Month: November 2015

Ázsiai mászkálás
2015.10.31; szombat

Reggel a jetlag ébresztett. Erős napunk lesz, korán kell kelnünk. Hétre húztam az órát, hogy Nejjel le tudjunk menni a piacra, aztán reggeli és tűz. A gond csak az, hogy ami itt reggel hét, az a belső óránk szerint hajnali öt.
A piac meglepett: fél nyolckor még csak pakolnak. Nálunk szombaton ilyenkor már megy a nagyüzem. Egyedül pékség volt nyitva, vettünk kenyeret, szimitet, böreket. Tegnapról maradt olajbogyó, valami kolbász (ne kérdezd, miből készült), meg valami beazonosíthatatlan izé, amit vaj helyett sikerült vennünk.

Viszont a piacon meghallgathattuk a My Way-t. Törökül. Nej szerint már csak ezért megérte korán kelni.

Túraútvonal

• Távolság: 26,6 km, ebből 13 km gyalog.
• Térképen

Ha ezt összehasonlítod a két évvel ezelőtti túrával, akkor láthatod, hogy a lényegi rész ugyanaz: felmentünk Kadiköy-ből Cengelköy-ig. Annyira ugyanúgy, hogy a múltkori track-et használtuk a GPS-en.

Csak hát a csapatban most volt egy vasútfanatikus, logisztikával foglalkozó ember, aki teljesen tűzbe jött, hogy itt van egy ázsiai fejpályaudvar, ahonnan hajóval vitték át a túloldalra a szerelvényeket. Konkrétan azt mondta, hogy ez lehetetlen, de minimum f@szság. Így már rögtön az elején, a Haydarpasa pályaudvaron megalapoztuk a nap hangulatát.

Utána felsétáltunk a Sakirin mecsethez. Útközben láttunk igazi helyi logisztikust, meg egy játszótéren lelkesen mókuskerező fejkendős nénit.

Volt ijedtség is, az egyik helyen konkrétan elfogyott az útvonal, a track-ről meg nem mertem lemenni, szóval átmásztunk az építkezésen.

Így jutottunk el az egyik kedvenc helyemig, az Atik Valide mecsetig. A mecsethez tartozó név nem valami nagyágyú (csak azért sem fogok belemenni), de maga a komplex nagyon hangulatos. Most sem tudtuk megállni, leültünk egy teára és élveztük a hangulatot.

Tudom, lehet üldögélni a Boszporusz partján is, de ez sem rossz.

Innen úttalan utakon lemásztunk a Kislány toronyig. Vicces, mert egy török blogon azt írják, hogy jöjjünk el ide, ha ki akarunk szabadulni a turistákkal tömött belvárosból. Mi meg, amikor lemásztunk a hegyről, pont azt éreztük, hogy visszakerültünk a turisták közé.

A parton átsétáltunk Üsküdarba. A múltkor pont elkaptuk a metróépítést, az egész belváros egy bedeszkázott építkezési terület volt, így kiváncsian vártam, most mi lesz. Hiszen már elkészült a metróállomás. Nos, a deszkák ettől még maradtak. Nem is időztünk sokat, bejártuk a piacot, ittunk egy teát és megnéztük végre a Mihrimah mecsetet. (A múltkor zárva volt.) Mit is mondhatnék? Ez már kései Sinan, ráadásul a mester gyengéd érzelmeket érzett a hercegnő iránt, szóval sikerült összeraknia egy igazi csajos mecsetet. De jól áll neki.

Innen még egy jó hosszú séta Cengelköy, meglehetősen rideg környezetben. Oké, a Boszporusz és a híd nem ad csúnya keretet, de beton, beton, beton, szűk utak, erős járműforgalom. CyberMacs is azt javasolta, hogy inkább ugorjunk fel egy buszra. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Mondtam is a többieknek, hogy itt, Üsküdar zsúfolt, nyüzsgő központjában, ahol mindenfelé lezárásokba futunk, nem leszek képes megtalálni egy buszt, amelyről azt sem tudjuk, hová megy, úgy, hogy közben érinti Cengelköy-t is, szóval bocs srácok, de most inkább egy óra séta. Aztán kiléptünk a mecset kapuján és ott állt a megállóban, körülbelül öt méterre előttünk egy busz, nagy betűkkel ráírva, hogy Cengelköy.
Mondjuk nem mentünk végig, Beglerbégnél leszálltunk, mert elnéztem, meg lefagyott a GPS, meg nehogy már ne gyalogoljunk, ha lehet.

