Liben
2017.03.11; szombat

Jó tanács: számolj. Ha a teflonsütőd oldala másfél centi magas, és abba maximum egy centi magasan tudsz olajat önteni, akkor ne vegyél három centi magas fasírozottat. Vagy ha veszel, akkor legalább legyél kreatív. (Keményre sütöttem mind a két oldalát, utána középen elvágtam és megsütöttem a nyers belsejét is.)

Az időjárás szopat. Persze ez nem újdonság, mindig ezt szokta.
Most éppen ezerrel sütött be a nap már kora reggel a tetőablakon. Pont az az idő, amikor az ember gyorsan összekapja magát és irány a város. Csak éppen mára nem ez a program. Ugyanis szombat van. Prága belvárosa általában zsúfolt, hétvégén meg különösen. Ezért terveztem azt, hogy hétközben járom be, hétvégén pedig maradok a szálláson és írok. Erre mi történik? Hétközben esős, szeles, trágya idő… hétvégén meg virító napsütés. Gondolj bele, nem mindig pont fordítva szokott lenni? Mondom, szopat.

Délután egyig bírtam. Aztán cucc vállra, irány a város. (Mondanom sem kell, kettőkor eltűnt a nap és tömör szürkeség jött helyette.)

A tömeggel kapcsolatban nem tévedtem. Durván nagy. Szerencsére a külvárosokat terveztem bejárni, ott meg nem számít.

A cseh parlament meglepően földszintes. Mondjuk a fenesztrációk után ez annyira nem is meglepő.

A metronómnál buli volt. Valami diákféleség elveszthetett egy fogadást, így be kellett öltöznie crash test dummy-nek (autó törésteszt próbabábu), majd egy cipőfűzőkkel összekötött tornadorkó párt kellett feldobnia egy magas vezetékre, úgy, hogy ott maradjon. Lelkes társaság szurkolt neki. Egyikük sem volt kiszáradva. Végül sikerült. Az örömujjongást még a Tyn templomnál is hallani lehetett.
Én pedig örültem, mert az egészet pont frankón elkaptam a kamerámmal. Aztán a szálláson meg dühöngtem, mert a kamera csak úgy, magától megállt kábé 10 másodperc után. Na, ilyenek miatt lesz lecserélve. (Tudom, túlmelegedés elleni védelem. De akkor is.)

Ha jobban megnézed, a képen látszanak is a fennakadt cipők.

A mai terv egyébként kifejezetten nagyratörő volt. A végcél Liben – ugye egy Hrabal mániásnál ez nem is kérdés – és persze gyalog, mert határozott véleményem, hogy így lehet legjobban megismerni egy várost. Viszont végignéztem az utat StreetView-n és a Florenc – Liben 5 kilométernyi táv rendkívül ingerszegény: egyik oldalon embermagas beton kerítés, a másik oldalon meg elszórt épületek. Ezt kétszer végiggyalogolni… nem akaródzott. Így azt találtam ki, hogy odafelé a Moldva másik partján megyek, a Letná – Bubny – Holesovice útvonalon. A kocsmakalauz szerint Holesovicében van is egy említésreméltó kocsma, remek, nem fogok elhervadni.
Aztán kiderült, hogy az a kocsma nem is esik annyira útba, mert útközben van egy hatalmas rendezőpályaudvar, melyen keresztül nincs átjárás (vagy ha van, akkor nem akarom megismerni), így viszont már tetemes kerülő lenne. Sebaj, mentem tovább, legfeljebb Libenben két korsó sört iszok.
Meg is érkeztem. Hülye fejjel a kocsma (Na Palmé) koordinátáit nem raktam be a GPS-be, mert minek. A főúton van, azon a főúton, melyen beérkezek, a fényképek alapján nagyjából a buszpályaudvarnál. Azért ennyinek elég kell lennie.
Nem volt. Zavartan kerestem a kocsmát, de nem találtam.
Oké, nem csak ezért jöttem. Irány a buszpályaudvar.
Ez ugyanis különleges buszpályaudvar. A helyén valamikor egy bérház állt, a bérház udvarában pedig egy toldaléképületben – egy valamikori kovácsműhelyben – lakott Hrabal a feleségével 1950 és 1973 között. Ezek voltak az elvadult évei, nagyjából ekkor vált íróvá. Ezt az időszakot dolgozta fel szenzációs trilógiájában (Házimurik – Foghíjak – Vita Nuova), mindenkinek erősen ajánlom olvasásra. Nos, a bérházat idővel lebontották, a helyén buszpályaudvar van, de a teret Hrabalról nevezték el, a pályaudvar tűzfalát pedig Hrabal helyi életéből vett illusztrációk díszítik.

Mondjuk a macska, mint motívum inkább Kerskóhoz köthető, de ez legyen a legnagyobb problémám az életben. Az emlékfalat végignéztem, sajnos egy ott parkoló kisbusz és munkagép miatt egyben nem tudtam lefényképezni, de így sem lett rossz.

Második nekifutás. Nehogy már ne találjak meg egy kocsmát. Nekiálltam bejárni a környéket. Találtam is egy La Palma nevű helyet. Gyanús. Igaz, nem ott van, ahol lennie kellene, igaz, hogy olasz étterem, de ez is Pálma, szóval kapott egy lehetőséget. Aztán az étlapon csak olasz kaják voltak, sörben pedig nyoma sem volt a beharangozott Uneticka söröknek, szóval úgy döntöttem, hogy mégsem az. Szegény pincér, mire visszaért, már csak egy étlapot talált az üres asztalnál. (Nyugi, nem rendeltem addig semmit.)

Kezdett zavarni a dolog. Azon a helyen, ahol a kocsmának lennie kellett, egy másik kocsma volt, ahol csak pilzenit csapoltak. Ez nem lehet az. De alaposan körbenézve más kocsma meg nem látszott. Végül vállat vontam. Ezek a leírások nem maiak, simán lehet, hogy a kocsma megszűnt, vagy profilváltással együtt átnevezték.

Utólag megtaláltam a Streetview segítségével, de mintha szándékosan beálcázták volna, hogy senki ne találja meg. Gondold el: gyakorlatilag ott álltam előtte és nem ismertem rá. Rá? Azt sem ismertem fel, hogy kocsma.

Útvonal.

Sétáljunk haza. Illetve. Ekkor már volt a lábamban kilenc kilométer, bennem pedig egy erős frusztráció és immár kétsörnyi szomjúság. Előttem meg öt kilométer sivár út. Hamar meggyőztem magam és bemetróztam Florenc-ig.
Amivel persze nem jött minden egyből rendbe. Előttem van Prága turistákkal sújtott belvárosa. Szombat délután. Hol fogok én itt sört inni? Sokat? Tipródtam… majd eszembe jutott a családi étterem, a Jindrisské Vezé.

Hogy miért családi? A családdal először 2005-ben voltunk Prágában. GT ajánlott egy jó szállást a Vencel tér környékén (mondjuk egy sztriptízbárokkal teli kis utcában, de mindegy) és amikor Prágáról semmit sem tudván nekiindultunk, a Jindrisská utcában lévő Jindrisské Vezé volt az első elfogadható hely. A többiek itt találkoztak először a hermelinnel, a klasszikus vepro-knedlo-zelo hármassal (sertéshús, knédli, párolt káposzta) és persze a csapolt barna Kozellel. El voltak ájulva. A hely nem is volt különösebben drága, így azóta mindig itt indítottuk a prágai kalandozásainkat.

Nos, odasétáltam. Bementem. Elég rendesen átrendezték az éttermet, de éppen volt egy üres hatszemélyes asztal, leültem. A pincér sürgött, forgott.. és ignorált. Közben bejött két hapsi, leültek egy kétszemélyes asztalhoz, tőlük egyből felvette a rendelést és ki is szolgálta őket. Intettem a hapinak, visszaintett, hogy hamarosan. Aztán semmi. Vártam vagy öt percet, aztán láttam, hogy az ajtóban tipródik egy hatfős társaság, mert nem tudnak sehol leülni, intettem nekik, hogy jöjjenek, én pedig leléptem.

Ekkor már minusz három sörnyi hiány tombolt bennem. Szerencsére eszembe jutott, hogy itt van nem messze a Jelinkova. Erről azt kell tudni, hogy az Országos Csapolt Pilsner Urquell versenyen első helyezést értek el (ez komoly), így itt igazán finom sörre lehet számítani. Viszont már az ajtó is gyanús volt: olyan félig nyitva, félig zárva állapotot vett fel. Beszuszakoltam magamat… és bent egy gyanúsan zártkörű bulit találtam. Udvariasan kifaroltam. (Itthon néztem meg, szombat-vasárnap zárva vannak.)

Minusz négy sör. Mivel elég közel voltam a szálláshoz, nem is kísérleteztem tovább, elindultam haza. Miközben igyekeztem összerakni a nap további részét. Valahol nagyon muszáj lesz sört innom, plusz szivarok terén is eléggé le vagyok maradva. Adja magát, hogy ez a hely a jó öreg Koutku lesz, csakhogy ott nincs kaja. Utoljára reggelire ettem valamit, az pedig elég régen volt. 15 kilométerrel korábban. Azért korgó gyomorral betolni 4-5 sört, ugyanannyi szivarral, nem jó ötlet. Nyilván ehetnék otthon is, de ott éppen nincs semmi, persze elmehetnék a Tesco-ba, de az az út pont a Koutku mellett vezet, az meg tutira bevonzana és ugyanott vagyunk. Aztán szerencsém volt, mert teljesen véletlenül megtaláltam a Narodni sugárúton azt a Tesco-t, melyről tudtam ugyan, hogy létezik, de soha nem találtam meg, most viszont egy forgó óriásfej installáció miatt bementem egy belső udvarra és hoppá, onnan nyílt a Tesco. (Kifelé jövet megtaláltam a Narodni bejáratot is.)

Vettem is gyorsan kenyeret és sajtkrémet. Ezzel a kaja meg volt oldva. (Az inzulin meg ott szűkölt a sarokban.)

Útvonal.

A szálláson kajáltam egy nagyot, ittam hozzá – végre – egy sört… és teljesen elnehezültem. A derekam is elmacskásodott. Dehogyis volt kedvem újra átöltözni és lesétálni a Koutku-ba.

Ehhez képest félórával később már lent voltam az utcán. Ugyanis kiszámoltam, hogy kevés a sör. Ha kitöltöm a bennem rejtőző űrt, akkor már nem marad reggelire. A reggelt meg boltbamenéssel kezdeni… nem kellemes. Szóval hátizsák és irány a Tesco. Persze ekkor már szóbajöhetett volna a Koutku, de mivel nem tudtam, mikor zár a Tesco, így először oda mentem, utána viszont már nem akartam egy fullra pakolt hátizsákkal befurakodni a kocsmába.

Szóval így alakult, hogy habár próbálkoztam, de egy egész napon keresztül nem tudtam sört inni egy prágai kocsmában sem. Azért ez bravúr.