsit megtolva. Fárasztóbb lett ez az 50, mint a tegnapi 106.

Aztán vasárnap immár száraz időben folytattuk. Nap, az nem volt, szürkeség, 18-19 fok. Nem valami nagy nyár. A csepeli parton csapattunk is egyet a lányommal, hogy kimelegedjünk.

Utána Rizmájer. Sikerült elkapnunk egy Zorall koncertet. Hát, izé… Sokmindenre számítottunk ezen a napon, erre a megpróbáltatásra nem. Pedig én kedvelem az őrülteket, de ez még annak is gyenge volt.

Végül haza. Azt kell mondjam, a csajok jól bírták. Kiültünk még a lugasba egy sörrel és elkezdtük szőni a terveket. A következő cél egy 140-es kör.
Meg Nejnek egy új bringa.