Zamat

“Szegény Virágot eltemettük. Halála, mint többnyire minden litterátoroké, rettentő például szolgálhat mindannak, ki az ügyefogyott magyar litteratura kopár mezejére egy élet útjárul eltévedni elég boldogtalan; ha az ilyet valami rettenthetné. Szegényül és elhagyottan holt meg, egy-két jóbarátja segítette, tehetősb ismerősei nem úgy, mint ahogy illett volna. A gyermeklelkű öreg mindenét elajándékozta, vagy meglopatott; mert gondviselő nélkül élt, gyámtalan öregségségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerűen bölcs élete kevéssel elégedő volt. Az éjjel, hogy a gutaütés eltehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon s macskája rajta járt. Ezek voltak az őrállatai az emberektől elhagyottnak; s mind mondják egy összerágott ezüstkanál hevere székén, mellyel hihetőleg orvosságot akara bevenni, az ajtót háziasszonya úgy törette rá éjnek idején; de még akkor is szűken, utóbb pedig már késen jött az orvosi segedelem. Ő nem vesztett, de minket bánt sanyarú halálának meggondolása; vagy nem elég szomorú tünemény-e magában is a halál, hogy annak különös körülmények által még ijesztővé is kellett válnia.”

A fenti idézet Vörösmarty 1838-ban írt leveléből való, Horváth Ferencnek írta Virág Benedek haláláról.
De nem ez a lényeg. Hanem a stílus. A nyelv zamata.
Olvasd el még egyszer. Alaposan.
Képes lennél-e ilyen stílusban ma írni? Ilyen mondatszerkezetekkel?
Kizárt. Ma ezeket a szerkezeteket már nem ismerjük, nem használjuk. Persze, modernizálódott a nyelvünk, de egyben szegényedett is. Hiába van erő a fenti stílusban, ha ma próbálnánk használni, már modorosság lenne.