Month: March 2017

Prágai remete 07/10

Smichov
2013.03.13; hétfő

Hiába jöttem el, a hazai abszurd ide is elér. Indulás előtt rendeltem meg egy kamerát, beleírva a megrendelésbe, hogy március 16 után kérem a kiszállítást. (Csak szállítással lehetett rendelni.)

Jogos lehet a kérdés, hogy ha van itthon 3 olyan eszközöm, melyekkel fényképezni is és videózni is lehet, akkor minek egy negyedik? Nos, azért, hogy legyen egy jó videós is köztük. A gopro ugye akciókamera: kajakon, bringán, vallásfanatikus templomban zsebből kamerázáshoz kiváló, de máshol kifejezetten béna. A mobiltelefonról ne is beszéljünk, az maximum arra jó, hogy koccanásos balesetnél rögzíteni lehessen a tényállást. Még a dslr a leginkább elfogadható kompromisszum – az eddigi videók jelentős része is ezzel készült – de kompromisszum. A képe nagyon jó. És ennyi. Az autófókusz tragikus: zoomolásnál 20-30 másodperc, mire beélesedik. A fókuszmotor viszont folyamatosan teker. Hol van a fókuszmotor? Közvetlenül a mikrofon mellett. Ezért van szinte minden videóm alatt végig zene, mert le kellett szednem a külső hangot. (Az audacity-ről már hallottam, de macerás.) Oké, használhatnék diktafont, de az újabb, állandóan dolgozó kütyü. Aztán a kézi zoom gyakorlatilag használhatatlan. Az olyan abszurd dolgokról meg ne is beszéljünk, hogy maximum tíz perces felvételt lehet készíteni vele, de időnként magától is kikapcsol. Szóval profiltisztítás: a gopro akciókra, a mobil remélhetőleg soha, a dslr fényképezésre… videóra pedig egy Sony RX100 MII. (Azért MII, mert ár-érték.) Kíváncsian várom. Egy dologtól tartok: hogy a mérete miatt kiszorítja a dslr-t a fényképezésből is. De ezt majd meglátjuk.

Nos, ehhez képest ma reggel negyed nyolckor jött az értesítés, hogy hozzák a szenet, legyek otthon. Fél nyolckor felhívtam a futárt, hogy menjen a fenébe. Ráírtam a megrendelésre, hogy március 16 után. Ő erről nem tud. Oké, megegyeztünk, hogy a kereskedő k.anyját. Aztán abban maradtunk, hogy péntek délelőtt hozza ki.
Erre délután kaptam egy értesítést, miszerint a futár megpróbálta a kézbesítést, de nem voltam otthon, ezért nem sikerült.
?
Az egyik nem olvas, a másik meg gyorsan felejt? Vagy mi ez?

Na, mindegy. Prága.

Most, hogy az inzulint elhagytam valahol, Fidorka rajongó lettem.

Csak megérte olyan sokat böjtölni, ma csupa jó helyen voltam. Igen, végig külvárosban, konkrétan Smichovban. (A szállás ilyen szempontból jó helyen van, Smichov és a Kisoldal határán, de innen közel van a Várnegyed, meg az Ó- és Újváros is.)

Elsőre lesétáltam a Staropramen gyárhoz, de csak éppen bekukkantottam. Az itiner szerint a látogatás nem éri meg a 200 koronát, a benti kocsma meg vérlázítóan drága hely, igazi turistacsapda és már a szűretlen sem a régi. Továbbmentem. Egy vasúti restibe.

De útközben elmentem emellett a remekbeszabott nevet viselő kocsma mellett. A neve nagyjából annyit jelent, hogy kutyafasza, de ugye tudjuk, hogy az angol szlengben ez a kifejezés annyit tesz, hogy szuper, tökéletes.

A vasúti resti tényleg egy vasúti resti: a smichovi pályaudvar peronszintjén van egy Oázis nevű kocsma, ahol a szájhagyomány szerint rendkívül finom vadasmarhát készítenek. Bementem, leültem és éppen igyekeztem felidézni a vadasmarha bohém nevét (SVÍČKOVÁ OMÁČKA S HOVĚZÍM MASEM A HOUSKOVÝM KNEDLÍKEM), amikor a pincércsaj szó nélkül elém tett egy tányér levest.
– Sto etá? – néztem rá meglepődve. Még azt sem mondtam, hogy enni jöttem.
– Grhglve – válaszolta.
Aztán valahogy elmutogatta, hogy menü. Oké, maradjon, legyintettem, majd kivágtam az adut:
– Szvicsková!
Erre megcsóválta a fejét. A mai menüben nem az van. Végül valahogy összeaktivitiztük, hogy kivételesen kaphatok egyet.
De azért zavart, hogy nem tudtam, milyen levest ettem. Annyit tudtam lepuskázni az étlapról, hogy a leves neve nabidka dne, de erről otthon kiderült, hogy annyit tesz, mint napi menü. Nem voltam előrébb, de a fergetegesen tömény köménymag ízből és a benne úszkáló takony jellegű húsdarabokból végül összeraktam, hogy pacalleves, azaz dršťková volt. Broáf. Ha nem ilyen agresszíven tolta volna a kis csaj, tuti, hogy magamtól soha meg sem kóstoltam volna. Ezután sem fogom.

De végül jóllaktam, a vadas finom volt. Elindultam keresni egy füstös kocsmát, ahol szivar és sör mellett le lehet ülepedni, akár hosszabb távra is. A szintén ajánlott Ruzku sajnos nem dohányzó, de a Vén Oroszlánban végre minden jól jött ki. Bőven volt hely… és füst is. Egy újabb remek kocsma.

Útvonal.

Innen hazasétáltam, mert… szóval a tejföl nálam alkalmi vendég, éppenhogy csak benéz és már szalad is tovább. A táskámat lecseréltem hátizsákra, Tesco, sörök. Utána pedig becéloztam a Koutku-t, egy hosszabb szivaros délután céljából. Tömve volt. Nem hittem a szememnek. Voltam itt már máskor is fél négy körül, akkor volt hely. Nem örültem. Már nagyon rákészültem a füstös kocsmára, ráadásul tíz sörrel a zsákban olyan sok kedvem sem volt gyalogolni. Aztán eszembe jutott a megoldás: Jamajka. Itt van 600 méterre, fél négykor nyit, nézzük meg. Úgyis tervben volt.
Menet közben tipikus nyuszika és kapa morgásokat hallattam. Úgysem lesz hely, hiszen az ilyen késő délután nyíló sörözőkre a törzsvendégek már dél óta fenik a fogukat és nyitáskor egyből elfogynak a helyek. Nem lesz dohányzó. Nem lesz nyitva.
Ezekből semmi nem jött be. Dohányzó volt. Egyedül egy nyugdíjas bácsika üldögélt bent, de ő is hamar elment. Én pedig egy kicsit megint a mennyországban éreztem magamat. Az egész kocsma Hrabalnak, pontosabban a sörgyárának lett szentelve. A falon két kép is a Sörgyári Capriccióból, az egyiken Francin fenekeli el az éppen rövidhajúvá vált Maryskát, doktor Gruntorád érdeklődve nézi, a másikon pedig Pepin bácsi mesél egy történet, a szokott stílusában. (Nem pont a linkelt kép van kifüggesztve: a jelenet ez, csak Pepin tárja szét a kezét.)

A falon pedig felírat, miszerint van világos és barna Postřižinské sör, mely egyfelől nyelvtörőnek sem utolsó (posztrzsizsinszké, a pincércsaj vigyorgott is a rendelésnél), másfelől pedig…

És ekkor derült fény arra is, hogy a sör neve mért Postřižinské Pivo, mért nem Nymburki Sör, csak így, és akkor elmesélte ez a másik Bohumil, hogy hiszen a maga regényének és Menzel úr filmjének a cseh címe Postřižiny, ami annyit tesz, hogy Megrövidülés, mivel ott mindent levágnak és megkurtítanak, és amikor az új tulajdonos birtokba vette a sörgyárat, megkereste magát, és maga beleegyezését adta, hogy a sör neve ez legyen, Postřižinské Pivo, és így ért körbe a kör, hogy a nymburki sörgyárban cseperedett legényke megírta a nymburki sörgyárat, ahol ennek a könyvnek és még Menzel úr filmjének a nyomán hetven évvel később olyan sört kezdtek főzni, amit úgy hívnak, ahogy maga elnevezte.
Nymburki Capricció

Elővettem a direkt erre a célra tartogatott szivaromat és két barna nymburki Megrövidült kiséretében elpöfékeltem.

Innen már olyan sokminden nem történt. Szállás, vacsora, irkálás.

PS.
Igen, tudom.

Prágai remete 06/10

Exszikátor
2017.03.12; vasárnap

Folytatódnak a száraz napok. Ma meg sem próbálkoztam kocsmát keresni. Valójában a szobámat is csak annyira hagytam el, amíg pöfékeltem egyet-egyet a lépcsőházi balkonon.

Amikor ebédkészítési célzattal elővettem a sütnivaló kolbászt, ráébredtem, hogy még nagyobb farok vagyok, mint gondoltam. Ez is három centi vastag volt. Csakhogy ez olyan lágy, sütnivaló kolbász volt, mint amilyet nálunk disznóvágáskor sütnek a még nyers húsból. Elvoltam vele, amíg körbesütöttem, majd valahogy felvágtam és belül is megsütöttem. Mindezt egy zsebkendőnyi konyhasarokban.

És ez volt a nap legizgalmasabb élménye.

A nap ugyanazt játszotta, mint tegnap: délelőtt sütött, mint az állat, aztán fél kettőkor elment és már nem is jött elő.

Én pedig végre foglalkoztam a kézirattal. Mivel ma nem igazán van miről írnom, elmesélem, hogy mi is ez. Évek óta gyűjtögetem a témáimat. Vannak novellányi anyagok, vannak kisregénynek valók… és van egy, amelyből valószínűleg regény lesz. Ezt 2-3 évvel ezelőtt el is kezdtem, aztán 130 oldal után abbahagytam. Nem tetszett, meg időm sem volt rá. Hagytam érni a témát.

Nos, ezt az anyagot vettem elő itt, Prágában.

Nem volt jó ötlet. Úgy értem, sem Prága, sem a kézirat. Itt nincs meg az az áldott időtlenség, ami megvolt tavaly a tátraszéli erdőben. És egy félbe-negyedébe hagyott, elhanyagolt kézirat gatyábarázása sem adja meg az alkotás örömét. Ez csak tömérdek átírás, módosítás, forrásellenőrzés… gyakorlatilag körömvágás. Kivágtam belőle az idióta szálat, rendberaktam az idősíkokat, formáztam egy csomót, lecsökkentettem a történelemleckéket és belevettem egy plusz szálat, ami elsőre nem igazán sikerült, de adok neki még egy esélyt. A történet egyelőre még egy mondattal sem gyarapodott. Valószínűleg nem is nagyon fog, mert most az évekkel ezelőtti jegyzeteimet kellene átbogarásznom, hogy mit is akartam én ezzel az egésszel.

Annak a tavalyi kellemes érzésnek, melyet az okozott, hogy hatalmasakat pihentem, sétáltam és élveztem, hogy megszűnt az idő, nem mellékesen naponta írtam valami szösszenetet… most nyoma sincs.

Két nap Prágában, kocsma nélkül.

Prágai remete 05/10

Liben
2017.03.11; szombat

Jó tanács: számolj. Ha a teflonsütőd oldala másfél centi magas, és abba maximum egy centi magasan tudsz olajat önteni, akkor ne vegyél három centi magas fasírozottat. Vagy ha veszel, akkor legalább legyél kreatív. (Keményre sütöttem mind a két oldalát, utána középen elvágtam és megsütöttem a nyers belsejét is.)

Az időjárás szopat. Persze ez nem újdonság, mindig ezt szokta.
Most éppen ezerrel sütött be a nap már kora reggel a tetőablakon. Pont az az idő, amikor az ember gyorsan összekapja magát és irány a város. Csak éppen mára nem ez a program. Ugyanis szombat van. Prága belvárosa általában zsúfolt, hétvégén meg különösen. Ezért terveztem azt, hogy hétközben járom be, hétvégén pedig maradok a szálláson és írok. Erre mi történik? Hétközben esős, szeles, trágya idő… hétvégén meg virító napsütés. Gondolj bele, nem mindig pont fordítva szokott lenni? Mondom, szopat.

Délután egyig bírtam. Aztán cucc vállra, irány a város. (Mondanom sem kell, kettőkor eltűnt a nap és tömör szürkeség jött helyette.)

A tömeggel kapcsolatban nem tévedtem. Durván nagy. Szerencsére a külvárosokat terveztem bejárni, ott meg nem számít.

A cseh parlament meglepően földszintes. Mondjuk a fenesztrációk után ez annyira nem is meglepő.

A metronómnál buli volt. Valami diákféleség elveszthetett egy fogadást, így be kellett öltöznie crash test dummy-nek (autó törésteszt próbabábu), majd egy cipőfűzőkkel összekötött tornadorkó párt kellett feldobnia egy magas vezetékre, úgy, hogy ott maradjon. Lelkes társaság szurkolt neki. Egyikük sem volt kiszáradva. Végül sikerült. Az örömujjongást még a Tyn templomnál is hallani lehetett.
Én pedig örültem, mert az egészet pont frankón elkaptam a kamerámmal. Aztán a szálláson meg dühöngtem, mert a kamera csak úgy, magától megállt kábé 10 másodperc után. Na, ilyenek miatt lesz lecserélve. (Tudom, túlmelegedés elleni védelem. De akkor is.)

Ha jobban megnézed, a képen látszanak is a fennakadt cipők.

A mai terv egyébként kifejezetten nagyratörő volt. A végcél Liben – ugye egy Hrabal mániásnál ez nem is kérdés – és persze gyalog, mert határozott véleményem, hogy így lehet legjobban megismerni egy várost. Viszont végignéztem az utat StreetView-n és a Florenc – Liben 5 kilométernyi táv rendkívül ingerszegény: egyik oldalon embermagas beton kerítés, a másik oldalon meg elszórt épületek. Ezt kétszer végiggyalogolni… nem akaródzott. Így azt találtam ki, hogy odafelé a Moldva másik partján megyek, a Letná – Bubny – Holesovice útvonalon. A kocsmakalauz szerint Holesovicében van is egy említésreméltó kocsma, remek, nem fogok elhervadni.
Aztán kiderült, hogy az a kocsma nem is esik annyira útba, mert útközben van egy hatalmas rendezőpályaudvar, melyen keresztül nincs átjárás (vagy ha van, akkor nem akarom megismerni), így viszont már tetemes kerülő lenne. Sebaj, mentem tovább, legfeljebb Libenben két korsó sört iszok.
Meg is érkeztem. Hülye fejjel a kocsma (Na Palmé) koordinátáit nem raktam be a GPS-be, mert minek. A főúton van, azon a főúton, melyen beérkezek, a fényképek alapján nagyjából a buszpályaudvarnál. Azért ennyinek elég kell lennie.
Nem volt. Zavartan kerestem a kocsmát, de nem találtam.
Oké, nem csak ezért jöttem. Irány a buszpályaudvar.
Ez ugyanis különleges buszpályaudvar. A helyén valamikor egy bérház állt, a bérház udvarában pedig egy toldaléképületben – egy valamikori kovácsműhelyben – lakott Hrabal a feleségével 1950 és 1973 között. Ezek voltak az elvadult évei, nagyjából ekkor vált íróvá. Ezt az időszakot dolgozta fel szenzációs trilógiájában (Házimurik – Foghíjak – Vita Nuova), mindenkinek erősen ajánlom olvasásra. Nos, a bérházat idővel lebontották, a helyén buszpályaudvar van, de a teret Hrabalról nevezték el, a pályaudvar tűzfalát pedig Hrabal helyi életéből vett illusztrációk díszítik.

Mondjuk a macska, mint motívum inkább Kerskóhoz köthető, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Az emlékfalat végignéztem, sajnos egy ott parkoló kisbusz és munkagép miatt egyben nem tudtam lefényképezni, de így sem lett rossz.

Második nekifutás. Nehogy már ne találjak meg egy kocsmát. Nekiálltam bejárni a környéket. Találtam is egy La Palma nevű helyet. Gyanús. Igaz, nem ott van, ahol lennie kellene, igaz, hogy olasz étterem, de ez is Pálma, szóval kapott egy lehetőséget. Aztán az étlapon csak olasz kaják voltak, sörben pedig nyoma sem volt a beharangozott Uneticka söröknek, szóval úgy döntöttem, hogy mégsem az. Szegény pincér, mire visszaért, már csak egy étlapot talált az üres asztalnál. (Nyugi, nem rendeltem addig semmit.)

Kezdett zavarni a dolog. Azon a helyen, ahol a kocsmának lennie kellett, egy másik kocsma volt, ahol csak pilzenit csapoltak. Ez nem lehet az. De alaposan körbenézve más kocsma meg nem látszott. Végül vállat vontam. Ezek a leírások nem maiak, simán lehet, hogy a kocsma megszűnt, vagy profilváltással együtt átnevezték.

Utólag megtaláltam a Streetview segítségével, de mintha szándékosan beálcázták volna, hogy senki ne találja meg. Gondold el: gyakorlatilag ott álltam előtte és nem ismertem rá. Rá? Azt sem ismertem fel, hogy kocsma.

Útvonal.

Sétáljunk haza. Illetve. Ekkor már volt a lábamban kilenc kilométer, bennem pedig egy erős frusztráció és immár kétsörnyi szomjúság. Előttem meg öt kilométer sivár út. Hamar meggyőztem magam és bemetróztam Florenc-ig.
Amivel persze nem jött minden egyből rendbe. Előttem van Prága turistákkal sújtott belvárosa. Szombat délután. Hol fogok én itt sört inni? Sokat? Tipródtam… majd eszembe jutott a családi étterem, a Jindrisské Vezé.

Hogy miért családi? A családdal először 2005-ben voltunk Prágában. GT ajánlott egy jó szállást a Vencel tér környékén (mondjuk egy sztriptízbárokkal teli kis utcában, de mindegy) és amikor Prágáról semmit sem tudván nekiindultunk, a Jindrisská utcában lévő Jindrisské Vezé volt az első elfogadható hely. A többiek itt találkoztak először a hermelinnel, a klasszikus vepro-knedlo-zelo hármassal (sertéshús, knédli, párolt káposzta) és persze a csapolt barna Kozellel. El voltak ájulva. A hely nem is volt különösebben drága, így azóta mindig itt indítottuk a prágai kalandozásainkat.

Nos, odasétáltam. Bementem. Elég rendesen átrendezték az éttermet, de éppen volt egy üres hatszemélyes asztal, leültem. A pincér sürgött, forgott.. és ignorált. Közben bejött két hapsi, leültek egy kétszemélyes asztalhoz, tőlük egyből felvette a rendelést és ki is szolgálta őket. Intettem a hapinak, visszaintett, hogy hamarosan. Aztán semmi. Vártam vagy öt percet, aztán láttam, hogy az ajtóban tipródik egy hatfős társaság, mert nem tudnak sehol leülni, intettem nekik, hogy jöjjenek, én pedig leléptem.

Ekkor már minusz három sörnyi hiány tombolt bennem. Szerencsére eszembe jutott, hogy itt van nem messze a Jelinkova. Erről azt kell tudni, hogy az Országos Csapolt Pilsner Urquell versenyen első helyezést értek el (ez komoly), így itt igazán finom sörre lehet számítani. Viszont már az ajtó is gyanús volt: olyan félig nyitva, félig zárva állapotot vett fel. Beszuszakoltam magamat… és bent egy gyanúsan zártkörű bulit találtam. Udvariasan kifaroltam. (Itthon néztem meg, szombat-vasárnap zárva vannak.)

Minusz négy sör. Mivel elég közel voltam a szálláshoz, nem is kísérleteztem tovább, elindultam haza. Miközben igyekeztem összerakni a nap további részét. Valahol nagyon muszáj lesz sört innom, plusz szivarok terén is eléggé le vagyok maradva. Adja magát, hogy ez a hely a jó öreg Koutku lesz, csakhogy ott nincs kaja. Utoljára reggelire ettem valamit, az pedig elég régen volt. 15 kilométerrel korábban. Azért korgó gyomorral betolni 4-5 sört, ugyanannyi szivarral, nem jó ötlet. Nyilván ehetnék otthon is, de ott éppen nincs semmi, persze elmehetnék a Tesco-ba, de az az út pont a Koutku mellett vezet, az meg tutira bevonzana és ugyanott vagyunk. Aztán szerencsém volt, mert teljesen véletlenül megtaláltam a Narodni sugárúton azt a Tesco-t, melyről tudtam ugyan, hogy létezik, de soha nem találtam meg, most viszont egy forgó óriásfej installáció miatt bementem egy belső udvarra és hoppá, onnan nyílt a Tesco. (Kifelé jövet megtaláltam a Narodni bejáratot is.)

Vettem is gyorsan kenyeret és sajtkrémet. Ezzel a kaja meg volt oldva. (Az inzulin meg ott szűkölt a sarokban.)

Útvonal.

A szálláson kajáltam egy nagyot, ittam hozzá – végre – egy sört… és teljesen elnehezültem. A derekam is elmacskásodott. Dehogyis volt kedvem újra átöltözni és lesétálni a Koutku-ba.

Ehhez képest félórával később már lent voltam az utcán. Ugyanis kiszámoltam, hogy kevés a sör. Ha kitöltöm a bennem rejtőző űrt, akkor már nem marad reggelire. A reggelt meg boltbamenéssel kezdeni… nem kellemes. Szóval hátizsák és irány a Tesco. Persze ekkor már szóbajöhetett volna a Koutku, de mivel nem tudtam, mikor zár a Tesco, így először oda mentem, utána viszont már nem akartam egy fullra pakolt hátizsákkal befurakodni a kocsmába.

Szóval így alakult, hogy habár próbálkoztam, de egy egész napon keresztül nem tudtam sört inni egy prágai kocsmában sem. Azért ez bravúr.

Prágai remete 04/10

Kisoldal
2017.03.10; péntek

Lassan csinálni kellene egy olyan napot, amely után nem püffedten fekszem le aludni.

Ezen a kiránduláson lakom be az új fotóstáskámat. Meg is van az első áldozat: tegnap hazafelé valahol kipotyogott belőle a szivartartóm meg az öngyújtóm. Ez utóbbi meglehetősen fáj.

Ólomszürke az ég, valósággal ránehezedik a városra. Az eső csapkod, a szél fel-alá rohangál. Nem a legjobb idő. Különösen, ha belegondolok, hogy a tegnapi meteorológia szerint tegnap esett utoljára az eső és most egy hét napsütés jött volna.
De a program az program. Mára reggelit terveztem az Ökörben, utána még begyűjtöm az elmaradt kisoldali kocsmákat, délután pedig dolgozok. Mert valamikor azt is kell.
A tervet némileg megzavarta az öngyújtó elvesztése. Tekintve, hogy az Ökörig hegyen-völgyön, parkon keresztül megyek, előtte kerülnöm kell a bolt felé valami tűzszerszámért. Aztán hirtelen ötlettel elindultam a Koutu felé. Gondoltam, átnézem az utat. Aztán ránéztem az órámra és láttam, hogy 5 perc múlva nyit a kocsma. Kivártam. Bementem. Nos, ahhoz képest, hogy 1 perce volt nyitva és amíg előtte várakoztam, senki nem ment be, fura volt, hogy a kocsma fullra tele volt, nemhogy üres asztal, de üres szék sem akadt. Mi van itt? A kocsmárosnak aktivitiztem egy kicsit, aztán megismert, a fejéhez kapott és elővette a pultból a szivarokat és a gyújtót. Nem győztem hálálkodni. Huh, ezt megúsztam. (Valószínűleg akkor esett ki a táskából, amikor a vállamra dobtam.)

Mindjárt más volt a séta az Ökör felé. Még akkor is, ha az esőszitálás megerősödött. Fényképezni reménytelen volt. Illetve…

Aztán az Ökör. Korán értem oda, alig volt bent valaki. A törzsasztal tele volt törzsvendéggel, naná. Jót vigyorogtam: ott ült az a pacák is, aki tegnapelőtt csapolta a sört. Szóval akár dolgozik, akár nem, mindig itt van.
Bementem a belső terembe. Le akartam ülni, de az asztal annyira rá volt tolva a padra, hogy képtelenség volt. Arrébbfordítottam a térdemmel az asztal szélét két centivel. Ekkor ért oda a pincér. Azt a hőbörgést, amit levágott! Én közben leültem. A pincér kérdő hangsúllyal fejezte be a mondókáját, gondolom, válaszra várt. – Ne rozumim – közöltem vele. Erre azon kezdett el hőbörögni, hogy miért nem értem, amit beszél. Az újabb kérdő hangsúlyra azt mondtam, hogy Hermelin. Ez se tetszett neki, de az újabb hosszú szövegből kivettem, hogy azt kérdezi, milyen sört kérek. Mondtam, hogy Kozel tmavy, erre elment. Még utána kiáltottam, hogy Hermelin.
Finoman szólva sem éreztem jól magam. Én szeretem ezt a helyet, talán túlságosan is. Erre itt van egy egótúltengéses pincér és úgy lebasznak, mint egy fogalmatlan turistát. Azért, mert pár centit arrébbfordítottam egy asztalt, mely a takarítás után úgy maradt, hogy nem lehetett leülni.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a sajthoz iszok egy sört, aztán utána szivar egy másikkal, de teljesen elment a kedvem tőle. A pincér hordott ki mindent, de egy mukkot sem szólt. Végül erőt vettem magamon, belegondoltam, hogy inkább itt pöfékelek, mint kint a csapkodó esőben, szóval végigcsináltam a programot. A pincér csak a borravalónál engedett fel, ekkor azért kicsúszott egy diky a száján. De amikor elmentem, a naszklé-re nem jött válasz.

Borravaló. Csehországban nem szokás, én se nagyon szoktam adni. Egyedül az Ökör a kivétel. Itt ugyanis a törzsvendégek vették meg a kocsmát és nonprofit módon üzemeltetik, azaz a nyereséget a szomszédos épületben működő vakok iskolájának adják.

Nem volt túl jó kedvem, amint sétáltam a vár felé. Ezért az élményért nem érte meg korán elindulni otthonról és felmászni egy Gellérthegy méretű dombra. (Citadella ennek is van a tetején.) Azt hiszem, ennyi is volt.

Lefelé még várt rám a Glaubicu. De ma valahogy nem akart összejönni semmi. Pedig ez is egy jónevű kocsma. Bementem. Még volt üres asztal. Viszont némileg ellentétes információkat kaptam: az ajtóra az volt kiírva, hogy nemdohányzó, bent viszont hamutartó volt minden asztalon, az egyiknél bagóztak is. A pincércsaj sok időt nem hagyott a mérlegelésre, még csak álldogáltam, de már letámadott, hogy milyen sört kérek. Mondtam neki, hogy pilzenit, meg megkérdeztem, hogy le lehet-e ülni kint? Az mégiscsak egyértelmű. Igaz trágya volt az idő, de az árkádok alatt nem esett, hideg meg nem volt. Persze, mondta a csaj és elment. Aztán nem jött vissza, én meg álltam szerencsétlenül az előtérben. Végül kimentem és leültem egy asztalhoz. Ekkor vonult át egy ötvenfős turistahorda, szorosan az asztalok között. Egyből elment a kedvem az egésztől. Gondoltam, bemegyek és szólok a pincércsajnak, hogy stornó. Álldogáltam vagy öt percig a söntésben, de nem mutatkozott. Végül eltávoztam. Úgy tűnik, itt valami félrement.

A sör és a szivar viszont nagyon bennemragadt, így a szálláson ledobtam a fotóscuccot és elsétáltam a Koutku-ba. Az én füstös oázisomba. Három-négy asztalnál ültek, volt bőven hely.

A füstöt vágni lehetett. A vendégek köszöntek, visszaköszöntek, a pincér korrekt volt. Úgy éreztem, az egész napot el tudnám itt tölteni, figyelni a többi embert, meg időnként a tévét. (Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de itt mindig valami síverseny megy, miközben a falak, de még a plafon is egyfajta síléc- és szánkómúzeum.) Szóval jól éreztem magamat. És volt időm eltöprengeni a dolgok állásán. Oké, az úgynevezett nagy kocsmák elromlottak. Majdnem azt írtam, hogy elkurvultak, de nem. Pont az nem történt meg. A kocsmák korrektek maradtak, az áraik sem szálltak el… csak éppen egyre kevésbé viselik el a turistákat és hamar bepöccennek.
Nem mondhatnám, hogy nem értem meg őket. Ugyanaz, mint Firenzében. A sok fogalmatlan, beömlesztett turista elfoglalta a várost, a kocsmákat a helyiektől. Kitiltani viszont nem lehet őket, mert pénzt hoznak, sokat. Haragudni viszont lehet rájuk, átvágni lehet őket, kutyáztatni lehet őket. Hátha így kordában tartható a mennyiségük.
Érthető is, meg nem is. Az ilyen szivatásokkal ugyanis pont azokat marják el, akik tudják, hol vannak és akik lelkileg hasonlóak, mint a helyi sör- és kocsmakedvelők. Pont a buszról beborított turistahadat nem zavarja az egész, mert nem is tudnak róla, hiszen a túravezető intéz mindent, ők csak leszálltak a buszról, abszolválják az adott feladatot és már szállnak is vissza, irány a következő feladat.
Nem tudom, mi a megoldás. Mindenesetre ha Prágában jársz, igyál egy-egy korsót a nagynevű intézményekben, mert ennyival tartozol a söristennek, de az igazi prágai kocsmahangulatot már a belváros szélén álló sörözökben keresd. Oda szorult ki.

Útvonal.

Késő délután ballagtam haza. Pont elkaptam a takinénit a folyosón, gyorsan be is rántottam a szobámba és mutattam neki, hogy nem működik a főzőplatnim. Tíz perccel később hívtak a reciről, hogy sajnos tele van a szálloda, nem tudnak másik szobát adni, de megoldják: hamarosan kapok egy dedikált rezsót. És kaptam. Holnap dőzsölünk.

Aztán végre elkezdtem, amiért jöttem. Éjfélig meló.