Kemény, nagyon kemény.
Ha mindenképpen olyan érfelvágós fajta depressziós szeretnél lenni és azt kérdeznéd tőlem, melyik könyvet ajánlom a cél eléréséhez, szó nélkül a Harlekin Milliói-t nevezném meg.
Valamikor az ezredforduló környékén már nekiszaladtam. Ráadásul érintett is volt a családban. (Szegény nagyanyám nem is értette, miért látogattuk meg olyan sokszor abban az istenhátamögötti nyugdíjasotthonban.) Nos, nem bírtam a könyvvel. Akkoriban még erős volt bennem az élniakarás, elzárkóztam tőle. Szó nélkül beadtam egy antikváriumba, és még azzal sem foglalkoztam, hogy ez egy trilógia harmadik darabja, melyből az első kettő a kedvenceim közé tartozik és azért végülis csak ezzel lenne teljes.
Azóta eltelt tizensok év. A könyvet újra kiadták… én pedig ismételten nekifutottam. A sors fura játéka, hogy megint volt a családban érintett, arról nem is beszélve, hogy csak öregedtem én is közel húsz évet és ha nem is lettem érintett, de már nem esett nehezemre azonosulnom a szereplőkkel.
Másodikra végigolvastam a könyvet. És hiába énekli olyan átéléssel Lugossy Laca, nem, az elmúlás nem egy szép dolog. Különösen nem az, ha tömegesen követik el egy akármilyen otthonba összezárva.
Recent Comments