Szembe a széllel

Olvasgatom a neten, gyakorlatilag mindenfelé, amerre járkálok, hogy jaj, milyen jó, itt a nagy világvégében egy kis pihenés, egy kis otthonlevés, egy kis magunkkal foglalkozás. Ha már úgyis be vagyunk zárva.

Megjegyzem, ez sajnos csak kegyelmi állapot. Az elején járunk és rengeteg ember van, aki már megfertőződött, csak még nem mutatta be a lapjait. Ha össze akarod rakni a matekot, akkor a mostani nyolc kilenc halott olyan tízezres jelenlegi fertőzöttségre utalhat. Csak ugye nincsenek vizsgálatok, ergo nincs statisztika sem. Amikor pedig nyilvánvalóvá válik a helyzet, ezerszer nyomasztóbb lesz a négy fal közé zárva élni.

Na mindegy, egy szavam sincs, élvezzétek, amíg lehet. Csak nekem máshogy alakulnak a dolgaim. Lassan tíz éve dolgozok itthonról, és ez az egész átalakulás inkább megterhelő számomra. Nem tragédia, inkább apróságok. Például mostantól két emberre főzök ebédet. Mert Nej egész nap dzsabberol meg tervrajzokat böngész. Én meg nem sétálhatok át pucéran a fürdőszobából a hálószobába. Nyilván az én munkám sem lett kevesebb, hiszen már kialakult az itthonról dolgozós rutin, ugyanúgy kapom a terhelést, mint korábban. Sőt, egy kicsit még többet is. Egy kicsit vacakabb melókkal. És hogy kimaxoljam az érzést, február utolsó napjaiban vettem/vetettem egy autót Hamburgban, kint is volt egy rahedli ügyintézés, aztán itthon is, gyakorlatilag folyamatosan versenyt futottam a lassan-lassan becsukódó hivatali ablakokkal, de egy őrült rohanással az utolsó pillanatban mindig sikerült még betolnom/betolnunk a papírokat és valami felfoghatatlan csodaként mindenhol rá is ütötték a bélyegzőket, pedig már nem kellett volna, de legyintettek és mégis. Mindezt úgy, hogy február végén Németország már fertőzött volt és mi sem maradtunk le olyan sokkal. Aztán tegnap délután behúztam az utolsó lépést is, ugyan a szervízben az ügyintézők már rendesen köhögtek, de most itt van, teljes értékűen használható a gép, legális. Igaz, a forgalmiját elbaltázták, de jelen helyzetben esélyem sincs, hogy kijavíttassam. Szerencsére a rendőrt sem érdekli. És akkor már csak a régi autót kell még szervízbe cipelnem (nem sikerült, a szervíz már bezárt), meg a bringákat, mert Nej bringája mikor romoljon el, ha nem most (az se sikerült, az a szervíz is bezárt). Hülye dolog, de ebből a helyzetből bármi lehet, nem szeretnék autó/bringa nélkül maradni, illetve ha már így alakult, az sem lenne baj, ha a fiam is megkapná a beígért régi verdát. És akkor még nem is beszéltem arról, ami jelenleg a legjobban aggaszt, hogy a lányom szállodája, ahol Amerikában dolgozott, bezárt, a csajszi utcára került, használható egészségbiztosítása nincs, fizetése hasonlóképpen, hamarosan haza fogják zavarni, csak éppen alig jönnek gépek Európába, közvetlen gépe nincs, a franciákhoz/angolokhoz/németekhez/hollandokhoz meg csak rezidenst engednek be, szóval fogalmunk sincs, hogyan fogja a gyerek ezt az egészet épp bőrrel megúszni, de ezerrel szurkolunk neki. Ehhez képest a tető… a március eleji szélviharok leszedtek néhány palát, na az úgy is fog maradni, mert olyan helyen van, ahová én ki nem mászok, két paláért meg semmilyen mesterember nem fog kivonulni a jelenlegi helyzetben. Legfeljebb lavórozunk. A kocsi miatt a fészert is át kell alakítanom, de megint szerencsém volt, Nej reggel szúrta ki, hogy bezár az IKEA, mit mondjak, élmény volt, tömegben nyomulni a félig már szétvert áruházban, volt egy kis jövőt-előre-vetítő hangulata az egésznek. De az is meglett. Komolyan, ahhoz képest, hogy hetekig csak az erdei futás kedvéért szoktam kimozdulni a lakásból, most, amikor nem lett volna szabad, most töltöttem a napjaim nagy részét boltokban, hivatalokban.
Ha ezt megúszom…

Szóval őrület. Rohanás, idegeskedés. Amikor itthon kellene ücsörögnöm, relaxálnom és várnom, amíg átvonul felettünk ez a rémálom.

Persze… lehetett volna rosszabb is. Tavaly ilyenkor négyen utaztunk Amerikába és egy hétre le lett szervezve minden. Na, azt mind elbuktuk volna. Idén pedig, megcsömörölve minden tömegturizmustól, direkte nem vettünk előre semmilyen repülőjegyet, nem foglaltunk előre semmilyen szállást, pedig máskor ilyenkor már őszig le volt foglalva, meg volt véve minden. Na, ez legalább bejött. Igaz, az, hogy majd az új kisbusszal szabadon csavargunk, az nem annyira, de pislákol még bennem az optimizmus. 1-2 hónap múlva várhatóan enyhül ez az irdatlan bezárkózás, talán meg lehet már mozdulni. Talán.

4 thoughts on “Szembe a széllel

    • Ja, köszi, láttam már. Most éppen mérlegelünk. A csajszinak sikerült meghúznia magát egy kis településen, gyakorlatilag a rák farkán. Nem biztos, hogy jól jár azzal, ha átrepül egy amerikai gócpontba, majd utána egy európaiba és után csisszre elkapja a magyarországi csúcsot.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *