Végre találtam valami izgalmasnak tűnő produkciót, melyért talán érdemes kibújni a remetebarlangból.
Színház. Jó régen volt hozzá szerencsém. El is szoktam egy kicsit.
Sajnos későn eszméltem, így már csak a karzatra volt hely, ott is középre, bele a dzsumbujba. Ez pont az a hely, ahol lehet izgulni, ki ül eléd: Kis Piros Katica, vagy Zsiráf Zsolt?
Beültünk Nejjel. Vártunk. Aztán megjelent egy közel kétméteres srác a haverjával és elindultak előttünk két sorral befelé. Menj még, menj még! – rimánkodtam, ahogy oldalaztak az ülések előtt. És igen, a magas srác _pont_ továbbment, azaz már nem a színpadot takarta be a feje. Huh, ez meleg volt.
Ültünk, vártunk.
Aztán jöttek még abba a sorba és az a nyolc ember, akinek fel kellett állnia, úgy döntött, hogy inkább kisétálnak a sorból, ne kelljen az újaknak álló, kitekeredett emberek között oldalazniuk. Amikor visszafelé mentek, akkor pedig a colos srác haverja volt a gyorsabb, ő ment be előbb. Ebből az következett, hogy az égimeszelő egy üléssel beljebb került. Elénk. És igen, betakarta a színpad bal szélét.
Ja, a színpadkép úgy nézett ki, hogy az egyik főszereplő középen, a két másik főszereplő a két szélen produkálta magát.

Ennyit a hangulat megalapozásáról.

A darab egyébként tetszett, ügyesen rakták össze. A kerettörténet kicsit erőltetett volt, itt-ott éreztem időhúzásra utaló részeket is (kockacukor). De ennyi bőven belefért. A csúcspont maga a Semmi Konferencia volt, azt a részt szívesen megnézném még néhányszor, mert biztos vagyok benne, hogy elsőre nem jött minden át: tömény is volt és a szöveget sem mindig értettem. Szóval jó volt.
Csak Lecsót nem láttam.