Isztambul, gyalog 03/07

Ázsia túra
2013.10.07; hétfő

Éjszakai zajok. Beragadt riasztó. Valaki a közelben becsapott egy vasajtót. Aztán reggel hatkor – budapesti idő szerint ötkor – a müezzin. Ez valami gyilkos. Olyasmit képzelj el, mint amikor Mohácsi cimborám részegen nekiállt teli torokból óbégatni a “Jól bebaszott(1) nékünk a szentkúti búcsú” kezdetű ópuszt. Csak éppen a gépi müezzin sokkal hangosabb. Hajnalban. És nem elégszik meg 3-4 perc figyelemmel, nem. Beosztják. Nehogy ellőjjék egyszerre az összes muníciót. Mértem: egész pontosan negyedóráig tartott az ébresztő, de úgy, hogy időnként többen is gajdoltak, kánonban.

Hasznos információk rovat:
(1) Ezzel azért óvatosan odakint. Tudomásom szerint a hangalak ugyanazt jelenti törökül is.

From Isztambul 2013

A mobiltelefon szerint most éppen 10 fok van. Nagyjából a szobában is. Velünk átellenben van egy “lakás”: a lapos tetőre applikáltak egy fémvázas sátrat. Az utcafront átlátszó polietilén, tisztán látom, ahogy az asszony készíti elő a reggelit, a családfő pedig félmezteleneül mászkál. Mondom, 10 fok.
A meteorológia app egyszerre mutatja, hogy jelenleg 10 fok van, illetve a napi minimumérték 14 lesz. Hamar alkalmazkodott a város bizarrságához.
Szerencsére a takaró vastag, meleg van alatta. De nem kicsit érzem úgy magam, mint egy szabadban alvós téli túrán.

Reggelire baklava. Pont megadja azt a lórúgásnyi szénhidrátot, ami az elinduláshoz kell. Nej gránátalmája belül rohadt. Ennyit az egészséges életmódról.

From Isztambul 2013

Reggeli közben sirályok repkednek az ablak előtt.

Forró vizes zuhany, életmentő. A női tusfürdőket megszoktam már, de a sarki kisboltban most csak női sampont tudtunk venni. Attila Pasa, a Gyöngyvirágillatú.

Ez valami függőség lesz. Itt állunk indulásra készen, minden technikai eszköz feltöltve, működnek. Nekem pedig hiányzik, hogy piszkáljam, nyomkodjam, hogy megjavítsam őket. Lehet, hogy ez már stockholm-szindróma?

És akkor indul a túra. Hajrá. Olyan 19 kilométer lesz Ázsiában, plusz még itt is el kell jutni a kikötőig, saccra 24 km körül lesz a vége. Szintek? Köszönik, jól vannak. (Hogy CyberMacs mennyire vigyorgott, miközben újratarvezte az útvonalaimat, azt nem tudom, de szinte minden kereszteződésben működött az “arra menjünk, mert arra a legmeredekebb” elv.)

Adattábla

  • Túra: Kadiköy, Üsküdar, Kuzguncuk, Cengelköy
  • Távolság: 40,5 kilométer, de ebből 16 km tömegközlekedéssel, szóval gyalog 24,5 km.
  • Tracking log: Endomondo

Kezdjük Kadiköy-jel. A ‘köy’ falut jelent, a ‘kadi’ pedig a Wikipédia szerint kádit, maga a név pedig arra utal, hogy a település a városi bíróhoz tartozott.
Sokkal izgalmasabb a falu története. Ez a falu ugyanis jóval öregebb, mint Isztambul, pontosabban az elődje, Konstantinápoly. Tudom, ez így eléggé hülyén hangzik, de elmagyarázom. Időszámításunk előtt 685-ben alapítottak itt a görögök egy települést, Chalcedon néven. (Nem volt ez tőlük olyan nagy kunszt, itt laktak nem messze, a Hellészpontosz – ismertebb nevén Dardanellák – mögött.)
Akkor egy kicsit ugorjunk vissza a római történelembe. Azt írtam itt, hogy

“Ja, hogy időben mikor és ki is volt ez a Constantinus? Egyszer már szerepelt a neve az innen-onnan összehordott anyagokból készült diadalíve kapcsán. Nos, ő érdekes figura volt, a Diocletianus által kiagyalt tetrarchia idején kezdett kavarni, nagyjából AD300 körül, végül addig forgolódott, hogy egyedüli császár lett. Az ő nevéhez fűződik a kereszténység hivatalos engedélyezése, a birodalom súlypontjának keletre tolása, spec róla nevezték el Új Rómát Konstantinápolynak. (Constantinopolis, azaz Constantin városa.)”

Szóval, amikor Konstantinápolyt építették, akkor először helyszínt kerestek neki. A jóslat azt állította, hogy a Vakok városával szemben fogják felépíteni. Ezt eleinte nem igazán értették, aztán a ‘vak’ szót gyorsan kicserélték ‘hülyé’-re és egyből a helyére került minden. A hülyék ugyanis azok voltak, akik Kadiköy elődjét nem a stratégiailag ezerszer jobb helyre, a Márvány-tenger, a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl által határolt félszigetre építették, hanem a sokkal vacakabb ázsiai oldalra. A többi már úgynevezett nagy történelem: Konstantinápoly, azaz Bizánc nagy birodalommá nőtte ki magát, aztán belebonyolódott egy közel 800 éves háborúba a perzsákkal, mely háborúban mind a két nagy birodalom annyira kimerült, hogy az oszmánok, illetve az arabok minimális erőfeszítéssel nyomták le mind a kettőt.
Konstantinápoly elfoglalásakor Chalcedon még önálló település volt (de már oszmán), ezután hamarosan hozzácsatolták a városhoz. Főleg kereskedéssel foglalkoztak, azon belül is mezőgazdasági terményekkel.
A kereskedelmi jelleg ma is megvan, akadnak kis utcákban hangulatos piacok, de vannak bevásárlóközpontok, vásárlási célú sétálóutcák is.

Szóval, egy hangulatos kompozást követően ezzel a Kadiköy-jel kezdtünk. Nagyon kellemes meglepetés volt. Eddig egyszer jártam errefelé, ónos, szürke volt az ég, szakadt az eső és fújt a szél. Az egész egy lepukkant ipartelepnek látszott, melyre már öt perc figyelem is erős pazarlásnak tűnt. Most viszont sütött a nap, daloltak a madarak és ordítoztak az árusok. Azaz szinte mindenki a helyén volt, igaz, a Türkballon láthatóan nem jött el, bezzeg a GoogleEarth-ben halálra rémisztett.
Bementünk a könyvbazárba. Nem mintha annyira érdekelt volna a Da Vinci Kód törökül, de ha láttam volna valami jópofa karikatúraalbumot, azért bedobtam volna a kosaramba. (Csak hogy érthető legyen: karikatúrában Törökország világhatalom.)

From Isztambul 2013

Innen halpiac, sajtpiac, zöldségpiac, mindenpiac. (Kivéve kolbász, meg úgy általában hús.) Vettünk egy zacskó olajbogyót, útközben elszopogattuk. (Aztán amikor elfogyott, vettünk egy újabb zacskót. Ez olyannyira jól működött, hogy este, itt a szálláson is még olajbogyót rágcsálok gépelés közben.)

Kicsi görög templom, Szent Eufémia. A hölggyel már találkoztunk, ha jól emlékszem, Rovinj temploma is az ő nevét viseli. (Csak az udvarra tudtunk bejutni, de annyira nem is törtük magunkat.)

Kadiköy-ben szerencsésen megtaláltuk, honnan indul a repülőtérre a busz, így most már minden világos a hátralévőkben. Feltéve, hogy a mai napot túléljük.
(Nem volt egyszerű. Eleve _két,_teljesen_egyforma_ buszpályaudvar van közvetlenül egymás mellett, aztán messziről nem látszik, mely megállókba mely buszok állnak be, szóval végig kell menni mindegyiken, mire rájössz, hogy az E10/E11 _egyikből sem_ indul, hanem teljesen különálló megállója van a kijárat mellett.)

Kisétáltunk a Haydarpasa vasútállomáshoz. Előtte elmentünk a Haydarpasa mecset mellett.
– Bemegyünk? – csillant fel Nejben a mecsetvadász szenvedély.
– Ebbe? Még wikipédia oldala sincs! – horkantam fel.

From Isztambul 2013

Aztán az állomás. Tudni kell, hogy egyrészt ez egy olyan épület, mely nem a szárazföldön áll, hanem egy tengerbehordott kőhalmon, másrészt ez Ázsia egyik fejpályaudvara Európa felé. Ide futnak be a vonatok Ázsiából (Bagdad, Damaszkusz), innen vonatkompok viszik át a Sirkeci pályaudvarra a szerelvényeket és mehetnek tovább Európa felé. Már amikor működik az állomás, mert szemmel láthatóan most éppen nem. (Bár bemenni be tudtunk és már ez is több, mint amire a netes információk alapján számítottunk. A kulcsszó: felújítás.)

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

– Ide nem érkeznek és innen nem indulnak vonatok.
– Szép ez a pályaudvar. Nyugis.
– Persze, mert nincsenek benne utasok.
– Igen, utasok nélkül minden szebb.
– Ja. Mint ahogy az IT rendszerek is stabilabbak felhasználók nélkül.

Innen hosszú menetelés. A terep nem volt csúnya, de olyan magával ragadó sem. Az állomás hátulról. Haydarpasa campus. Utána felértünk egy temetőhöz, melyhez egy modern mecset (Sakirin dzsámi) kapcsolódott. Ez olyannyira modern, hogy nő (érted? NŐ) tervezte a belsejét. A mecset teljesen letisztult, tényleg csak annyi geometriai forma van benne belül, hogy egyértelmű legyen a mecsetsége. Semmi több. Viszont nagyon otthonos volt, itt egyáltalán nem éreztem, hogy öreg szakállas dervisek néznek ki maguk közül. Sőt. Először az ajtó előtt tanakodtunk, hogyan is menjünk be, amikor megérkezett egy vidám apóka, lerúgta a cipőjét, a hóna alá kapta és bement. Nej ekkor már felvette a kendőjét, a biztonsági sapka rajtam is fent volt, mi is lerúgtuk a cipőinket és mentünk befelé. Addigra a bácsika odabent leült a szőnyegre, nekivetette a hátát a falnak, egy fából készült olvasóállványt tett maga elé és nekiállt a Koránt olvasni. Hangosan. Kintről besütött a nap és látszott, hogy szerintük ez így pontosan rendjén van.

Természetesen a hegytetőről felfelé indultunk tovább. Ez már bőven Üsküdar volt. Essen erről is pár szó.
Üsküdart – Chrysopolis néven – ugyanúgy a görögök alapították, mint Chalcedont, nagyjából ugyanakkor. Mivel kikötője is volt, így sokkal fontosabb kereskedelmi csomóponttá nőtte ki magát, mint déli szomszédja. A történetük hasonló, az oszmánok már jóval Konstantinápoly előtt elfoglalták. A török időkben divatos temetkezési hely lett belőle. Mecsetekkel tisztességesen el van látva és a piaca is jóképességű. A városképet jelentősen rombolja a 2006-ban kezdett metróépítés: a központ tengerparti része egy az egyben holdbéli kráteres, elkerített, sitthalmokon mászkálós terep.

Nos, mi ekkor még messze nem a tengerparton jártunk, sokkal inkább fent a hegyekben. Itt látogattuk meg az Atik Valide mecsetet, melyről előzetesen már sok jót hallottunk. Nem is csalódtunk, ez érdemelte ki a nap mecsetje címet.

Ahogy korábban is írtam, minden mecset mögött van egy név. Nézzük, ki is ez az Atik Valide? A ‘valide’ név azt jelenti, hogy ‘szultán anyja’, az ‘atik’ pedig azt, hogy ‘öreg’. Azaz a név összerakva annyi, mint ‘Anyaszultánnő Öreg Mecsetje’. A hölgy neve Nur-Banu, velencei születésű és II. Szelim felesége volt, egyben III. Murad anyja. Szelimről már írtam korábban, de hogy önállóan is élvezhetőek legyenek az írások, elmesélem újra a sztorikat, ne kelljen visszalapozgatni. Szóval II. Szelim az egyik legrosszabb szultán volt, vele indult el az oszmán birodalom hanyatlása. Apja, Szulejmán, a törökök legnagyobb szultánja. Tényleg félelmetes dolgokat vitt véghez (vele majd a mecsetjénél foglalkozom), de egy dolgot nagyon elcseszett: a hatalom öröklését. Kedvenc fia korán elhúnyt (neki is lesz mecsetje), legtehetségesebb fia a feleségei közti hatalmi harcok áldozata lett, két esélyes fia között trónviszály tört ki, végül Szelim – Szokoli Mehmed vezérének köszönhetően – legyőzte Bajazidot (neki is lesz mecsetje), így végül Szulejmán utódja az abszolút tehetségtelen II Szelim lett, akit muszlim létére egyedül a borok és a nők érdekeltek, a birodalom nem különösebben. Az ezzel való bajmolódást negyvezérére, Szokoli Mehmedre (neki is lesz mecsetje) hagyta. Nem véletlen, hogy a szultán felesége lett az első olyan szultána, aki gyakorlatilag irányította a birodalmat. (III. Murad az apai tempót folytatta, inkább a nők érdekelték, mint a politika.)
Ja, hogy mi a helyzet Szelim mecsetjével? Mindjárt, mindjárt…

Tehát ez a hegytetőn nyugvó, békés mecset az első tökös anyaszultánnő mecsetje.

És akkor essen pár szó egy kihagyhatatlan emberről, a mecsetek építőjéről, Mimar Sinanról. Kevéssé ismerjük, pedig kultúrtörténeti jelentősége Michelangelo-éval vetekszik. Hosszú élet adatott meg neki, közel száz évig élt, három szultánt szolgált ki (Szulejmán, Szelim, Murad), több, mint háromszáz jelentős épület megalkotása fűződik a nevéhez. Tanítványai tervezték a Sultan Ahmet mecsetet (Kék mecset), a mostari hídat, de belefolytak a Tadzs Mahal tervezésébe is. A birodalom főépítészeként tömérdek mecsetet tervezett és építtetett (a kicsiket is beleszámítva 135-öt), köztük pédául annak a szerencsétlen Szelimnek egy olyat, melynek a kupolája nagyobb lett, mint az addig meghaladhatatlannak tartott Hagia Sophia (Ayasofya) templom kupolája. (Ez a mecset Edirnében van, ezért nem szerepel az isztambuli csavargások között.) Sinan három periódusának mecsetjei: tanonc idejének lezárását a Sehadze (Herceg) mecset, professzionálissá válását a Szulejmán mecset, mesterré válását a Szelim mecset jelképezi. A történet szépsége, hogy Sinan magas beosztású katona volt ötvenéves koráig, utána döntött úgy, hogy pályát változtat és inkább az építészettel foglalkozik.
A stílusról. Ezt is írtam már többször a blogon: nekem a csicsa, a túldekorálás helyett az egyszerű formák, a mértéktartó kidolgozás, a tökéletes arányok azok, melyek megdobogtatják a szívemet – Sinan pedig pont ezekben a dolgokban volt nagy. Hogy a hihetetlen statikai tudásáról ne is beszéljünk.

