Month: March 2017

Egy kicsi az Óvárosból, az Újvárosból és Smichovból
2017.03.09; csütörtök

Ideje befejezni a kihágásokat. Lement két nap, úgy hogy vajas kenyéren, sajton és sörön éltem. Tudnám még hónapokig tartani, de nem szabad. Szerencsére mindent megterveztem. Eleve azért béreltem miniapartmant, hogy legyen konyha. Van is, egy minikonyha, tulajdonképpen főzősarok: mosogató, mikró, vízmelegítő, két főzőlap, elszívó. Nem is kell más.

Eltekintve a konyhai felszereléstől. Az ugyanis nincs.
Mindegy, van a közelben Teszkó, bevásároltam: kicsi teflonsütő, fakanál, éles kés, lapos műanyagtányér, mosogatószer, szivacs, papírtörlő, olívaolaj, só, süthető sajtok, fasírtok, kolbászok, mustár.
Ma reggel a biztonság kedvéért kinyitottam a tetőablakot, beindítottam az elszívót és beledobáltam a teflonba a sajtot meg a kolbászt.
A főzőlap nem működött. Kipróbáltam mindent: áram főkapcsoló, alkapcsoló, végigkövettem a vezetéket, végigtapogattam alul-felül a főzőlapot, megnéztem a biztosítéktáblát. Semmi. Vagy ki van kötve valahol a pult mögött, vagy rossz.
Remek.

Maradt a sajtos, vajaskenyeres reggeli. Sörrel.
De legalább a zenére megtaláltam a megoldást: youtube-mix. Most éppen a Piknikre álltam rá, stílszerűen.

Ma nem kapkodtam. Szerencsére. Délelőtt durva hasmenés kapott el, kifejezetten örültem, hogy két méterre üldögéltem a klotyitól. Meg legalább át tudtam nézni, mit is akarok írni.

Aztán kettőkor megint nekiindultam a városnak. Hiszen a Tigris háromkor nyit.
De előtte egy kicsi Rotunda. A szakirodalom alapján kiváló söröző, mindenképpen meglátogatandó.

Háát… ha szereted azt, hogy levegőnek néznek, akkor ez a te söröződ. Konkrétan fél méterről köszöntem rá a pincérre, oda is, vissza is, mégcsak úgy sem csinált, mintha hallott volna valamit. A számla valami zsebből elémlökött papírfecni volt. Oké, valamelyik szakirodalom írja is, hogy ez egy ilyen hely: ha nem iszol meg legalább három sört, akkor levegőnek néznek. Én viszont nem járok olyan helyekre, ahol levegőnek néznek, szóval ezzel ez a kocsma le lett húzva a listáról. Szépen néznék ki, ha én is szembeköpném az ügyfelet, mert csak egy Exchange migrációt rendelt meg, nem hármat.

Következő állomás a Tigris. Az Arany Tigris. Ez ugye sörkatedrális, ráadásul összenőtt Hraballal, nagyon komplex kocsma ez érzelmileg. A bejutás igazán cifra. Azt írja a szakirodalom, hogy 15.00-kor nyit és 15.01-kor már teljesen tele van. Jelentem, a hír igaz.

Öt perccel három előtt érkeztem meg, beálltam a tekintélyes sorba, majd nyitáskor besodródtam a tömeggel. Az üres asztalt a lélekjelenlétemnek köszönhettem: a csapossal szembeni asztalon kint volt egy cetli, miszerint 16.00-tól foglalt, emiatt mindenki továbbsodródott. Nekem viszont ez pont megfelelt, nem szándékoztam egész nap itt ülni.

Szóval bejutottam, egyedül ültem az asztalnál (nem sokáig) és sör volt előttem. (Az sem sokáig.) Én pedig nézelődtem körbe, mint egy templomban. (Oké, templomban nem szoktam szivarozni.) Végül félóra megilletődés és két sör után kijöttem.

Egy utólagos megjegyzés, melyet illik ide, előre berakni. Ezek még első napi írások. A másfél hétnyi “vizsgálkódás alatt némileg cizellálódott a véleményem, méghozzá úgy, hogy a sörivási élmény minősége eltolódott a nagy, híres kocsmáktól a kicsi, alig ismert, sokszor külvárosi kocsmák felé. Most például már azt tanácsolnám a sörkedvelő utazónak, hogy az élmény kedvéért nézzen be egyszer a Tigrisbe, de ha rendszeres sörözőhelyet keres, akkor jobb a Rotunda. (De a legjobb Smichov.)
Na, mindegy, ezt a végén úgyis kifejtem, itt csak utalok rá.

Innentől mentem az orrom után a belvárosban, összevissza. Jólesett sétálni.

Úgy tűnik, Prága felfedezte a kürtőskalácsban rejlő lehetőséget. Minden sarkon sütötték. Volt, ahol még krémet is töltöttek bele.

Kijutottam a Narodni utcára, beestem egy szivarboltba. Hihetetlen, de volt Toscano szivarjuk is, igaz elég drágán. Mindenesetre jó tudni, hogy ha kifogynék a hazaiból, itt tudom pótolni.

Utána a Narodni minisörfőzde. A szakirodalom jókat írt róla. Végülis nem volt rossz… de másik iskola. Nem füstös, inkább egy kicsit ipari. Az árai sem olcsók, de egy kevés sziszegéssel még kifizethetők. Ettem egy cipóban tálalt gulyást. A cipó tök finom volt. (Az inzulinom napok óta sikoltozva rohangál fel-alá a belvárosban. Majd hazafelé összeszedem valahol.) A helyben főzött sör sem volt rossz, de olcsó sem.

Innen a tegnapra tervezett Kövér Egér. Megtaláltam.

Tök jópofa kocsma, de sajnos ez sem dohányzó. Én pedig az ötödik sörömet már egy füstös csehóban szerettem volna letolni. Jelentősen hozzájárulva a füstmennyiséghez.
Mit hoz az élet, meg is találtam ezt a kocsmát.

Koutku, azaz Sarok. A nap nagy felfedezése számomra. Egy kocsma. Egy igazi, füstös kocsma, nagyjából a belváros határán, a szállásomtól 400 méterre. A sör (Staropramen, naná, Smichov) ára barátságos (290 forint), sem a vendégek, sem a csapos nem finyásak, turisták ide nem járnak. Megültem egy sarokban és élveztem, ahogy a cseh emberek kocsmáznak. Mert ez az egész messze nem az alkoholizálásról szól, hanem a beszélgetésekről, a közösségi életről. Üres asztal bőven volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, ittam a söröket, szívtam a szivarokat és úgy éreztem, hazaértem. Ez az én világom. Mert oké, a Tigris egy szent hely: de zsúfolt és rengeteg a turista. Összeszorítva ültem két ember között és nem esett jól a szivar, mert tudtam, hogy a velem együtt szorongókat zavarja. Meg… szóval éreztem én, hogy a Tigrisben egyike vagyok annak a tömegnek, mely a hely sírját ássa. Azoknak, akik csak egy félórára ülnek be, megtapasztalni a hangulatot. Csakhogy ha sokan ülnek be ilyen félórákra, akkor megölik a helyet. (Persze erről a Tigris is tehet a három órai nyitással. A többi nagy kocsma korán nyit, így a turisták ki tudják lelkendezni magukat korán, estére meg maradhat a stamm.)

Na mindegy, örültem: két és fél napi szorgalmas kutatás alapján megtaláltam a törzskocsmáimat: délelőtt, amikor még éppen csak ébredeznek a népek, akkor az Ökör, … késő délután pedig a Koutku. (Meg persze nagy gyaloglások: felkészül Smichov, Liben, Zizkov.)

A Koutku-ban étlap nincs. Csak itallap. Van rajta tej is. Az alján kiemelt felírat: Echt sudetische klima – kostenlos. (Nem tudom: itt a sziléziai gyárvidék tömény füstjére célzott vajon a művész?)

Útvonal.

Ha csütörtök, akkor Darts Premiere League. Jelen esetben ez kimerült a T-Home lendületes, kreatív anyázásában. Adják ezt a TV-GO nevű szolgáltatást. Adják… de minek? Ez valami őskori szörnyeteg, de a T évek óta nem hajlandó se lecserélni, se fejleszteni. Amikor már rég elszállt fölötte az idő. Eleve Windows-ra nem lehet telepíteni, mert olyan régi directX-et akar felteni, melyet az oprendszer már nem enged. Más oprendszerre meg naná, hogy nem megy fel. Nálunk egyedül androidon működik. Direkt hoztam is a tabletet, csak ezért. Nos, azt hiszed működött? Valami hülye egyedi portot használ, melyet a szálloda tűzfala kivág. Szóval jó kis hordozható TV-GO: csak egy platformon működik és csak otthon. Ahol egyébként van tévé is. (Értem én, hogy mobiltelefon és mobil adatforgalom a cél, de Európában, ahol még mindig gyémántárban van a roaming, a wifi meg gyakorlatilag ingyen, inkább csak bosszant ez a szolgáltatás.)
A cseh tévé meg nyilván nem adta a derbyt.

Ökör, Víziló, Kandúr és egy Kövér Egér
2017.03.08; szerda

Kíváncsi vagyok, hogy a mostani időszak nagy öntudatra ébredési rohamaiban mikor veszik észre a nők, hogy a nőnap valójában szexista? No mindegy. Prága.

Ugyan korán keltem, de jól elböktem az időt. Kiszótáraztam a legfontosabb cseh szavakat (kajanevek), még egyszer átnéztem a kocsmatérképet, aztán jócskán tíz után indultam neki. Amikor a Fekete Ökör már tíztől nyitva van.
A parkról – melyet térképen kinéztem magamnak, hogy átvágva rajta milyen hamar az Ökörnél leszek – nos, erről a parkról kiderült, hogy hegy. Nem is kicsi. Leküzdöttem.

Az Ökörbe így is jól érkeztem, találtam üres asztalt. Az Ökörben. Kértem egy rántott sajtot, egy sört, majd később még egyet és ebéd után elpöfékeltem egy szivart. Az Ökörben. El sem hiszem.

A vár komplett fizetős lett. Délben már 300 méteres sor állt a pénztárnál. Kapjátok be. Annyira nem nagy szám. Lesétáltam mellette.

A Vízilóhoz. Mert vérszemet kaptam.

Prágában három sörkatedrális van. Ez alatt nem valami hatalmas, agyoncsicsázott épületeket értek, inkább olyanokat, mint a tbiliszi katedrálisok, a sioni meg az ancsiszkáti: kicsik, öregek és végtelenül szentek. Ilyesmi ez a kocsmahármas is: Ökör, Víziló és Tigris.

Az Ökör még hagyján… de a Vízilóba születni kell, annyira nem szokott hely lenni. Ahogy közeledtem, láttam, hogy a pincér kint unatkozik az ajtóban. Jó jel. Nincs dolga. Besurrantam mellette. Két üres asztal is volt. A Vízilóban. Két üres asztal. Letelepedtem. Egy Prazdroj. Mert itt muszáj. (Az Ökörben meg a csapolt barna Kozel kihagyhatatlan.)
A pult fölött tábla: politizálni tilos. Mindez Ferencz József arcképe fölött. Áthallásos.

Aztán mentem tovább. Kicsit szélütötten. Az első délelőttöm… és már kettő megvan a nagy vadak közül.
Nem mentem sokat, itt van pár méterre a Kandúr.

Sokan ezt is az öreg, hagyományos és korrekt sörözők közé sorolják. Én nem. Minket itt egyszer már átvágtak (a számlába belesunnyogtak 100 koronát) én meg nem felejtek. De most csak egy sörre vágytam és ezzel semmi gond nem volt. Sőt. Jobban éreztem magamat, mint a Vízilóban. (Ott a társaság fele turista volt. És ettek. Délben. Nem lehetett tőlük szivarozni.) A söntésben ültem le, a törzsasztal mellé, ahol egy hajléktalannak tűnő pacák szopogatta a sörét. A pincér jó arc volt, még le sem ültem, de már hozta a pilzenit. Egy szivar itt is elfüstölt. Közben a hajléktalan törzsvendég oktatgatta a csapost angolra, én meg gondoltam, beszállok. Hihetetlen, hogy az egy óra alatt elfogyasztott négy sör mennyire megnöveli az ember nyelvérzékét. (A csapos gyarapodott egy ‘What’s your poison?’ kifejezéssel.)

A következő célpont a Kövér Egér volt. Itt már nincs semmi szentség, ez egyszerűen csak egy jó kocsma. De nem jött össze. Volt egy olyan pont, ahol ránéztem a térképre és realizáltam, hogy a szállás közelebb van, mint a kocsma és testem alsó részéből olyan utasítások érkeztek az agyba, hogy most sokkal fontosabb az a bizonyos kétbetűs.

Útvonal.

Jézusom, itt takarítanak. Kérem, én nem ehhez szoktam. A takinéni délelőtt elmosogatott és sarkosra hajtogatta a pizsamapólómat.

Délutáni ücsörgés, hermelin köménymagos barna kenyérrel. Meg sör. Aztán bolt. Mert fogy a sör. Végre beszereztem mindent, amit otthon felejtettem.

Aztán fényképek, videók átnézése, vacsi. Sör. És már este nyolc. A fárasztó nap után legszívesebben lefeküdnék aludni. A gond csak az, hogy ezt a mostani utazást ugyanolyan célból szerveztem, mint tavaly a zakopáneit. Akkor reggel hétkor keltem, reggeli, zuhanyzás, aztán délután egyig írtam, utána séta a városban, ebéd. Délután négytől pedig olvasgatás a kunyhóban, írás a blogba és másnap korai kelés.
Na, ez itt eddig nem akar beindulni. A korai kelés még megy. De a munka már nem: hiszen a vágyott kocsmákba korán kell érkeznem, ha be is akarok ülni. Aztán egyik kocsma, másik kocsma, persze köztük sok-sok kilométer séta… délután bolt, vacsora… és már este is van. Nemhogy nem olvasgattam, de nem is írtam semmit. Még a blogbejegyzéshez is úgy kell kényszerítenem magamat. Félre ne értsd, nem panaszkodok, nagyon jól érzem magamat… csak a tervezett munka, az valószínűleg menni fog a levesbe. (Megjegyzem, az ablaktalan, pontosabban tetőablakos szoba sem segít túl sokat. Olyan börtönszerű. Amikor pedig itt van körülöttem Prága.)
Az az időtlenség, ami a Tátra lábánál lévő fenyvesben volt, meglapulva a hó alatt, na az itt egyáltalán nincs meg.

Esti döbbenet. Eddig a mennyezeti tetőablakot úgy értem csak el, hogy felmásztam az ágyra, majd lábujjhegyen nyújtózkodtam. Most vettem észre, hogy az a falra applikált kampós vas, amelyről azt hittem, hogy rafinált dekoráció, valójában pont egy olyan nyeles kampó, mely beleillik az ablaknyitó szerkezetbe.

Előkészületek

Még az utólsó percekben is adminisztrációs ügyintézés: adóhivatal, iparkamara, súlyadó, nyugdíjpénztár, tbsz ügyek, tömérdek csekk, zsebpénz, hóeleje. Tényleg úgy érzem, mintha a halálba mennék: oké, mehetsz, de előtte rendezz el mindent magad után. Mert a család még azt sem tudja, melyik napon kell kihúzni a kukát a sarokra.

Hogy miért Prága? Valamikor írtam, hogy ebbe a cigánykodó városba soha többé nem megyek, lehúztam a térképemről. Minden egyes alkalommal, amikor itt voltunk a családdal, valahol mindig átvágtak. Nem teljes kifosztásra kell gondolni, de azért eléggé fájtak az 1000-3000 forintos tételek is.
Csakhogy. Akkor túravezető voltam, még ha a vezetendő csoport a család is volt. Egy túravezetőnek rengeteg dolga van, mindent meg kell szerveznie, mindent a tervezett keretek között kell tartania. Ebbe már nem fér bele, hogy külön foglalkozzon mindenhol az átvágások kikerülésével. Aztán egy idő után belefáradtam, azt mondtam, hogy kapja be a város, megyünk inkább Krumlovba meg Liberecbe.
Most viszont más a helyzet. Egyedül vagyok. Nincs túravezetés. Az van, amihez kedvem támad. Nincs betartandó program, keretek – ha egyáltalán vannak – akkor is igen tágak. Ráadásul egyedül vagyok, megtanultam néhány cseh kifejezést, így a pincérek szemében sem kezdenek el csillogni a dollár jelek, amikor meglátnak. (Ugye egy kisgyerekes család helyből veszélyeztetett.)
Na mindegy, meglátjuk, milyen lesz.

Első, leginkább utazós nap
2017.03.07; kedd

Busz hajnalban a Népligetből.

Fél kilenc és már túl vagyok a Madagaszkár Pingvinjein.

Leonard Cohen, mint külföldi rock zene. Aha. Később belehallgattam a cseh rockzenébe. Annyira nem is volt rossz.

A mögöttem ülő hapsi végig telefonál. Végig. Ordítva.
A velem egy sorban ülő pacák pedig ordítva köhög. Folyamatosan.
Alig hallom tőlük a fülesben a Rozsomákot.

Mire Prágába értünk, megnéztem a Madagaszkár Pingvinjeit, a Kingsman-t és valami X-Men-t. Részemről ez világrekord: az utóbbi húsz évben összesen nem néztem ennyi filmet. (Meg volt egy tök ismeretlen Cohen lemez és SOAD is. Az utóbbit természetesen csutka hangerővel.)

Eső. Nap. Eső.
Kezdhették volna fordítva, akkor nem esőben kellett volna a szállásra gyalogolnom.

Jó tanács: ha egész napos autóbuszos utazásra mész, akkor ne egyél előtte este gyanús állagú újhagymát. A buszok vécéje… egy élmény. Ezerszer durvább, mint a repülőgépeké.

Prága. Felcuccolva +20 kiló. (Hátizsák meg technikai oldaltáska.) 3,5 kilométer séta. Kicsit sietve, mert ugye, hagyma. De azért a Vencel téren bedöngettem egy ötujjast. Hiszen egész nap nem ettem semmit.

A szálláson. Mintha nem lenne rámpakolva a fél világ. Töltsem ki a regisztrációs lapot. Na, azt a személyigazolvány-számot megnézhetik. Végre kulcs. Lift. A legfelső emelet.
Aztán vécé megsemmisítve.
Jobb lesz most elmenni sétálni valahová.
Például Tesco. Hátizsákkal. (Odafelé nyilván üres. De hazafelé ismét +húsz kiló.)

Vettem újhagymát. Egy kicsit ez is gyanús. A hátizsákot azóta szellőztetem.
Hazafelé egy kis boltban vettem teflonsütőt és kést. Meg fakanalat. Mert a szállás lehet, hogy flancos, csak éppen elég hiányos. Vennem kellett kést, meg sót, meg mosogatószert, meg szivacsot, meg fakanalat, meg papírtörlőt.

Sok mindent felejtettem el. Mert ugye idióta indulás. Például nem raktam a laptopra zenét. Áááá! Egyedül Blondie van. A torrentet meg tiltják. Tíz nap. Meg fogok bolondulni. (Később Nejjel összedropboxoztunk valamit.)

Fél emelettel lejjebb találtam egy erkélyt. Nyitva volt az ajtaja és ott vigyorgott egy hamutartó. Dohányzóhely, pár méterre. Ez messze több, mint amire számítottam. (Ja, úgy egyébként fent vagyok az ötödik emeleten. Gyakorlatilag egyedül. Enyém az egész szint.)

Becsuktam a Wunderlist-et. Tudom, hogy száznál több taszkom van. De azért jöttem ki ide, hogy ne érdekeljen.
Helyette megy az Evernote. Mert írni akarok. Megint.

Érdekes, mennyire ki lehet éheztetni az embert. Vagy szomjaztatni. A busz délután háromkor tett le Florencben. Szomjas is voltam, de a rengeteg cuccal nem szívesen kocsmáztam. Egy óra séta a szállás. Regisztrálás. Elpakolás. Aztán bolt. Félóra séta oda, ugyanannyi vissza. A bevásárlás egy óra. Azaz már négy órája Prágában voltam, eleve szomjasan… és még nem ittam egy sört sem. Nem is vártam meg, hogy lehüljön, még a sajtokat sem raktam el, de már szisszent a fémdoboz.

Jól megfér az éjjeli asztalon a prágai kocsmakalauz és a biblia.

Aki nem bír addig várni: fényképalbum.