A partra azért kisétáltunk, nem volt csúnya.
Innen már nem volt messze Cengelköy sem. A gyerekek elég furcsán néztek ránk, amikor elárultuk, hogy igen, ezért a teázóért jöttünk ki ide, a világ végére. Nem volt könnyű dolgunk, mert a hely most nem nézett ki túl jól. A középső részét, ahol az az óriási fa terpeszkedik, deszkafalakkal lekerítették, a vízparti részen meg akkora tömeg volt, hogy úgy kellett kiharcolnunk magunkat. (Ja, nem szombaton kellett volna menni.)

Itt láttuk először, hogy az asztaltársaságok nem csak a teákat tolták, hanem a nargilét is, azaz füstöltek a vízipipák, mint a mozdonykémények. Barnának – akinek Amsterdam a kedvenc városa – fel is ugrott egyből a szemöldöke, de aztán elmagyaráztuk neki, hogy ez nem _olyan_ dohány.

Hazafelé nem cifráztuk, kivártunk egy Kadiköy-ig járó buszt és jó nagy tekergéssel egyből hazautaztunk. Piac, bolt. Szemügyre vettem a borválasztékot. És igen, volt kétezer alatt is. 1900-ért. Bele is ugrottunk. Vettem egy Öküzgözü – Shiraz – Alicanté cuveet. Ilyen névvel csak jó lehet. A csajok vettek kagylót, aztán jól pofára estek, mert kágyilló helyett rizzsel volt töltve. Érdekes dolma.

Újabb nézelődés a lodgiáról. Elképesztő, mennyire érzik a népek errefelé az autójukat. Olyan helyekre állnak be tolatva, parkolóradar nélkül, hogy én, fentről nézve nem adtam volna semmi esélyt sem. Ők viszont berakják az autót. Vagy kiveszik. De az igazó parkolóistenek a fizetős parkolóknál dolgoznak. Pont egy ilyen van előttünk, volt időm megfigyelni a szisztémát. A parkoló nagyjából egy foghíjtelek. Pesten ez úgy néz ki, hogy van egy szűk járat az autóknak, a soförők bemennek, beállnak. A parkolóőr meg ül a bódéban és maximum beszedi a pénzt. Na, itt az autók teljesen befedik a területet. Nincs közlekedőjárat. A parkolóőr folyamatosan tetriszezik az autókkal. Azaz a sofőr ledobja az autót, otthagyja a slusszkulcsot, a parkolór meg a szűk utcákba ki-betolatgatva – mondtam már, hogy percenként megy el az úton 2-3 dolmusz? – addig rendezgeti az autókat, amíg az új versenyző pont be nem kerül egy akkora lyukba, mely nagyjából akkora, mint az új autó. Persze mindenhová tolat, hogy amikor jönnek az autóért, gyorsan ki tudjon állni. Személyautókkal ugyanúgy, mint kisteherautókkal. Istenek.

Képek a napból

Macskák egy döglött bogáron

Lomtalanító gyerekek, baloldalt áldozatára leselkedik egy dolmusz

Előzmények

Csak a szokásosak. Utolsó pillanatos munkahelyi hajrá, utolsó napokban összerakott program, útvonalak rajzolgatása a gugliban. (Köszi megint a segítséget, CyberMacs.) Aztán persze nem végeztem a munkámmal, de szerencsére a projekt is megcsúszott, szóval mehettünk.
Minek is? Hiszen már a múltkor is jócskán bejártuk a várost, nagyokat harapva a nem turistáknak szánt részekből. Igen, csakhogy akkor ketten voltunk. Most meg jöttek a gyerekek. Meg a múltkor hagytunk is el látnivalókat. Meg éppen volt olcsó jegy, olcsó szállás. Akkor miért ne?
Időzíteni persze tudni kell: vasárnap választások, az óraátállítást meg pont ebben a két hétben rúgták fel a derék törökök.

Kiutazás
2015.10.30; péntek

Kora reggel még elvittem az autót szervízbe. Végülis, ilyenkor tudjuk nélkülözni. Mindenesetre elég furán néz ki az Endomondón, hogy reggel még Pestszentimre, délután meg már Kadiköy.

Nemcsak mi repülünk gyorsan, az idő is. Az út két óra, erre jön a két óra eltolódás. Délben indultunk, és hoppá, már négy óra. Nemsokára sötét. Gyorsan elment a nap.

A repülőgépen elég vacak ülést kaptam: magától hátradőlt. A crew meg nem győzött figyelmeztetni, hogy ne dőljek hátra felszállás közben. A mögöttem ülő meg néha előreszólt, hogy sorry, léccilécci. Az lett a vége, hogy lenyitottam az asztalt, majd ráborulva végigaludtam az utat.

A repülőtérről gyorsan kijöttünk, vízum már nincs, az útlevélvizsgálatnál alig voltak. Aztán… istanbulkart beszerzése. Már ismertem a járást, átvágtam a népeken, taxisokon, kimentünk az épületből, megkerestem a bódét. Zárva. Elbizonytalanodtam. Ez az a bódé? Jártam egy kört, de másik nem volt. Akkor most? A stratégia része volt, hogy már itt veszek egy kártyát, rátöltök egy csillió pénzt, és utána mindenhol ezt használjuk. Nyilván bemehettünk volna a városba teljes áron (dupla pénzért és négy embernél azért ez már számít), de akkor ott kellett volna kártyaárust keresni, aztán feltöltő automatát… itt meg helyből le tudtam volna zavarni az egészet. Nem adtam fel. Menjünk vissza a repülőtér épületébe, csak lesz ott valahol. Az első ajtón a biztonsági őr nem engedett be: ez a kijárat. Oké. Megkerestük a bejáratot. Motozós, fémdetektoros kapu. Na, ne. Nem lehet visszamenni, még az üzletekig sem? Ekkor azért már kezdtem ideges lenni. Büfé. Megkérdeztem az eladó srácot. Nem beszélni angol. Egy perc múlva odament Dóra is. Vele már tudott angolul beszélni. Gyorsan tanul a kölyök, vagy csak jó a nyelvérzéke. Azt mondta, hogy van istanbulcart. Odabent. Újabb próbálkozás a kijáratnál. Az őr elállta az utat.
– Hol kaphatok istanbulkartot? – kérdeztem némileg ingerülten.
– A bódénál.
– A bódé zárva van.
– Elnézést nem tudok angolul.
– De akkor hol vehetek istanbulcartot?
– Kérdezze meg az információnál.
– Az hol van?
– Odabent.
– Oda nem mehetek be!
– Elnézést, nem tudok angolul.

Ekkor már tomboltam. Elmentem a konkurenciához (Havatas).
– Istanbulcart?
– A bódénál.
– A bódé zárva van!
– A bódénál lehet venni.
– A bódé zárva van!
Erre nyomatékosan, ahogy a hülyékkel szoktak bánni, rámutattak a bódéra.

Odamentem, körbejártam. Mellette automata, amelyről majd fel lehet tölteni. Nyomkodjuk meg. És igen. A két évvel ezelőttihez képest bejött egy új menüpont: istanbulcart vásárlása. De hogy ne legyen egyszerű, először kaptam helyette egy teljesen hasonló 3 jegyes kártyát, jó drágán (pont annyiért, amennyi egy istanbulcart(*)), persze nem láttam rajta, hogy ez nem az, persze nem tudtam rá pénzt tölteni, végül a mögöttem álló szánt meg, hogy ez nem az, aminek én gondolom. Aztán vettem egy igazit is, tettem rá pénzt is, de a sok szerencsétlenkedésben elcsesztem kábé 20 tallért, ami olyan 2000 forint. Ölni tudtam volna. Nem a pénz, hanem a turistaszopatás miatt. Úgy jöttünk ide, hogy már mindent tudok, vezetem a családot, erre már a repülőtéren habzó szájjal tomboltam.

(*) Nem magamtól vagyok ennyire féleszű, az tévesztett meg, hogy két évvel ezelőtt egy istanbulcart 6 tallér volt, a tíz talléros, 3 utazásra szóló kártyáról könnyű volt azt képzelni, hogy az 3 jeggyel előtöltött istanbulcart lesz. Fogalmam sem volt róla, hogy a kártya ára közben tíz tallérra emelkedett.

A buszra az utolsó pillanatban ugrott fel négy magyar, fizetni nem fizettek, az egy órás utat végigordítozták, valami olyan tahó dumával, hogy menetközben nem mertem Nejhez szólni, nehogy kiderüljön, hogy mi is magyarok vagyunk.

Eleinte úgy terveztük, hogy leszállás után futunk egy gyors kört a piacon, még cuccal, hogy tudjunk vacsizni az esti városnézés előtt. A kör megvolt, de túl gyorsra sikerült: nem találtunk baklavást (ez utólag ránézve kifejezetten bravúros volt, hiszen egyébként tele van velük a környék), a kinézett borboltot megtaláltuk ugyan, de olyan szemérmetlen árakon dolgoztak, hogy inkább szó nélkül kifordultunk az üzletből. (Az alsópolcos gagyi borok 3000 forint körül, fentebb exponenciális áremelkedés.) Utcai árusnál vettünk méregdrága sört (600/doboz), aztán rohantunk, mert a házhoz időre ígértük magunkat. Éppenhogy odaértünk. A pacák félóra múlva jött meg, közölte, hogy ez nem a jó apartman, menjünk át egy másikba. Ettől persze megint felment bennem a pumpa, Tbilisziben is így kezdődött, aztán mi lett belőle. Elfojtottam a gyilkolhatnékomat. Átmentünk az igazi címre… és innentől kezdett kiegyenesedni a nap.

A másik apartman sokkal jobb volt, sokkal jobb helyen, ugyanazért az árért. A sört és a szimitet bekaptuk, lecuccoltunk, végül ráérősen lesétáltunk az immár közeli piacra, ahol megtaláltunk mindent, amit korábban nem, sőt, rendes nagy boltot, bő választékkal, biztató borkínálattal, kicsit olcsóbb sörrel (480 forint alatt ne is reménykedj), aztán este nagy zabálás, béke.

Megtartottam a székfoglalót, most kivételesen a szultánokból és a mecsetekből.

Megjegyzés: Bár erős késztetést érzek rá, hogy a következő írásokban felvázoljam, hogy melyik mecset, melyik korszak, melyik szultán, de ezeket korábban már részletesen leírtam. Annyit tudok hozzátenni, hogy a kézzel rajzolt szultán-mecset diagramot átteszem visio ábrába és kirakom a netre.
Még valami. A család többször is furcsállotta, hogy én úgy kezelem a mecsetet, mintha az maga a szultán lenne. Tényleg könnyebb így beszélni róla, de persze tudni kell, mi a valós kapcsolat. A legtöbb nagy mecsetnek volt egy megrendelője. (Nem feltétlenül a szultán.) Az illető ezért megkapta, hogy a mecsethez tartozó temetőben legyen a türbéje, azaz a kriptája. Volt olyan is, hogy a megrendelő nem a maga számára rendelte meg a mecsetet. A lényeg, hogy minden mecsetnél egyértelmű a kapcsolat, hogy kinek épült, ilyen értelemben az illető élettörténete összefonódott a mecsettel. (Oké, nem mindig egyértelmű: Mihrimah hercegnőnek két mecsetje is van, mégis az apja/anyja türbéjében nyugszik.)

Ami végül teljesen feldobta a kedvemet, az az volt, hogy a korábbi apartmantól eltérően ebben volt egy apró lodgia is. Nem nagy, a talpamat keresztbe kellett fordítanom, ha kiléptem, de a szivarozáshoz ennyi is éppen elég. Vacsora után ki is álltam és nézegettem a környék életét. Ez később rendszeres esti tevékenységemmé vált.

Pont előttünk volt az isztambuli kisbuszok (iránybusz, dolmus) egyik vonulási útvonala. Érdekes jószágok: akadnak közöttük egészen lepukkantak, de kifejezetten jól kinézőek is, sőt, néhányat fel is tuningoltak optikailag. Így elmondhatom, hogy az ablakunk alatt járt el a kartali pimpelt dolmusz. (Figyelem, Zoli, újabb zenekarnév.)

Bezzeg most átengedték Ferihegyen a dugóhúzót. Amikor nem veszünk bort. Mert elképesztően drága. Mondjuk, logikus, alkoholt csak a külföldiek isznak, azok meg fizessék meg.

A karórámon 21.10, a tableten 22.10, a mobiltelefonomon 23.10. Izgalmas idők jönnek.