És akkor vissza a kiránduláshoz. Az Atik Valide mecset Sinan utolsó mecsetje volt. Nem egy nagy mecset, inkább olyan közepes, arányos. Mégse kicsi, ugyanis a mecset köré sikerült egy komoly komplexumot odavarázsolni. (Nem is camii – dzsámi – néven találod meg, hanem úgy, hogy külliyesi, azaz épületkomplexum.) A helyben igazából nem is maga a mecset fogott meg, hanem a környezete. Amikor megérkeztünk, éppen mise volt, meg filmforgatás, mégis a béke szigetének éreztük a belső udvart. Leültünk a fák alá, kértünk teát, és csak ültünk, meg élveztük a látványt. Végül be is mentünk és nem bántuk meg. Tényleg szép volt. Fényképezni viszont nem tudtunk a mise miatt.

Aztán ami innen jött… az nem volt normális. Ez volt az az útiterv, melyhez tippeket kaptam, aztán összeraktam egy útvonalat, melyet később CyberMacs jelentősen újrarajzolt. Egyszerűen zsebre rakni sem volt időm a túra GPS-t, mert állandóan néznem kellett, minden sarkon, hogy most akkor merre is. Tömérdek zegzugos utca, lépcső fel, lépcső le, ne hülyéskedj, ott már nincs is út, aztán mégis. De végül megcsináltuk, pedig volt olyan rész, ahol a dombtetőről látszott a Boszporusz-híd, a GPS meg az ellenkező irányba mutatta az utat.

Éppen lefelé mentünk.
– Itt nem szívesenek jönnék fölfele – hűledezett Nej az extrém meredek lejtőn.
– Hoppá, elnéztem! – kaptam a fejemhez, miután rápillantottam a GPS-re – Itt vissza kell mennünk.
És Nej eleinte csak vigyorgott, mert azt hitte, hogy ugratom.

From Isztambul 2013

A Kislány-toronynál jutottunk ki a tengerhez.
Hagyom megint kitörni magamból az idegenvezetőt.
Ez egy picike sziklasziget a Boszporuszban, melyre még a görög időkben egy helyre kis tornyot rittyentettek. Mind a bizánci, mind a török időkben többször is újraépítették. Gyakorlatilag világítótoronyként szolgált, de nem ezért szeretjük. Van neki legendája, nem is egy. Az első azt állítja, hogy ez volt Hero tornya, akihez Leandrosz minden éjjel átúszott, gondolom dominózni. Amennyire tudom, ez a történet a Hellészpontosz napi átúszása révén lett ismert, az viszont jócskán arrébb van, szóval a legenda kábé annyira hiteles, mint Marco Polo második szülőháza Korcsulán. A másik legenda szerint az egyik szultánnak megjósolták, hogy a lánya a 18. születésnapján fog meghalni. A szultán bezárta a csajt ebbe a toronyba, senki sem látogathatta rajta kívül. Aztán amikor a leányzó pont 18 éves lett, a szultán örömében, hogy nem igazolódott be a jóslat, egy gyümölcstálat vitt ajándékba a lányának, nem tudva, hogy a gyümölcsök között egy áspiskígyó lapul.

Számunkra fura, kellemetlen váltást hozott a torony: hirtelen visszaminősültünk turistáknak. Olyan turistáknak, akiknek homlokára van ragasztva a kilövési engedély. Habár nagyon vonzóak voltak a partra lerakott párnák, de nem éltünk a kényelem lehetőségével. (Pár percet azért üldögéltünk egy padon, mégiscsak Európa egyik legszebb öble terült el előttünk.)

Üsküdar tengerpartja következett. Igen, tudom, úgy kell a Boszporusz alatti metró a városnak, mint egy falat kenyér, de Üsküdart rendesen hazavágták az építkezéssel. A GPS térkép nem is ért itt semmit, már régen nem volt utca ott, ahol a GPS még emlékezett rá.

Sajnos errefelé minden a bezárásról szólt.

Kezdve Semsi pasa mecsetjével. A mecset mögötti úriember nagyvezír volt, gyakorlatilag ő követte Szokoli Mehmedet a posztján. Igen, jól lőtted be a kort: ez is egy Sinan mecset.
Minden előzetes várakozás ellenére ez egy iszonyúan picike mecset, iszonyúan picike körítéssel. Pont ezért tartom nagyra a pasát: volt bátorsága azt vallani, hogy nem csak a monumentális lehet szép. A mecset eleve gyönyörű helyen van: közvetlenül a Boszporusz partján. Ez egy olyan hely, ahová azért megy az ember, hogy kiüljön és relaxáljon.

From Isztambul 2013

Sajnos a metróépítés pont ezt tette tönkre. A komplexum nagy részét deszkákkal, hullámpalával fedték be, az udvarra ezek között kell bevergődni, az egész úgy lehangoló, ahogy van.
A bejáratnál egy bácsika ránkkiabált valami fülkéből. Hagytuk a francba, de nagyon kiabált, a mecseteknél meg nem lehet elég óvatos az ember. Odamentünk. Elkezdte magyarázni, hogy mi mennyi tallér. Csak sokára esett le, hogy az az ajtó ott mögötte a klotyi. Azért… ilyet. Az utcák tele vannak erőszakos árusokkal, de hogy még a vécésbácsi is ránk tukmálja a portékáját, az már erős.

Utána Yeni Valide mecset, még mindig az építési terület közelében. A ‘valide’ szót már ismerjük, a ‘yeni’ meg azt jelenti, hogy ‘új’, azaz tulajdonképpen az ‘Anyaszultánnő Új mecsetjéről’ beszélünk. Teljesen másik évszázadban vagyunk, a hölgy – Emetullah – két fia mellett is volt ún. valide, azaz háttérben uralkodó anyaszultána. A mecsetről túl sokat nem tudok mondani, az udvarra be tudtunk menni, a mecsetbe már nem.

Végül a harmadik mecsetbe sem tudtunk bemenni, és ez már nagyon fájt. Ez a Mihrimah mecset volt.
Kezdjük megint a személlyel. Hölgyről van szó, méghozzá a nagy Szulejmán kedvenc feleségétől származó kedvenc lányáról. Ez még akkor is erős kapcsolat, ha az oszmán szultánok nem éppen családcentrikusságukról voltak híresek. (A korábban említett III Murad öt öccsét ölte meg, hogy leegyszerűsítse a sakktáblát, fia, III. Mehmed pedig mind a 19 fiútestvérét.) (Megjegyzem, a fiútestvérek nagy száma pontosan jelzi, hogy mind Szelim, mind Murad inkább a háremben lógott, mint a csatamezőn.)
De nézzük Mihrimah hercegnőt. Szép nő volt, okos és hatalomvágyó. Mint a papa. (Na jó, Szulejmán szépségét nem tisztem megítélni.) Rendszeresen együtt utazott apjával, részt vett a hadjáratokban. Férje a szultán nagyvezére és egyben legfőbb bizalmasa, Rüsztem pasa volt. (Neki is van mecsetje.) Habár Szulejmán mellett senkinek sem volt esélye beledumálni a nagypolitikába, kedvenc lányának még ez is sikerült. (Mondanom sem kell, hogy öccse hatalomra jutása után _ő_ lett a valide, nem a mama.) A házassága nem sikerült jól, viszont volt egy titkos rajongója: bizonyos Mimar Sinan nevű. Megvan? A hölgynek ráadásul két mecsetje is van (az egyik Üsküdarban, a másik Fatihban), én pedig kíváncsian vártam, mit hozott ki ez a helyzet az öreg építőmesterből. Nos, egyik mecsetbe sem sikerült bejutnunk. Az üsküdari szintén az építési terület szélén van, az egész körbe volt deszkázva. Körbejártuk, nem találtunk bejáratot. (Pontosabban találtunk egyet, de az olyan üzletközpont/hotel jellegű volt, a népek csak úgy járkáltak ki-be, cipőben.) A másiknál, Fatihban… azt majd elmesélem ott.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Hogy essen szó pozitív élményekről is: az üsküdari piac és környéke igen kellemes hely. Van itt is fedett bazár (Sinan munkája), de elég picike. Körülötte viszont egy utcáról utcára folyó, lendületes, életteli piac terül el, halárusoktól kezdve mindenféle árusokig. Az útleírások szerint ez a piac már a helyieknek szól, azaz egyáltalán nem a turistáknak. (A halárusok szinte végig áriáztak, á, persze, nyilván nem a turistáknak ment a műsor.)

