– Most látom, hogy új a tábla és újak a nyilak – vigyorgott Nej a lépcső mellől.
– A nyilak nem. Csak a szárak és a tollak.
– És tudsz már olyan jó stílusban dobni, mint a Koutu-ban az alkeszek?
– Igyekszem.

Dobás. 18. Hmm.

– Ez jó? – érdeklődött gyanúsan szendén Nej.
– Attól függ.
– Mitől?
– Hát például lehetett volna egyes is.

Üjabb dobás. Tripla húsz. Hoppá. Vérszem. Újabb tripla húsz.

– Láttad? Láttad?! – ujjongtam.
– Mit kellett volna látnom?
– Nem látod?
– Fel kellene mennem a szemüvegemért.
– Ne csináld. Ez már válóok.
– Na jó, mit kell látnom? – jött közelebb.
– Itt. Ez a legértékesebb mező. Tripla húsz. És két nyíl is benne van. Csak úgy. Még nem volt tíz dobás ebben a táblában.
– Értem. És most mit fogsz csinálni? Lefényképezed?
– Minek? Nem, egyszerűen itt hagyom pár napig. Hogy akármikor elmegyek mellette, megsimogassa a lelkemet az a tény, hogy minden rákészülés nélkül egy ilyen dobás csúszott ki a kezemből.
– Ez normális?
– Persze. Vedd úgy, hogy emlékművet állítottam a dobásomnak. Minden hobbidartsos ezt csinálná ilyen helyzetben.
– Aha. Akkor mégis inkább felmennék.
– Menjél. Én még nézegetem egy kicsit a táblát.