Month: January 2017

Most jó

Vagy legalábbis jobb. Egy hosszú küzdelem ért nyugvópontra, úgy, hogy ránézésre most én tűnök győztesnek.

Mivel nem vagyok benne biztos, hogy mindenki minimum négy éve olvassa a blogot, röviden összefoglalom.

A történet 2013 februárjában indult, ekkor vettem egy erős laptopot. Core-i7-es processzor, 8 GB RAM, SSD, Radeon 7600M GPU… ezek még ma sem rossz paraméterek, nemhogy akkor. A mesterterv az volt, hogy majd ezen fogok videót is vágni, így nem leszek bútorhoz kötve. A terv bevált. A Catalyst segédprogramban – mely arra szolgál, hogy szabályozzam, mely alkalmazások használják az erős és melyek a gyenge videókártyát – be lehetett állítani, hogy a videóvágó program (egy kétes eredetű Adobe Premiere) az erősebb kártyán dolgozzon. Dolgozott is, vágtam a videókat, mint a szecskát.
Aztán jött egy koranyári éjszaka. A teraszon tologattam az egeret, amikor nekiállt villogni a képernyő. Mint kiderült, a Windows automatikusan drivereket frissített, na meg a hozzájuk járó Catalyst-ot is. (A továbbiakban Catalyst Control Center, azaz CCC.) Az új CCC pedig… azzal indított, hogy az _összes grafikához kapcsolódó programot_ eltiltotta az erősebb kártyától. A böngészőket, a képmegjelenítőket, a videólejátszókat és természetesen a videóvágó szoftvert is. A notepad nyilván mehetett az erősebb grafikus kártyán.
Hagyok egy kis időt, hogy megemészd. Veszel egy 20-30e forinttal drágább laptopot az erősebb videókártya kedvéért, majd a gyári driver (mert a CCC gyakorlatilag az) letilt minden grafikus alkalmazást erről a kártyáról. Nehogy bajod essék. (Komoly, ezt írja ki a lakat mellé.)
A küzdést nem részletezem, anno telesírtam vele a blogot. A vége az lett, hogy összeraktam egy brutálisan erős desktop gépet, tégla méretű Nvidia videókártyával. Közben rátaláltam a számomra ideális vágószoftverre is, egy fekete pénteki akcióban megvettem a Cyberlink Powerdirector 12-t, valami 15e forintért, így egyben legalizáltam is a tevékenységemet. Ebben a szoftverben az volt a jó, hogy még a laptop gyengébb kártyáján is eldöcögött, igaz az átmeneteknél leggelt rendesen.

Csakhogy ezzel megint bútorhoz lettem kötve.

Nos, így teltek az évek. Kétévente karácsony környékén upgradeltem a szoftvert, aztán ennyi. Vágtam, vagdosgattam.
Egyre kisebb lelkesedéssel.
Ez a desktop gép ugyanis a nappaliba került, ahol nem csak videóvágásra szolgált, hanem ez lett rákötve a 120 centis képátlójú tévére is, azaz erről játszottuk le a filmeket, meg erről ment a nyomtató, szkenner, meg mittudomén. Most próbáld meg elképzelni: a nappali közepén az asztal, olyan 40 centi magas. A falra szerelt tévé alja olyan 120 centire van a földtől. Azaz a billentyűhöz, egérhez rá kell görnyednem a kanapéról az asztalra, a monitorhoz meg ehhez képest fel kell néznem az egekbe. A videóvágás pedig jellegzetesen több órás folyamat. Ha azt mondom, hogy kényelmetlen volt és fájt miden porcikám utána, akkor még finoman is fogalmaztam.
És akkor ott van még a betűméret. Oké, hogy nagyon nagy a monitor, de távol is vagyok tőle. Akkor lenne jó, ha a betűket fel tudnám nagyítani… csakhogy erre sem a Windows, sem az alkalmazások nincsenek felkészítve. A szoftveripar egyik, ha nem a legnagyobb szégyene, hogy még ma is vannak rögzített, bélyeg méretű ablakok, melyek a 20 évvel ezelőtti monitorok felbontásához lettek méretezve. Ha felnagyítom a betűket, akkor az ablakban látok három betűt, meg két vastag csúszkát. Aztán van olyan, hogy az alkalmazás leszarja, mekkora betűméretet használok a Windows-ban, ő rögzít egyet. Kicsit. Ne tudd meg, a Powerdirector-nál hányszor kellett felállnom, odamennem a tévéhez és kisilabizálnom, hogy mi is az a kanapéról légypiszoknak látszódó szöveg.

Nem mondtam még, de úgy kezdtem az évet, hogy nekiálltam gatyába rázni az itthoni informatikát. Gépek újratelepítése, a tesztkörnyezet kibővítése Hyper-V fürtté, elaggott szünetmentesek cseréje, a laptopok mellé nagy monitorok, a házi fájlszerver NAS-ra költöztetése a tesztkörnyezetről, tartomány telepítése, jogosultsági rendszer rendberakása, switch-ek gigásra cserélése, hálózati kábelek cat6-ra cserélése, betegeskedő router kiváltása, backup kialakítása, dokumentálás. Elvagyok.
Miután nulláról újrahúztam a laptopomat, illetve év elején 15-ösre frissítettem a Powerdirectort, az agyam hátsó részében megindult a vezérhangya. Nézzük már meg, mit fejlődött a tudomány. Hiszen változott az Intel driver, változott az AMD driver, változott a CCC (ezeket a Windows Update tette fel) és változott a Powerdirector is. Hátha. Hiszen a vágószoftvernek nem kell sok, már ez a gyökérkefe Radeon kártya is elég lenne a szaggatásmentes működéshez. És akkor megint nem lennék bútorhoz kötve, illetve tudnék kényelmes pozícióban az íróasztalomnál vágni, ahol a laptop mellett van egy nagyobb monitor is, a szoftver megjelenése pedig osztható. Mekkora élmény lenne látni is a kezelőfelület részleteit vágás közben.

Szóval újra felvettem a fegyvert.

Természetesen nem változott semmi. A CCC – nyilván az én érdekemben – továbbra sem engedte, hogy a grafikus programok az erősebb grafikus kártyát használják. Utolsó esélyként egy keresés a neten… aztán egy helyen megemlítették az UnifL-t. Első ránézésre elég ijesztő: ez egy moddolt drivercsomag. A fiúk belepiszkáltak az Intel driverbe, melléraktak egy AMD drivert és hozzácsomagoltak egy régi (legacy) CCC2 szoftvert. Az Intel driver konkrétan egy Karl Sabo nevű pacák tanúsítványával lett aláírva, ami azért elég messze van az Intel tanúsítványától. A projekt köszönetnyilvánító oldalán meg akad orosz név is.

Na, mindegy. Csináltam egy restore point-ot. A gépen fut a Comodo, ha valami aljas dolog történik közben, csak megfogja. Meg hát, csak nem a SourceForge-on terjesztenek malware-t. Gyerünk. Feltelepítettem. Működik. Innentől úgy tudom használni a gépemet, ahogy négy évvel ezelőtt terveztem: szabadon állítgathatom, melyik alkalmazás használja az erősebb, melyik a gyengébb kártyát. És igen, a videóvágó szoftver is hasít. Nyilván a Windows sikoltozik, hogy ezek nem a legfrissebb driverek, de letiltottam az automatikus frissítést, aztán bekaphatja.

Szóval egyfelől öröm, boldogság. Másfelől… azért rohadjanak már meg az illetékesek. Mint látható, a probléma megoldható. Már ha a gyári fejlesztők kihúznák a fejüket a seggükből. De nem teszik. Így viszont rá vagyok kényszerítve, hogy ilyen gyanús forrásból származó patkolásokkal piszkáljak bele a gépembe. És oké, nem valószínű, hogy rosszindulatú a kód, de nyilván nem várható el, hogy egy Szabó Karesz által sufniban gyártott videódriver agyon legyen tesztelve, azaz minden körülmények között hibátlanul működjön.

Na, mindegy. Meglátjuk.

PS1
Először csak kiváncsiságból álltam neki tesztelgetni, de annyival jobb volt, hogy nem bírtam magammal és összevágtam az egy évvel ezelőtti lengyel utazások videóját. El sem tudom mondani, mekkora élmény, hogy közelről, pontosan látok mindent, milliméterre össze tudom rakni az átmeneteket, precízen húzogatom a csúszkákat, töréspontokat. Korábban volt egy csomó olyan művelet, melyeket kerültem, mert sem a sávokat nem láttam jól, sem az egér nem volt elég stabil. Most viszont csuklóból kiráztam mindent. Sokkal hamarabb lettem kész és jobb is lett az anyag, mint az utóbbi idők videói, pedig már azok sem rosszak. Éljenéljenhurrá.

PS2
Megvan az első anomália. Néha, bizonyos szituációkban teljesen elment a monitor képe. Nem tudtam csinálni semmit, csak kinyomtam a gép szemét. Nem valami boldogan. Aztán kiderült, mi a hiba. Ha lecsuktam a monitor fedelét, majd kihúztam a külső monitor hdmi kábelét, akkor úgy emlékezett, hogy a külső monitor az első monitor, azaz amikor visszanyitottam a fedelet máshol, akkor nem kaptam képet. Eddig ilyesmi nem volt. A megoldás persze nem bonyolult: először kihúzom a hdmi kábelt, majd csak utána csukom le a fedelet. Nagy ügy.

Szicília 03/03

Egész napos döglés
2017.01.23; hétfő

Reggelre valami szokatlan látvány fogadott. Eltűnt a szürke szín. Kisütött a nap. Kiléptem a teraszra.
– Nézzétek, majdnem látszik a Vezúv!
– Az igen! És az Etna?
– Aha.
De tényleg. Itt vagyunk egy 3329 méter magas, éppen füstölgő vulkán közvetlen tövében. Két napja. És nem látszik, mert felhők és szürke és rengeteg eső. Aztán ma reggel, mintha áttűnne a szürkeségen a hegy körvonala.

A hagyományosan bő olasz reggeli után irány a város. Halpiac. Dóra ma nagyon ki akar tenni magáért: kardhalból steak, garnéla, plusz polipsaláta. Meg nekem húspogácsák. Vittem a fényképezőgépet: az első nap ugye még hátizsákkal voltunk, a rendes kamera a zsák alján kuksolt, így kénytelen voltam a mobilt használni. Ez ugyan jó telcsi, de fényképezőgépnek igen gyatra. Nos, arcon landoltam: a piacon alig volt árus. Nyoma sem volt a szombati tolongásnak, olaszos kiabálásnak, annak a jó piaci hangulatnak és választéknak. Éppen hogy találtunk egy-egy árust, ahol azért meg tudtuk szerezni, amiket akartunk. Elő sem vettem a kamerát.

Az én műsorszámom. Még hiányzott vagy 15 doboz szivar, meg az ínyencségek. (Ez utóbbiak elég drágák, de csak itt beszerezhetőek.) Nos, bementem az egyik boltba, mondtam, hogy a drágaságomat akarom. A boltosnak felcsúszott a szemöldöke.
– Mennyit? – kérdezte, miközben kinyitotta maga mögött a széfet.
– Mindet – mondtam szerényen.
Erre visszafordult. Még jobban felcsúszott szemöldökkel.
– Négy doboz van – közölte.
– Akkor annyit.
Csóválta a fejét. Meg sem mertem neki mondani, hogy tíz doboz a cél.
Aztán a fejéhez kapott.
– Van itt valami ritkaság – suttogta összeesküvő stílusban, és elővett a széfből egy Il Moro-t.
Most nekem csúszott fel a szemöldököm. Nem vagyok túl nagy véleménnyel magamról, de tényleg ennyire baleknak látszom? Ez ugyan egy nagyon finom szivar, én pedig nagy Toscano rajongó vagyok, ráadásul Olaszországban nem is annyira durva az ára, mint a fenti linken lévő amerikai boltban, de azért a helyi 40 euró is igencsak húzós ár egy szál szivarért. Ennyiért azért kifejezetten magas prémiumkategóriájú kubai szivart is lehetne venni.
Egy ideig még vitatkoztunk az árussal, végül sikerült meggyőznöm, hogy nem én vagyok Dagobert bácsi.

Mindenesetre legyen itt egy kedvcsináló videó. Amikor egy mocsok dög pacák elszív egy ilyen szivart. És mocsok jól érzi magát közben.

Visszatértünk a lakásba. Mindenkiről lógtak a cekkerek. Nagy zabálás lesz.

Dóra kezdte a polippal.

Habár a piacon azt mondták, hogy meg lett rendesen csapkodva – az árus mellett jelentős méretű kalapács feküdt – de séfünk úgy érezte, hogy ez még nem elég puha. Csak hát nem volt mivel ütlegelni azt a szerencsétlen jószágot. Végül megcsaptuk mindennel, amit találtunk. Sportos főzés volt. Szerencsére én fasírtot kértem.

Szokás szerint kiültem a teraszra. Az időközben barátommá vált templomot nézegettem. Már teljesen feloldódott, mintha egy kicsit közelebb is húzódott volna.
Az Etna is kidugta a fejét. Szolidan pöfékelt.

Ebéd után megint csendespihenő, most kivételesen én is szunyókáltam. Aztán egy utolsó nagy séta.
Az első állomás, szivarbolt. Ínyencség. Mondtam, hogy öt. A pacáknak a szeme sem rebbent, elővette a széfből. Jó hely.

Érdekes egy város ez, az ember azt hinné, hogy bejárt mindent, aztán elindultunk egy olyan irányba, amerre még nem voltunk – és amerre nem is számítottam arra, hogy lesznek érdekességek – aztán kiderült, hogy egészen nyüzsgő város van arra is, nem is kicsi, ráadásul tele megdöbbentő épületekkel, parkokkal.

A botanikus kertet mondjuk pont az orrunk előtt zárták be, de volt egy hatalmas közpark, bejártuk.

Forgalmas tér. Fákkal. Nagy templommal. Az egyik sarokban trombitaszó. Nézzük meg. Fedett kioszk, egy csomó ember, a trombitás az Il Silencio-t fújja. Végül is, igen, eléggé késő van már a takarodóhoz. Vettem az egészet kamerával. Aztán egyszercsak szó bennszakad, kamera kikapcsol, elrak. Bakker. A sakkasztalon egy koporsó feküdt, az emberek pedig gyászolók. Mi ez? A trombitás befejezte, a közönség megtapsolta, majd négy markos ember felemelte a koporsót és vitték tovább a templomba.
Én meg csak néztem. Azannya. Így kell meghalni. Hogy a haverok, akikkel a megboldogult feltehetően egész nap a kioszkban sakkozgatott, a templom előtt még felravatalozták a sakkasztalon, az egyik haver elfújta az Il Silencio-t, és csak utána jöhetett a hivatalos templomi rész.
(Belegondoltam, hogy nálam ez hogyan nézne ki. Hülyén. Engem a számítógép előtt kellene felravatalozni.)

Az esti csavargás útvonala.

És még nem volt vége a napnak. Holnap korai kelés – megint – azaz ma este össze kell pakolni a nagyját. Rohadt sok cuccunk lett. Az a rengeteg szivar, a rengeteg tégla méretű sajt. Tetriszeltünk rendesen. Így is kimaradt egy csomó kaja, melyeket meg kellett enni. Bilagit.
Meg a sok felesleges dolog. A tablet. Melyet kihoztam, de be sem kapcsoltam. A tepsimobil remekül helyettesítette. Viszont a repülőtéren természetesen külön ki kell szedni a tömött táskából.

Hazautazás
2017.01.24; kedd

Szerencsére eseménytelen. Korán keltünk, időben indultunk. A busz egyből jött. A szekuritin gond nélkül átjöttünk, bár volt némi para a sajtok miatt. (Állítólag plasztikhoz hasonló lenyomatuk van a szkennerben.) Az olaszok megint elég lazák voltak, a gépünk 45 perc késéssel indult Budapestről, de a kijelzőn az állt, hogy nincs késés. Még akkor sem javították, amikor már el kellett volna indulnunk, de a gép még sehol sem volt, nyilván a boarding sem kezdődött el. Annyira nem bántuk, jó volt élvezni a meleget, a napsütést. A kijelzőn ugyanis láttuk, hogy odahaza minusz tíz várt ránk.
Megkaptuk.

Linkek:

Szicília 02/03

Siracusa
2017.01.22; vasárnap

Nem kicsit vicces a buszjegy. Interbus, távolsági megálló. Négy főre, retúrjegy, 36 euró. Fejenként, utanként 4,5 euró. 70 kilométer, másfél óra. És hogy még arcpirítóbb legyen, a busz bemegy a repülőtérhez is. Ez négy kilométerre van a buszpályaudvartól. A tegnapi árazást figyelembe véve, gondolom eddig négy euró, a maradék 66 kilométer meg fél. Vagy én nem értem a matekot. (Dehogynem.)

Narancsfák, végtelen sorokban. Aztán Lukoil olajfinomítók. Fura koktél. Nej bezzeg végigaludta, pedig ez igazán neki való táj volt.

Mára a meteorológia egész napra vihart, erős szelet, felhőszakadást jósolt. Kitartóan. Borult időben érkeztünk meg, de egyelőre csak a tegnapi tempó: 10-20 perces esők, köztük 10-20 perces szünetek. Én a biztonság kedvéért az izlandi cuccot vettem magamra. (Igen, azt, amelyikben bemásztam a vízesés alá is.) Ne mondja senki, hogy az Univerzum nem ismeri az iróniát: ugyanazt a ruhát kellett viselnem most, a legdélebbi utazásomon, mint amikor a legészakibb ponton jártam. Csak jelzem, hogy nagyjából Szíria magasságában tartózkodtunk. Full téli öltözetben. (Persze, ahhoz képest, hogy Görögországban befagyott a tenger, a Szaharában meg havazott, egy szavam sem lehet.)

Neapolis. A tervezés során elég furán néztem az infókra: létezik, hogy 12.30-kor már bezár? Az egyik legfontosabb látványosság a városban? Amikor a legelső busz 11-re ér Siracusába Cataniából? Na mindegy, találtunk egy boltot (vasárnap!), gyorsan elkövettünk egy második reggelit a parkban, aztán irány az ókori Siracusa. A pénztárnál egy olasz hapi mindenáron ránk akarta sózni a nem használt jegyeit. …Esik az eső, nincs kedvük bemenni… aha… vagy éppen beslisszoltak jegykezelés nélkül. De mindegy is, nálunk volt két 26 éven aluli, nekik csak félárú jegyet kellett vennünk, azt meg nem tudta a hapsi. De azért makacsul próbálkozott.
Számomra teljesen meglepő volt, hogy mennyire régi ez a város. A dóm helyén már IE 1000 körül állt valami szentély. A görög érában pedig a város nagysága és jelentősége Athénnal vetekedett. (Le is verték őket. Meg a karthágóiakat. Meg az etruszkokat. Meg a rómaiakat.) Nos, a Neapolis archeológiai parkban meglehetős régi görög romokat lehetett megnézi. Már amennyit meg lehetett, mert nagy részük le volt zárva. Mondhatni, csak a sztárokhoz engedtek be. De így is megérte.

Eleinte nem igazán ismertük ki magunkat. Viszont volt egy csomó macska.
– Lehet, hogy ezek az idegenvezetők?
Lányom neki is állt barátkozni, amikor mi már láttuk, hogy a következő látványosságnál megint ott álltak az ajtóban.
– Gyere Dóra, azok az előző romokhoz tartoznak, az újabbhoz már ezek a cicerónék.

A görög színház (ez úgy látszik minden nagyvároshoz jár) nem volt olyan látványos, mint a Taorminában lévő, akusztikát sajnos nem tudtunk tesztelni, mert minden le volt kerítve. Ellenben a Dionüszosz Füle kőfejtőben annál inkább.

Valami teljesen perverz módon bányászták ki innen a követ, mérnöki ésszel sem tudom elképzelni, hogyan. Na, itt volt akusztika. Egy ferdeszemű, kifinomultnak tűnő pár sétált be előttünk. A hapsi tesztelte is az akusztikát, valami operagyanús dallal, de ekkor jött Barna, a legendás trombitaszerű orrfújásával. Kis híján ránkszakadt a mennyezet. Megörökítettem.

Utána átsétáltunk a római amfiteátrumba. Hangulatcsinálónak ki volt állítva néhány kőszarkofág.
– Innen valaki kimászott – mutatott Barna vádlóan az egyik törött fedelű kőkoporsóra.

A lányom még cicázott egy darabot, aztán kisétáltunk. És igen: 12.45-kor értünk a kapuhoz, melyet már bezártak. Miközben egy jelentős tömeg próbált bejutni, hevesen vitatkozva a kapuőrrel. Ők nem tájékozódtak előre. Egyfelől éreztem egyfajta sikerélményt, másfelől torokszorító volt látni, ahogy az emberek dugdosták át a fényképezőgépek objektívjeit a kerítésen, hogy legalább messziről csinálhassanak néhány képet. Tényleg nem értem.

Eredetileg még terveztük a János katakombát is, de a jegyzeteim szerint az meg 14.30-kor nyit (de tényleg, ez normális?), annyit meg nem akartunk várni. Nagyon lógott az eső lába, a város határában már sűrű fekete felhők tanyáztak.
Na, ezekkel egyszerre értünk Ortigiára, a szűk utcákból álló óvárosszigetre. Leszakadt az ég. Dulván.

Mennyire jó lett volna itt órákat csavarogni! De akkora szélviharral kombinált felhőszakadást kaptunk a nyakunkba, hogy kapualjtól kapualjig araszoltunk előre. Kínunkban be is ültünk egy kávézóba, pontosabban a fedett teraszára. Egyrészt jól esett a kávé és a szivar, másfelől az eső is. Bíztunk benne, hogy kiböjtöljük, de jellemző volt az időjárásra, hogy a vihar miatt a személyzet elkezdte feltekerni a fedelet biztosító napernyőt. Vettük az üzenetet, mentünk tovább.

Azt írtam volna, hogy viharos szél? Na, az sehol sem volt ahhoz képest, ami a tengerparton fogadott. Teljesen be kellett dőlnöm, hogy a mellvédig eljussak, pedig nem vagyok egy könnyű ember. Egy ideig elszörnyülködtünk a többméteres, embertelenül vad hullámokon, majd visszafordultunk. A vár megvár. Majd legközelebb.

A dómból és az előtte lévő térből sem jutott sok. Gyakorlatilag ostromló seregként rontottunk be a templomba, ott legalább száraz az idő.
Volt időnk nézelődni. Itt akadt meg a szemem egy fura feliraton. (Nem volt nehéz, a mellvéden körben húzódott végig, olyan méteres betűkkel.)

“Ecclesia Syracusana, prima divi Petri filia et prima post Antiochenam Christo dicata”

Nagyon nulla vagyok latinból, de azért nekifutottam. Syracusa temploma, az első isteni Péter fia és az első az antiochiai Krisztus után valami.
Ö, izé? Mi akar ez lenni? És ki az az antiochiai Krisztus? Volt másik is?
Kénytelen voltam segítséget kérni Studiolumtól, aki természetesen tudta a választ.

“Siracusa temploma, Szent Péter első leánya, és az antiochiai [templom] után az első, amelyet Krisztusnak szenteltek”
A siracusai egyházi hagyomány szerint a város első püspökét, Szent Marcianust (szobra a székesegyház külsején) Szent Péter küldte 39-ben Antiochiából, így ez az első templom, amelyet, ha közvetve is, Péter alapított (egész pontosan alakíttatott át Athéné templomából Krisztusnak szentelt templommá), s az antiochiai után ez viselte másodikként ezt a titulust.

És akkor vedd hozzá, hogy a templom helyén valami ősi kegyhely volt, erre épült rá egy görög szentély, melyre később a keresztény templom, de aztán egy időben volt ez mecset is, jelenleg pedig egy fura görög-barokk keverék. Tudna mesélni.

Megjegyzés: Egy kicsit utánanéztem, ki is ez a Szent Péter első lánya, akit Krisztusnak szenteltek. Érdekes. Egyrészt azt találtam, hogy a magyar neten a Wikipédiától kezdve az összes weboldalig betűről betűre ugyanaz a szöveg található meg Szent Péterről. Másfelől Péternek vagy volt lánya, vagy nem. (Részletesen lásd itt.) Ezek után némileg érdekes, hogy a felirat az _első_ lányáról beszél… amikor ma azt sem tudjuk, hogy egyáltalán egy is volt-e neki..

Az eső továbbra is tette a dolgát, így ugyan tekeregtünk egy kicsit a szűk utcákban, de végül egy lendületes rohammal elértük a délután négyes buszt és mentünk haza. A busz beázott. Mondanom sem kell, Cataniában is szakadt az eső. Ha nem tudnám, hogy a helyiek ezt az esőt osztják be egy negyedévre, némileg káromkodtam volna.
Szerencsére tegnap vásároltunk elég enni- és innivalót. A csajok forróvizes fürdőt vettek. (Ja, szállás. Kicsit paráztam, hogy csak klíma lesz, fűtés nem, hiszen ennyire délen már nem szokott lenni. Nos, volt központi fűtés és működött is.) Én inkább a terasznak vettem az irányt. Gyakorlatilag a nadrágommal szárítottam a széket.

Egy fura technika. Belváros, közepesen szűk utcák, rengeteg parkolni vágyó autó. Nos, a parkoláshoz műanyag ládát használnak. Azt a tíz centi magas darabot. A sorban utolsó nekitámasztja az autója hátsó lökhárítójának. Amikor mögé parkolnak, akkor ütközésig ráállnak. A műanyag láda bírja. Aztán az új utolsó kiveszi a ládát és a saját autója mögé teszi. Frappáns.

Dóra alkotott valami vacsorát, majd mindenki húzott be a jó meleg takaró alá. Hajnalra négy fokot mondtak. Kemény. (Két évvel ezelőtt 18 fokunk volt. Csak úgy mondom.)

A napi séta útvonala.

Szicília 01/03

Leutazás, piac, zaba
2017.01.21; szombat

Szóval megint Szicília, Catania központtal. Két évvel ezelőtt már voltunk itt, tetszett. A halpiac teljesen beleégett lányom gondolatvilágába. Akkor is, most is egy teljes napot szántunk arra, hogy bevásárlunk a piacon, aztán sütögetés, borozgatás. Persze volt kirándulás is, korábban északra ruccantunk ki, most délre.