From Isztambul 2013

Nagyon meleg volt, és ekkor már igen nagyokat mentünk. Szomjan. A piacon leültünk egy presszóba. Gondoltam, bepróbálkozok.
– Do you have beer? – kérdeztem a pincértől.
– Oh, come on, we are muslims! – ért egyből fülig a szája – We don’t drink alcohol!
Nem tudom, mi tetszett ebben a jelentben annyira Nejnek, de még órákkal később sem tudtam letörölni a vigyort az arcáról.
Aztán egy fiatalabb pincérkölyöktől kértem hamutartót, aki amikor meglátta, hogy szivarkát szívok, megpróbálta elkunyerálni a dekket. Kapott egy egész szálat.

Utána kemény, rakkolós gyaloglás. Túl sok szépség nem akadt a forgalmas úton, szerencsére nem is volt olyan őrülten hosszú.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Kuzguncuk. Ez valamikor egy kis falu volt, ma már Isztambul része. A neve kicsit vicces, a forrásaim szerint egyszerre jelenti az, hogy “kicsi holló”, és azt, hogy “bekeretezett ablak a börtönajtón”. Nem, ne kérdezd, nem én fogom megfejteni a török néplélek titkát. Maga a falu kicsi, szűk, de nagyon hangulatos utcákból áll, idősebb faházak, dús növényzet, megkapó éttermek. Nejre ráragadt először két kutya, aztán három macska, majd újabb két kutya. Szerencsére kioltották egymást.

Újabb ipari rész, átmentünk a Boszporusz-híd alatt. Ezt a tájat autóknak találták ki, nekünk, gyalogosoknak éppenhogycsak annyi jutott, hogy ha nagyon elszántak vagyunk, akkor átgyalogolhatunk a gyorssávokon, a felüljárókon, az alagutakon.

A Beylerbeyi (beglerbég) kastély, bár nagyon be volt tervezve, de kimaradt. Ez gyakorlatilag a szultán nyári palotája volt. Mi ott csesztük el, hogy este hatkor értünk ki, így esélyünk sem volt rá, hogy bejussunk. Megjegyzem, ha időben érünk ki, a húsz talléros jegyár akkor is elgondolkodtatott volna.

Itt már azért szemmel láthatóan elfogyott az üzemanyag, de szerencsére a távolság is. Végül mentünk, mentünk a sok-sok autó között, aztán becsűrtünk egy piacra, és végül hipp-hopp, ott is voltunk a várvavárt teázóban. Cengelköy, azaz Horogfalva.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Háát…
Egyrész marhára örültünk, mert ez volt a végső cél. És örültünk azért is, mert naggyon hangulatos volt a hely. De. A sarki börekes – amellett, hogy tényleg finom cuccot gyártott – kifejezetten bunkó volt (ráadául annyira olcsón sem mérte az árut), a tengerparti teázóban pedig a pincérek voltak kifejezetten és határozottan taplók, ráadásul a hely sem volt túl olcsó. (Hozzáteszem, hogy a 165 forintos tea egyszerűen nem tétel, de aznap azért ittunk kellemes helyen 55 forintos teát is. Ugyanezt.)
(Meggyőződésem, hogy Isztambul környékén van egy többszázezer köbméter méretű tartály és ezt minden reggelre telefőzik ugyanazzal a túl sokáig áztatott ceyloni teával. Aztán innen szállítják mindenhová az egyenteát.)

From Isztambul 2013

Kifáradtunk. Visszafelé buszt terveztünk, fel is szálltunk rá. Mit mondjak? Kifogtuk a késő délutáni müezzint és az általa generált dugót. Kábé negyven perc alatt értünk vissza Üsküdarba. Gyalog hamarabb ment volna. Ha lett volna bennünk még erő. Ekkor már szépen ránk sötétedett. Valahogy bravúrosan sikerült feltöltenünk az Istanbulkart-unkat, a kompon pedig alig voltak. Élveztük az éjszakai hajózást a Boszporuszon.

From Isztambul 2013

(Még jó, hogy éppen reggel meséltem el Nejnek, hogy a Boszporusz igazából éjszaka a legszebb. Meg sem fordult a fejemben, hogy így elhúzódik a nap.)

From Isztambul 2013

Innen már nem volt túl sok hátra, szerencsésen megérkeztünk Eminönübe, aztán persze szokás szerint eltévedtünk a bazár mellett (ilyenkor jön ki a férfiemberen, hogy nehogy már egy sárga műanyag doboz mondja meg, merre menjen), majd fél kiló baklava, később börek estére és reggelire (reggel börek, este börek, ettől leszünk mozgébörek), némi sör és már otthon is voltunk.

Nem lennék az első két söröm helyében.

Nej zuhanyzás után egyből eldőlt, én még blogolgatok. Pedig figyelnem kellene: hiába húzom reggel hétre az órámat, a müezzin már hatkor kegyetlenül felkelt.

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Isztambul, gyalog 03/07

  1. Eltelt egy kis idő, míg végigrágtam magamat a sok hasznos beszámolókon (én is köszönöm a részletes leírást).
    Így most már lassanként válaszolgatok a feltett kérdésekre.

    Először is bocsi, a rövidebb utakért. Sajnos tényleg így a rövidebb, és az egyszerűbb. Sok extra bosszankodást meg lehet spórolni, ha mindjárt a meredeken megyünk.
    Egyébként ezek a hátsó utcásbeli bolyongás is egy amolyan isztambuli hangulat. A gond csak akkor van, ha konkrét helyre akarunk eljutni.

    A ba* meg a ku* kezdetű kedvenc magyar szavaink török eredetűek. A ba* az nyomnit jelent, míg a ku* beállítani.
    Mindkettőt majdnem olyan gyakran használják a törökök a mindennapokban, mint mi. Így semmi különös nincs abban, ha valaki ilyet mond az utcán.
    A boszorkány szó is ebből származik. :)
    A sors különös fintora, hogy más okból, és más jelentésben, de a számítástechnikában a törökök és a magyarok is ugyan azokat a szavakat használják.
    Pl. a ba*mak, mint gomb megnyomása törökül. Ezt mi magyarok is gyakran mondjuk. Főleg az enter gombra.
    A másik ilyen pedig a Windows telepítése, ami törökül úgy szól, hogy Windows ku*mak. Mi pedig hányszor halottuk már, hogy felk*** egy Windowst arra a gépre.
    Mi itt Isztambulban folyamatosan káromkodunk….

    Jó nagy távolságot sikerült megtennetek. Ilyenkor azért a sok kultúra váltás is fárasztó tud lenni.

    A teáról bővebben itt:
    http://isztambul.info/blog/2013/09/13/tea-torokorszagban/
    De igen, tényleg egyforma minden tea, mégpedig azért, mert mindenhol ugyan az a kelet-törökországi teát főzik, és pontosan ugyan úgy: jó sokáig áll a forró vízben.

    A turisták átka, hogy mire megszoknák a reggeli müezint (tényleg meg lehet szokni), addigra hazamennek.

  2. Semmi baj nem volt a rövidítésekkel, meg a meredek utakkal, ez jelentette a fűszerét a csavargásnak. :)

    A nyelvtani fejtegetésed soha nem volt még aktuálisabb, mint ma. A vasárnapi pihenőnapot ordítva káromkodtam végig a sorra érthetetlenül elromló és makacsul meg nem javuló technikai eszközök miatt.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *