Month: January 2018

Műanyag rizs

Időnként felröppen a hír, hogy Kelet-Ázsiában hamisítják a rizst, méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy műanyagból gyártják. Sőt, ma már ezek az írások egyértelműnek tartják, hogy ez a rizs elárasztotta Európát is.

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

Most tekintsünk el attól, hogy ez az egész valószínűleg nem igaz, hiszen a szervezettel nem reagáló, hőre keményedő (és nem átalakuló) műanyag sincs ingyen, a rizs meg nem tartozik a drága ételek közé, szóval ne erre koncentráljunk.

Hanem arra, hogy mi is lenne ezzel a baj? (Az előítéleteket tessék kint hagyni a ruhatárban.) Gyakorlatilag az összes egészséges étkezéssel foglalkozó oldal a zöldségeket tolja. Jelentős részben a rostok miatt. Mi is a rost? Cellulóz. Azaz olyan anyag, melyet nem tudunk megemészteni. Akkor miért is jó? Mert finom, mert telítettségérzést okoz, mert növeli a széklet mennyiségét, ezzel tisztítja a beleket.

Hahó, a fenti műanyag rizs pontosan ezt tudja. Ha létezne, ez lehetne a jövő étele. Az igazi fogyókúrás ennivaló: tömege lenne, fűszerezve íze is lenne, kalóriatartalma viszont nem.

Felkészül a folyami kavics.

Anno

Üldögéltem elsején a padláson és felidéztem a kezdeti időszakot.

Édes istenem, de régen is volt.

88 januárjában vizsgáztam. Bravúros vizsga volt, én a kettesért mentem és végül négyest kaptam. Megkerestem egy barátomat, hogy most be kellene rúgnunk, de nagyon, nem gond, finanszírozom. Jött is. De hozott magával egy tök ismeretlen csajt, Gabit. Nem kicsit voltam mérges. Én a barátommal akartam elsüllyedni, ebbe a képbe nem illett bele egy vadidegen ember. Mindegy, elvoltunk valahogy, de a közös berúgásból semmi nem lett.
Én akkoriban szingli voltam, a barátnőm valamikor novemberben jelentette be, hogy nem sok jövőt lát a kapcsolatunkban. Nem hiszed el: a legnagyobb baja az volt, hogy nem vagyok elég magas. Marhára nem értettem, de hamar meggyőztem magamat, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt a kapcsolatot. A barátaim viszont, mintha összeesküdtek volna, kapacitálni kezdtek. Hogy Gabi. Ugyanolyan olvasómániákus, mint én. Elképesztően művelt. Mint én. Az Isten is egymásnak teremtett minket. Hiába magyaráztam, hogy ez nem így működik, lesöpörték. Ne legyek már hülye.
Aztán eljött az április. Szabó buli. Nej – eredetileg Szabó – és egy haverja, aki később a tanúja is lett az esküvőnkön – szintén Szabó – orbitális bulit rendeztek a szinten.
Nekem ez nem volt túl jó hetem. Az elején bepróbálkoztam egy lánynál – utólag azt kell mondjam, eléggé otromba módon, a mai napig szégyellem magam miatta – majd magán a Szabó bulin egy másik lánynál is, akit akkor már napok óta puhítottam. El lettem hajtva. Jó. Elmentem aludni. Csakhogy a szobában az egyik szobatársam és barátnője úgy döntöttek, hogy mivel mindenki kint van a buliban, akkor ők párosodnának. Egészségükre. Visszamentem a buliba, kikaptam egy üveg bort a lavórból és elvonultam egy sarokba. Be fogok rúgni. Az se rossz.
Jó tempóban haladtam. Az emberek táncoltak, kurjongattak, plafonig ért a jókedv, én pedig mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Rohadjanak meg. Toltam a borokat.
Aztán egyszer csak odajött hozzám az egyik ünnepelt. Nem, nem a Miklós. Hogy mi a francokat kornyadozok én itt.
– Közöd? – mordultam rá.
– Ez az én bulim.
– És?
– Ne rontsd a hangulatot.
Vágtam egy gúnyos vigyort.
– Most jobb?
– Mi bajod?
– Hagyjál békén.
– Tudok valamit segíteni?
– Hozzál még egy üveg bort.

Elment. Visszajött.

– Csak Cinzano-t találtam. Jó lesz?
– Jó. Legalább hamarabb berúgok.

Nem részletezem. Gabi is be volt csípve, én is, hajnalban – jócskán a buli vége után – már a hátsó lépcsőn smároltunk.
Aztán kora hajnalban mind a ketten hazautaztunk. Ugye tavaszi szünet.

Egy héttel később érkeztünk vissza a koliba. Érdekes volt. Gabit a szobatársai folyamatosan cseszegették. Hogy a hapsija vajon mire fog emlékezni. Az én szobatársaim meg engemet.
Mindenki el volt tévedve. Ritkán csináltam segget a számból, alig vártam, hogy Veszprémben legyek és találkozzunk.

Két hónap után szakítottunk. Gabi kérdezett valamit, ami túl korai volt, én pedig őszintén válaszoltam. Puff. A csajszi sírva rohant ki a szobából, én pedig lehangoltan néztem magam elé. Ez van. Most már kipipálhatom a Gabriella nevet is a naptáramban. Aztán lementem a haverokhoz, akik éppen teniszeztek, beálltam én is, ütöttem a labdát, hogy majdnem belehalt.

Jött a vizsgaidőszak. Ez mindig nehéz, de így, különösen. Korábban már kiderült, hogy borzasztó hatékonyan tudunk tanulni együtt. Rengeteg éjszaka, rengeteg telefirkált asztal mutatta azt, hogy milyen magasságokban szárnyaltunk. Ez mind elveszett.
De sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott. Közhely, de tényleg akkor veszed észre a másik hiányát, amikor már nincs. Amikor melletted van, akkor az olyan… megszokott.
Szóval bajban voltam. És ahogy a klasszikusok mondják, analizáld a helyzetet, keresd meg a probléma gyökerét és hárítsd el.

Elkezdtem átjárni a szobájukba. Először meg akartak ölni. Nem csak Gabi, de az összes szobatársa is. Én pedig vigyorogva beszélgettem velük. Mintha nem éreznék semmit. Pedig. Amikor kijöttem tőlük, nem is a szobámba mentem, hanem a Nagymocskosba. Borzasztó nehéz ám feldolgozni, ha az emberfiát masszívan utálják. Viszont nem hagytam abba. Végül eljutottam odáig, hogy Gabit már azzal zaklatták a szobatársai, hogy akkor most mi a szösz is van közöttünk? Ő sem tudta.

Születésnap. Az enyém. Gabi vett egy üveg bort és meghívott magához. A szobatársai diszkréten leléptek. Szerinted mi történt? Harsányan végigdumáltam az egészet. A korábbi nőügyeimről. Mentségemre szóljon, az addigi szexuális életem tényleg egy vicc volt, én pedig jól standupoltam, végigröhögtük az estét.

Megtört a jég. Ugyan még nem jöttünk össze, de már ismét együtt tanultunk a vizsgaidőszakban. Ugyanolyan hatékonyan, mint korábban. Sőt. Felelevenítettük a korábbi terveket is. Már akkoriban is őrült nagy mászkálós voltam, tele tervekkel. Menjünk ide. Meg oda. Szerezzünk sátrat. Nem gond, cipelem. Gabi is teljesen belezúgott ezekbe az elképzelésekbe.
Csak hát, vizsgaidőszak. Meg, csak hát, szóval nem voltunk együtt.

Letelt a vizsgaidőszak. Mindkettőnknek sikerült. Gabi pesti barátnője szerzett is sátrat. Gabi egyik barátjánál megszállhattunk egy estére Pesten. Utána pedig Szeged. Kalandra fel.
Megérkeztünk a városba. Udvariasan vittünk magunkkal hat üveg sört. A srác bólintott, mi pedig elsétáltunk a világ végére a sátorért. Visszatértünk. Kiültünk az illetővel – aki korábban már járt Gabival – a konyhába. A leányzó elment a fürdőszobába. Söröztünk.
– Tök jó csaj – szögezte le a srác – Együtt vagytok?
– Nem. De ti miért szakítottatok?
– Nagyon csíptem, de szerintem infantilis.
– Nocsak – csúszott fel a szemöldököm. Imádom az infantilis embereket.
– Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Nem is tud komolyan viselkedni, engem meg ez társaságban zavart. Szép, különösen az arca, de elegem lett abból, hogy állandóan szégyenkeznem kellett miatta.
– Nem mondod?

Aztán még ragoztuk egy kicsit a témát. Ez a beszélgetés nagyon kellett. Addig is úgy gondoltam, hogy valamit kezdenünk kellene egymással, de ez a beszélgetés megerősített abban, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek. Csak hogy érthető legyen, nekem akkoriban két állapotom volt: vagy magamba gubóztam, vagy infantilisen viselkedtem.

Másnap már Pesterzsébeten stoppoltunk. Dabasnál megállt egy autó. Gabi keresztanyja, gyakorlatilag a második anyja ült benne a férjével.
– Ki ez a csöves?
Udvariasan visszavigyorogtam. Nem vettek fel.

Beültünk egy kocsmába. Sör. Nagy levegő.
– Nem kezdhetnénk újra?
Gabi nem válaszolt.

Aztán megállt mellettünk egy angyal. Mindketten hátra ültünk, a pacák pedig benyomott egy Simon & Garfunkel kazettát. Kecskemétig mentünk vele. A kezem óvatosan rácsúszott Gabi kezére és nem lett lelökve. Hallgattuk a zenét.

Szegeden gyorsan felnyomtuk a sátrat a kempingben és este, a Hágiban deklaráltuk, hogy újra együtt vagyunk. Azóta is tart.

gabi

pepe

Videjózsi

Kicsit erős volt a hétvége, és most nem is csak arra gondolok, hogy vasárnap hazaköltöztettük a lányomat (pedig ez sem volt kispálya), hanem arra, hogy mennyit kellett prezentálnom.
Videókat.

Péntek este blogtalálkozó volt a Wang Folyó Versei blognál. Ez egy remek blog, mely körül apránként kialakult egy kör, mely nem csak olvas, hanem a szerző, Studiolum szervezésében fel is keresi az érintett helyszíneket.
A mostani találkozón Tamás körüljárta a migránsok Jézus és a három királyok témakört, illetve fel lett kérve néhány ember, hogy tartson kiselőadást arról az útról, melyen idén részt vett.
Így kerültünk képbe: én és Albánia.
Némileg gondban voltam, hiszen a teljes videó 56 perc. Nagyon sok. Nyilván nem lehet leadni. Abban maradtunk, hogy kitalálok valamit. Azt találtam ki, hogy kiszedtem a teljes anyagból a két nagy kedvencemet: a Theth völgyét és a Drin szurdokot. Ez 23 perc lett. Majd összeraktam egy szóbeli előadást, hogy azért valami értelmes kép alakuljon ki az utazásról.
Itt jöttek a gondok. Elég későn érkezett a felkérés, a videó újravágása, illetve az előadás kidolgozása meg nyilván idő. Péntek délre készült el a rövidített videó. Délután háromra szedtem össze, hogy hol, milyen témákat szeretnék érinteni. A szeánsz hétkor kezdődött.
Nyers próba, amikor még a jegyzeteimet olvasva próbáltam beszélni. Durva lett. Beszéddel együtt az anyag 1 óra. Vicces. A teljes videó ugye 56 perc, mely soknak lett minősítve. Nyilván kellő húzásokkal, némi hadarással meg lehetett volna rövidíteni, de erre már nem volt időm. Elindultunk, én pedig bíztam benne, hogy a rutinom(?) majd átsegít valahogy.
A találkozó a Nem Adom Fel kávézóban volt. Essen pár szó a helyről. Az egész arról szól, hogy a kávézót különböző fogyatékkal élők találták ki és ők is üzemeltetik. Remekül. Az egyik profiljuk az, hogy otthont adnak különböző találkozóknak, nagycsoportos élménybeszámolóknak. Mi meg pont ilyet tartottunk.
Voltunk is szépen. Csak azért nem írom, hogy a csilláron is lógtak, mert nem volt csillár.
Á, nem voltam ideges.
Sajnos az első két előadásből nem sokra emlékszem. Az enyémet mondtam fejben. Próbáltam összenyomni.
Aztán meglepően jól sikerült. Jó volt a hallgatóság is, vették a lapot. Hogy mennyi idő lett? Kit érdekelt? Mindenki jól érezte magát.

Majd szombaton jött a másik. Van ez a Pyrus Kajakos Baráti Társaság. Évekkel ezelőtt két társunk elindított a társaságon belül egy videós képzést. (Valamilyen minimális szinten én is hozzájárultam, de ezerszer inkább nebuló voltam, mint oktató.) Jól sült el. Akik részt vettek, sokat tanultak. A folyamat betetőzése lett egy minden év januárjában megrendezett Pyrus Filmfesztivál, ahol kajakozós témakörben mindenki, tehát nem csak az egykori tanoncok, hanem bárki, akiben van affinitás videót gyártani, vagy egyszerűen csak fényképek alapján prezentálni, bemutathatja, mit tud. Szerencsésen eljutottunk oda, hogy lassan túl kevés az egy délután az összes anyag bemutatására. (Figyelembe véve azt is, hogy télen nincs sok alkalmunk találkozni, így ez egyben egy jelentős társasági esemény is.)

2017-ből nem terveztem filmeket készíteni. Ez az év az új, számomra meglehetősen bizonytalan kajak megszokásáról szólt, dehogyis mertem fejkamerát felvenni és evezés közben azt kezelgetni. Aztán összel átnéztem a videó nyersanyagokat és meglepő módon találtam némi, mondjuk elég kevés nyersanyagot. De talán. Végül csak összejött két rövid filmecske.
Olyanok, amilyenek.
Nyilván nem is ezek vitték a prímet. Egyszerűen elképesztő anyagok készültek. Voltak komolyak, voltak szájtátva nézettek, voltak magas művészi szinvonalúak és voltak térdcsapkodóan röhögősek is. Nem is beszélve az előadásokról. Megint egy jól sikerült este volt.

Abba nem tudok beleszólni, hogy kik, hogyan publikálják az anyagaikat. Ha lesz ilyen, akkor meg fogom említeni a blogban. Amit tudok, az a saját videók beillesztése.

Jöjjön is az első. Korábban már írtam, közvetlenül az albán utazás előtt (de tényleg, gyakorlatilag 30 órával az indulás előtt záródott a kétnapos túra) vettünk részt egy RSD végigevezésben. Ekkor még a Kodiak kajakkal mentem, tudtam videózni. (Tudom, az RSD-t már ezerszer feldolgoztam, de a kajakos társak még mindig meg tudnak lepni.)

Illetve az írás publikálásáig ezekről a videókról tudok: