Month: January 2017

Jól indult a reggel. A terasz ónos, lefagyott lépcsőjén hatalmasat pereceztem, miközben a macskáknak vittem a kaját, mondanom sem kell, a konzerv fele rám borult, alig bírtam bemenekülni a lakásba, mert amennyire ezek a dögök ki vannak éhezve mostanság, simán velem együtt falták volna fel a macskakaját. Odabent persze ruhamosás, zuhanyzás.
Mindez még a reggeli kávé előtt.

Utána egy maratoni ügyintézés, némi kafkai utánérzéssel. Hamarosan megírom.

Még le sem tudtam zárni az aktuális részfolyamatot, de már rohannom kellett a fogorvoshoz. Ezen a héten harmadszor. Viszont… úgyis állandóan az jön, hogy csak panaszkodom, legyen egy kis jó hír is.
Ugye a történet az, hogy elméletileg már októberben be kellett volna tenni véglegesre a felső körhidat. Csak éppen… nekem is rengeteg munkám volt, a fogorvos is éppen akkor váltott munkahelyet, elhúzódott a dolog. Nekem pedig november elején, a libereci kiránduláson pokolian begyulladt mindkét oldalon a felső fogsorom. Jött egy tablettás antibiotikum kúra, ettől a bal oldal helyrejött, de a jobb nem. Makacsul nem. Év végén a doki még belepucolt a gyulladáshoz közeli gyökérkezelt fog gyökerébe, de a helyzet nem lett jobb, sőt. Innentől csak fájdalomcsillapítóval tudtam aludni. De ennél is rosszabb, hogy pszichésen ekkor rongyolódtam teljesen le. Két éve, mondom két éve küzdök ezzel a fogászati rémálommal és mostanra fogytam el. Egyszerűen már nem is emlékszem, milyen az, amikor valakinek nem fáj a foga. Szó nélkül nyeltem a Kataflan Dolo-t, mindig volt nálam erősebb fájdalomcsillapító is, tudomásul vettem, hogy állandóan csikar a gyomrom, megy a hasam és tombol a reflux is (hja, a fájdalomcsillapítás nem megy ingyen), az élet már csak ilyen, nem is lehet más. Csak már nem sok kedvem maradt hozzá. A fogorvos szorgalmasan pucolta, fertőtlenítette a gyökeret, de nem lett jobb. Eltelt két hét. Végül a doki beismerte, hogy fogalma sincs, mi van. Egy utolsó próbálkozásként jött egy újabb antibiotikum kúra, de már durvábban: közvetlenül a fog gyökerébe tömte az antibiotikumot, majd két naponta kimosta és újból tömött bele gyógyszert. Elég durván hangzik, de végül ez hatott. Pár napja fájdalomcsillapító nélkül élek. A jobb felső rész még mindig pokolian érzékeny a számban, rágni is csak óvatosan tudok, de legalább már magától nem fáj.

Szóval ide kellett volna mennem délután, de kinéztem az ablakon: péntek délután kettő, a cél Csepel, az utak le vannak fagyva és már órák óta szakad a hó. Háát, nem túl jó jelek egy autókázáshoz. Inkább hívtam a dokit, hogy jó lesz-e esetleg a hétfő. Nem vette fel. (Ez aznap annyira nem lepett meg, de majd úgyis megírom.) Oké, akkor megyek. Fürdőszoba, zuhany, fogmosás. Na, ekkor csörgött a telefon. Szerencsére készültem. (Egyedül vagyok a lakásban, nem vacakoltam azzal, hogy fürdőköpenyt vegyek. Egy szál farokban sétáltam el a fürdőszobába. Mobiltelefonnal a kezemben.) A doki hívott vissza, megegyeztünk a hétfőben.
Hurrá, akkor ma a héten először négy előtt ebédelek.

Még egy kis ügyintézés.

Aztán csöngött a telefon. A vezetékes.
– Halló, Petrényi József.
– Petrényi Józsefnét keresem.
– Itt olyan nincs.
Erre szó nélkül letette. Néztem a telefont, a hívó letiltotta a számkijelzést. Én pedig nem tudok másra gondolni, mint hogy valaki bepróbálkozott, megnézni otthon vannak-e a háziak. Nem lettem tőle nyugodtabb. Oké, semmilyen értéket nem tartunk itthon, de a francnak sem hiányzik ilyen hidegben egy betörés.

Na szóval, ennyi. Telnek a hétköznapok.

Aki nem hisz a túlvilágban, nem hisz semmiféle túlvilági megmérettetésben, utolsó ítéletben, karmában… nos, az lemarad ezeknek a stresszcsökkentő hatásáról is. Hiszen olyan jó lenne bízni abban, hogy az összes seggluk, az összes némethszilárd agresszív ostoba bunkó, az összes aljas okos, az összes olyan ember, aki tömérdek embertársa életét keseríti meg akár rövidtávú előnyökért, akár önhitt ostobaságból, szóval hogy az emberiségnek ez a szemete egyszer valamikor, egy mindenek fölött álló, mindentudó bíróság által seggbe lesz rúgatva, de alaposan és fellebezés nélkül. Ez valami olyan erőt adhat a hétköznapokban, hogy már csak ezért is érdemes lenne hinni a túlvilágban, még akkor is, ha egyébként határozottan úgy véljük, hogy nincs és a fentiek fényében (mindentudó, objektív bíróság?) látszik, hogy nem is lehet.