Az előjelek nem voltak túl jók. Mondhatni, szokásosak. Négy napra mentünk, négy napra jósoltak viharos felhőszakadást, egész napos esőt. Igen, előtte is, utána is fényesen sütő napocskát mutatott a meteorológia. Csak az a négy nap volt cudar. Egy olyan területen, ahol évente kábé tíz napot esik az eső. Szóval a szokásos.
Bár az itthoni minusz tizenötnél így is jobb volt.

A repülőgépen kisgyerek ordít. A stewardess felemeli, magához szorítja, ringatja. Hmm, ha ez így megy, mindjárt én is ordítani kezdek. Egy próbát megér. Aztán az egyik stewardess megbotlott, fellökte a másikat és mindketten rámestek. Inkább lemondtam az ordításról.
Ügyes munka: két ordító gyerek is van a gépen. Az egyik fixen le lett telepítve egy ülésre, a másikat fel-alá hordozzák a szülei a folyosón. Hogy mindenkinek jusson belőle. Alvás kizárva.

Alibus. Na, itt racionalizáltak egy jó nagyot. Két évvel ezelőtt még sima buszjeggyel lehetett bemenni a repülőtérről a városba (előre megvéve 1 euró), mostanra ez a múlté. Előre nem lehet megvenni sehol. Ismertük a titkos jegyárusító üzleteket – pl a pályaudvar előtti fagyis – de mindenhonnan elhajtottak. A reptéri információ is csak annyit tudott mondani, hogy busz. Na, ott viszont négy euró volt egy jegy. Először el se hittem, a buszvezető sértetten mutogatta, hogy a jegyre is ennyi van írva. Nem kicsit durva lehúzás.

Az eső, az én jóbarátom. Például ma nem esett sokat, de azt pont jókor. Hamarabb érkeztünk, mint ahogy át tudtuk volna venni a lakást. Ezért sétáltunk. Hátunkon a wizzair táskával. Mely táska rettenetesen jó találmány, két dologtól eltekintve. Az egyik a pántja. Borzasztó vékony és ha kicsit is nehéz a cuccod (akksitöltők, laptop, Tannenbaum összes), akkor szétvág, mint egy büdös gebe. A másik pedig, hogy nem vízállóak. Így rögtön az elején az a jól elhelyezett felhőszakadás átáztatta mindenki száraz ruháját. A négynapos kirándulás első fél órájában.

Nem kispályás séta volt. Halpiacon halak, rákok, kagylók és még a jó ég tudja, milyen izék.

Lányunk pedig végre igazi séfnek érezte magát. Ahogy a gasztroműsorokban: nyomult a piacon, mögötte a kamera, meg a pénztárcás ember. Vettünk egy csomó mittudoménmit, majd levezetésképpen beugrott két és fél kiló grana padano, csak úgy, helyi használatra. (€9,90 volt kilója, számold át.)
Maga a vásárlás… mintha nem is Olaszországban lettünk volna. A sajt 26,5 euró volt, adtam 27-et és intettem, hogy kösz. Erre az eladó visszaadott egy eurót és közölte, hogy ő kösz.
A szivarboltokban rendszeresen kaptam ajándék öngyújtókat, cukrokat.

Ja, most a család is láthatta, hogyan vásárolok szivart. Négy üzletet fosztottam ki egy konkrét márkából, de teljesen.
– Akkor Bariban az van, hogy az első boltos azonnal riasztja a többieket, hogy már megint itt van az a pacák? – kérdezte Barna.
Mosolyogtam, de lehet, hogy tényleg így van.

Francesco gyanúsan nem olasz. Délre ígértük magunkat, késtünk öt percet, de már a kapuban várt ránk. Minden rendben volt, aztán nem fogadott el borravalót – elmagyarázta, hogy a korrekt kapcsolat alapja a pontos elszámolás (olasz!) – és még idegenforgalmi adót sem kért. (Csak emlékeztetlek rá, hogy két évvel ezelőtt Daniel naponta akarta nekünk kiszámlázni a négy napnyi adót.)

A kecó szuper. De nagyon. Szemünk-szánk nyitva maradt. A booking-on nagyon kevés infó volt, mondhatni, vakon ugrottunk bele, de kaptunk egy akkora lakást, hogy komolyan fárasztó volt barangolni benne. (A weboldalon lévő fényképek régiek, nem tükrözik a valóságot.) A bútorzat fapad egyszerűségű, de működött. Két darab nagy szoba duplaággyal és egy hatalmas konyha. A lakás mellett végig fedett terasz. (Nagyon nem mindegy, a fene sem akart esőben szivarozni.) Komolyan sajnálom, hogy a booking formálisan törölte a foglalást, mert kedvem lett volna jó magas pontszámokat adni. Ja, az ár: €76 volt éjszakánként, négy főre, mindez abszolút a belvárosban, két percre az egyedüli hipermarkettől. (Ne tudd meg, ez mennyire fontos. Két évvel ezelőtt a legnagyobb kinlódásunk az volt, hogy egyszerűen nem találtunk normális boltot.) A kilátás pedig… minden, csak nem ronda.

Leszaladtunk a boltba, megvenni a legszükségesebb dolgokat. Beraktam a kosárba 11 üveg bort.
– Sok lesz – jegyezte meg Nej.
Aztán még csak kifújtuk magunkat a főzőcske előtt, de már elfogyott kettő.

Megjegyzés: elképesztően finomak a szicíliai borok. Jó, persze, van vulkánjuk bőven. Mindezt csak azért említem meg, mert két évvel ezelőtt csak gagyi boltokat találtunk, ihatatlan lőrékkel. Akkor úgy gondoltam, hogy egy életre végeztem a helyi borokkal. Nos így, hogy volt választék és volt hipermarketes leértékelési hullám, azaz hat euró körüli borokat vettünk négyért, súlyos hiba lett volna nem megadni a második esélyt.

Még egy kör. Most a zöldségpiacra. Igen, a bőség zavara. Kiderült, hogy közvetlenül mellettünk van egy _másik_ nagy piac. Csak éppen ez a zöldségre koncentrál, míg a másik a halra. Végül még egy kis kör a boltba, aztán beindult a konyha.
– Szóljál, mit tudok segíteni! – mondta Barna.
– Én is tudok segíteni! – mondta Nej.
– Nekem ne szólj, én úgysem tudok csinálni semmit – mondtam én, miközben már a szivaromat vagdostam.

Megint nagyon jó a teraszon ücsörögni. Ez most nem annyira közvetlen, mint a múltkor (hatodik emelet), de a terep sokkal izgalmasabb, sokkal élőbb. Imádom ezeket a koszos olasz városokat, ahogy nyüzsög bennük az élet.

Lányom egyébként közvetlenül az indulás előtt, hajnali fél ötre ért haza, némileg spiccesen, vagy tán egészen az. Falakat kirúgó jókedvvel. Aztán aludt valamit a repülőtéren, meg a gépen, így Cataniában már egy morcos másnapos lett belőle. De sebaj, mert átvettem a stafétabotot és miután elfoglaltuk a szállást és meglátogattuk a boltokat, majd habzsoltunk némi rágcsát és bort, az én kedvem szökött szárba és bár takony az idő, de folyamatosan Ramones megy a fejemben és agyonüthetetlenül jó kedvem van.

Megvolt az ebéd, remekül sikerült, mint mindig. Mondom én, aki petrezselymes krumplit evett sült kolbásszal. De jól néztek ki a halak, rákok és kagylók is. Utána csendespihenő.
Én mosogattam. Mert azt még tudok.

Több órája üldögélek az erkélyen és többek között beszélgetek ezzel templommal. Nehezen nyílik meg, de öregembertől ez nem is annyira meglepő. Nagyon öreg. Nézd meg, nemhogy üvegmozaik, meg katedrálisablak, de még sima ablak sincs. Csak közvetlenül a tető alatt. Ez a templom még akkor épült, amikor az emberek azt mondták, hogy oké, Isten, meg ilyenek, de azért a jó masszív falak és egy jól védhető erőd, az se semmi. Látsz rajta díszítést? Barokk cicomát? Ez a történet nem arról szólt. Emellett próbáld meg elképzelni, milyen hangulatos lehetett, amikor a sekrestyés kimászott a csapóajtón, felsétált az ódon kis lépcsőn a harangtoronyba, egy kicsit gyönyörködött a tájban (nyilván akkor még nem volt körbeépítve a templom négyemeletes bérházakkal), majd megrángatta a harangot.

Este sétáltunk egy nagyot.

Dóra még vett egy cipőt, mert amiben jött, feltörte a lábát. Gyanús. Ugyanez volt Barcelonában is.

Bor, szivar, terasz. A család már alszik. Hamarosan én is. Megint korai kelés lesz.

Útvonalak: