Benne élni

Egészen furcsa az, hogy ha valamivel _komolyan_ foglalkozol, egy csomó időt, erőfeszítést, koncentrációt ölsz bele, akkor egy idő után milyen bizalmas viszonyba kerülsz vele. Bár a bizalmas nem is igazán a megfelelő szó erre. Egyszerűen sokáig kívüle élsz, aztán egyszer csak belekerülsz. Mintha átlépnél egy határt, az az izé beenged a belső régióiba, és egyszerűen innentől benne élsz.

Mostanában a darts-szal vagyok így.

Persze eleinte én is dobáltam össze-vissza.

Mit is értek az alatt, hogy eleinte? Nos, öcsémmel már tíz éves korunk környékén nagy csörtéket vívtunk, bár akkoriban még pikádónak hívták a sportot és koncentrikus táblába dobáltunk. (Made in NDK, nálunk nem is lehetett kapni, mi speciel kint vettük egy tapétavásárlós körúton.)

Ahogy a szakirodalom mondja, a legrosszabb úton jártam. Megtanultam egy rossz stílust, aztán azt próbáltam csiszolni. Nem sok eredménnyel. Szerencsére a sport egyre népszerűbb lett, rendszeresen láthatjuk, hogyan dobálnak a nagyok és itt-ott lehetett olvasni profiktól is, hogyan csinálják. (Hogy mást ne mondjak, a Youtube darts iskolái.) Nem részletezem, legalább négyszer tanultam mindent újra. Többek között feltűnt, hogy minden profi először céloz, majd újra lendít és csak utána dob. Próbáltam én is, megszoktam, dacára annak, hogy ez megint új dobási stílust igényelt. Nem lett jobb a helyzet, sőt. Kifejezett célzás nélkül időnként jobban dobtam. Egy ideig. Aztán valami átkattant és a célzásnál… egyszerűen belekerültem egy másik világba. A külvilág megszűnt, csak én maradtam, a tábla és a nyíl – és ez így is maradt, egészen a nyíl eldobásáig. Drasztikusan megugrott a találati pontosságom. Miközben kintről semmi nem látszik az egészből, mert az egész odabent, a fejben történt.

Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem. Ugyanis ugyanezt már átéltem jó 30 évvel korábban.
Akkor a bridzset toltuk, egyre komolyabban. Kezdve ott, hogy a seregben néhányan megtanultuk a játékot az egyik szobatársunktól. Remek időtöltés volt abban a sivár környezetben. De nem adott többet, mint mondjuk az ulti. Eleinte. Aztán egyre jobban megismertük, egyre jobban elmélyültünk benne. De ez még mindig nudli volt. A következő szint az volt, amikor Vikor Dani, aki akkoriban reménytelenül próbált vegyészmérnökké válni (nem sikerült neki), és nem mellesleg tankörtársam volt és már akkor kiemelt élversenyző szinten nyomta, szóval elkezdett játszani velünk és nem csak tanított, hanem meg is győzött minket, hogy állunk már olyan jól, hogy elindulhatunk versenyeken. Elindultunk. De előtte alapítottunk bridzsklubot, eleinte egyetemi szinten, később városi szinten és bár ezek nagy szavak, de tényleg így volt, felraktuk Veszprémet a hazai bridzs térképére.

Nem, nem akarom túlbecsülni magunkat, nem mi voltunk a legjobb játékosok. Mi – mármint a partnerem (Sándor) és én – azok voltunk, akik megszervezték az egyetemi klubot. Aztán az egyik évfolyamtársunk – András – megszervezte a városit. Ekkor bújtak elő azok az arcok, akik kifejezetten jól játszottak, de lehetőség híján addig csak lapultak valahol.

Értelemszerűen a Magyar Bridzsszövetségtől megkaptuk a maximális támogatást (eszközök, kedvezményes nevezési díjak), hiszen ők is örültek, hogy egy újabb megyeszékhely kapcsolódott be a vérkeringésbe. Mi pedig vadul elkezdtünk versenyezni. Rengeteg sztorim van, de ezek egyfelől rétegsztorik, másfelől úgy emlékszem, itt-ott már írtam róluk. A lényeg, hogy a versenyzés, a magyar mezőnyben való megmérettetés folyamatosan gerjesztette az igényt, hogy minél jobbak legyünk, a sok verseny pedig megmutatta, hol vagyunk jók és hol kutyaütőek. Folyamatosan tanultunk, folyamatosan csiszoltuk a rendszerünket. Folyamatosan kaptuk a versenyeken a visszajelzéseket. A legjobb úton voltunk afelé, hogy… belegolyózzunk. De tényleg. Velem előfordult, hogy egy többnapos, rengeteg partis verseny után sétáltam hazafelé és a lakótelep közepén lévő prérin, körbevéve a tízemeletes betonmonstrumokkal, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ugyanis már nem a valós világban éltem, hanem egy virtuálisban, a bridzs világában. Kártyalapok voltak a haverjaim, akik egy sajátos logika mentén viselkedtek. Én pedig tudtam, hogy melyiknek milyen a jelleme, hogyan kell kezelni őket. És ez az egész tovább folytatódott az álmaimban. Tényleg benne éltem a bridzs mélységeiben. A lapok ekkor már valós személyek voltak, akik valóságosan éltek: egy impasszt úgy kezeltek, mintha tényleg megcsaltam volna az aktuális dámát. A királyok pedig cégvezetőként dirigáltak, felettük a cégtulajdonos ászokkal. A valósággal egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot, a bridzs pedig egyre inkább valóságosabbá vált.
Aztán vége lett. Megismertem a határaimat, megtaláltam azokat a játéktechnikai elemeket, melyeket se ésszel, se ösztönnel nem voltam képes már használni, képtelen voltam beépíteni a világomba. Az is látszott, hogy enélkül a tudás nélkül maximum csak a középmezőnyben tudok játszani. Ráadásul az állandó partnerem is ekkor kezdett – magánéleti okokból – eltávolodni a bridzstől. Egy ideig próbálkoztam alkalmi partnerekkel, de egyszerűen nem működött a kémia, aztán feladtam.

De tisztán emlékszem, milyen volt olyan szinten játszani, amikor maga a játék beengedett a legrejtettebb szentélyeibe. Amikor a valóságos élet helyett felajánlotta a saját világát.

Ijesztő volt. De egyben izgalmas is.

És nem sokkal később jött az informatika.

4 thoughts on “Benne élni

  1. Különösen szeretem az ilyen témájú írásaidat olvasni. Nagyon izgalmas ez a téma. Amikor mondja az amerikai, hogy a baseballban benne van az egész élet.
    Meg is rendeltem a Vikor Dani bridzskönyvet tegnap este – durván le van akciózva a 3000 Ft-ról 200-ra.

  2. Az “ösztön” nem súgott?
    Főiskolás éveiben az egyik srác dobos volt és úgy tesztelt bennünket, hogy a kezükbe adta az ütőket egy-két ütem leütéséig. Nem az ütemtartáson volt a hangsúly, hanem az ütő fogásán. Ha minden bevezető nélkül helyesen fogtad meg az “ütőket”, csak akkor érdemes egyáltalán elkezdeni a tanulást -mondta, egyébként sohasem leszel benne egészen jó. Nem teljesen értettem egyet vele – annak ellenére, hogy ösztönből ráéreztem elsőre a fogásra, de azt kell mondanom, hogy az azóta eltelt idő sajnos vagy nem sajnos, de őt látszik igazolni.
    Ergo, nem a rossz stílus megtanulása volt az alapvető hiba nálad, hanem… a fentiek alapján úgyis kitalálod. :-)
    Ha pedig valamiben nem vagy egész jó, akkor a ráfordított munka nem lesz más, mint időpocsékolás. Legjobb pedig csak akkor tudsz lenni, ha van hozzá tehetséged, de ez azonnal megmutatkozik az “ütő” fogásán… ugye?! :-)

    • Nem egészen értek egyet. Gondolj bele, ha a dobos srácnak igaza lenne, akkor nem kellene semmit sem tanítani. Hiszen aki magától tudja, azt már nem kell, elég ha gyakorol. Aki meg ösztönösen nem tudta, az menjen és csináljon mást.
      (A dartsnál konkrétan először mindenki három ujjal fogja meg, mert úgy érzi biztosan a kezében. Csak bizonyos mennyiségű gyakorlás után jön rá, hogy három ujjal nehezebb jól kontrolláltan elengedni a nyilat, mint kettővel. Viszont a kétujjas fogás elsőre természetellenes. Meg kell tanulni.)

      • A “legjobbra” vonatkozott nála a tanítás és a tanulás szüksége. Csak a gyakorlás a “legjobb” esetében sem elegendő. A “magától tudja’ úgy értsd, hogy ha pl. ráérez a fogásra, akkor őt sokkal “kifizetendőbb” tanítani, mint akinek ezt még külön el kell magyarázni. Az utóbbiból sohasem lesz legjobb. A “jóval” megelégedő emberek esetén értendő az időpocsékolás. A dolgok ilyesmi konstellációjában gondolkodj! Mint írtam, én sem értettem egyet vele, de azóta annyi minden jó és rossz történt, hogy néha azt gondolom, hogy a középszerűségnek talán maga a tehetség lehet a szűrője. Jelzem, nem szilárd a meggyőződés(em)… dartsot pl. két újjal fogtam > célzás > lendít > dob (érzés, ahogy a nagyok csinálják), de mégse nyernék meg egy falusi kocsmai versenyt sem. :-) Szóval, ellentmondásos ez az egész. Néha igazolva látom a dobos srác szavait máskor meg nem.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *