Date2013. October 14. Monday

Isztambul, gyalog 02/07

Utazás
2013.10.06; vasárnap

Indulás előtti félelmek: éppen édességrohamaim vannak. Mi lesz ebből Isztambulban, ahol minden sarkon ragacsos boltok – baklava, lokum, halva – vonzzák be az arrajárókat?

Köki, 200E busz. Felszállás csak az első ajtón, a csuklós busz többi ajtajánál egy-egy lerugdosásra kiképzett szakember zötyög. Hihetetlen, hogy így is megéri a BKV-nak.
Viszont a probléma valós. Ha már úgyis egy nagyvárosban jártunk, kifigyeltem, odakint hogyan is megy ez.
Utazni lehet jeggyel és kártyával. Mivel az utóbbi jóval olcsóbb (lsd. később), csak a tájékozatlan turisták vásárolnak jegyet (jeton, illetve fizetés kápéban), a többiek vagy Istanbulkart-ot, vagy Akbil-t használnak. (Ez olyannyira így van, hogy akinek éppen lefogyott a kártyája, az elkéri valaki másét, majd kifizeti az illetőnek az olcsóbb árat.) A zárt közlekedésnél egyszerű a helyzet, a kártyalehúzó automata enged be. A villamosokból érdekes módon csináltak zárt pályát: a megállókat bekerítették, ide is csak automata enged be. A megállóknak elméletileg van felügyelőjük, aki vigyáz arra, nehogy valaki a kerítésen átugorva jusson be. A busz viszont így is problémás. Őszintén szólva fogalmam sincs, erre milyen módszert dolgoztak ki, ugyanis nem láttam egy olyan esetet sem, amikor valaki nem az első ajtón – ahol az automata is van – akart volna felszállni. Függetlenül attól, hogy a leszállók miatt nyitva volt a hátsó ajtó is. Nem tudom, hogyan érték el.

Vissza a reptérre. Repülőgép. Tele. A mellettem ülő, idősebb török hapi kicsit büdös: mint egy évek óta ruhásszekrényben felejtett, áporodott öltöny.

Hasznos információk rovat:

  • Már a Sabiha Gökcen repülőtérnél is lehet Istanbulkart-ot venni, kint az indulási – alsó – buszmegállóban, a kártyafeltöltő automata melletti bódénál.
  • Nagyon kevés annak az esélye, hogy ne érje meg. A helyijárati busz (E10, illetve a gyorsjárat E11) befelé 5 TL, kártyával 3,5. Egy átlagos jegy 3 TL, kártyával 1,9. Két órán belül a harmadik átszállásnál már csak 1,2 TL. Maga a kártya 6 TL, és egy kártyát több ember is használhat.
  • Induláskor 20 TL-es feltöltött kártyát kaptam, utánatölteni a nagyobb közlekedési pontokon lévő automatáknál lehet. Van angol felirat, benyomod, hogy feltöltés, ráteszed a világító lapra a kártyát, betolod a pénzt, az automata meg közli az új egyenleget. Ekkor veszed csak el a kártyát.
  • A kártyán maradt pénzt vissza lehet kérni. Én ugyanott, ahol vettem, a repülőtéri bódénál adtam le a kártyát és visszaadták a rajta maradt zsét. (Ha jól számoltam, a kártya árát nem.)

A buszsofőr hiperlaza: útközben ledobta a buszt az út szélére és belépett kenyérért egy pékségbe. Végülis, igaza volt: az expresz busz később akkora dugókba került, hogy majd két óra alatt értünk el a kompkikötőig, mit számít ilyenkor 2-3 perc?

From Isztambul 2013

A kompon higgadtan néztem a tájat. Nem, nem fényképezek, nem kamerázok. Többször is át fogunk kelni, lesz ennél még jobb alkalom, éppen elég. Jelenleg minden el van pakolva a táska aljára, nagyon problémás lenne előszedni. Aztán mégsem bírtam, annyira jók voltak a fények és olyan kevesen utaztak a kompon, hogy csak körberohangáltam és a WinMo telefonnal kamerázgattam. Aztán amikor el akartam tenni, kiesett a kezemből, utánakaptam, de csak adtam neki egy sallert a levegőben, végül nem is tudom, sokadik próbálkozásra hogyan tudtam elkapni. Pár centire a korláttól. Simán ki tudott volna esni. Gúvadt szemekkel néztünk egymásra Nejjel.

Teljesen fura érzés: végre most velünk van az időjárás, nem ellenünk. Kényelmesen lehet sétálni az utcán, nem fúj a szél, nem esik az eső és Magyarországhoz képest kifejezetten meleg van. (14 – 21 fok közötti napi hőmérsékletek.) Az már a mi egyéni balszerencsénk, hogy hidegre készültünk. (Mindkettőnkön vaskos softshell kabát: reggel hideg van, este szintén, közötte tűző nap. Te meg készülj fel egész napra. Hátizsákból csak ridikül méret van nálunk, ez fért bele egyedül a Wizz-féle kézipoggyászba.)

Az apartmanban nincs hűtőszekrény. Viszont fűtés sem. Praktikus: elég mindent az asztalon tárolni, az éjszakai 12 fok megoldja a problémákat. Legalábbis reggelig.

A fürdőszobaajtón fordítva van felszerelve a zár: csak kintről lehet bezárni, belülről nem. Mennyi vicces sztorit tudna mesélni ez az ajtó.

From Isztambul 2013

Nej döbbent tekintete: ilyen közel van a tenger? Gyakorlatilag ugyanott lakunk, ahol két éve (pár sarokkal arrébb), de akkor akkora köd, meg szürkeség volt, hogy nem lehetett látni a vizet. Az pedig már akkor is élcek tömegét generálta, Nej mennyire nem látta át az utcák labirintusát.

Fura. Mintha hazajöttem volna. Bele kellett szimatolni a levegőbe, belőni néhány tájékozódási pontot és már minden a helyére is került. (Pedig még csak alig egy hete bújom a térképet.) Kiülni a hippodróm mellé egy padra, rágyújtani egy szivarkára és már előre élvezni, hogy Európa egyik legszebb terét fogjuk hamarosan bejárni. Tavaly ellőttünk rá többszáz fényképet, de nyilván most sem bírtam megállni, hogy ne kattogjon az a masina.

From Isztambul 2013
From Isztambul 2013

Ami most is feltűnt, már az első percben: az emberek lelkesek. Dolgoznak. Ha éppen nincs dolga, előkapja a partfist és húz néhányat a linóleumon. Nincs vevő, kicibálja a hűtőt a bolt elé és kimossa. Takarítja a lábtörlőt. Csinál valamit. Nyoma sincs az ‘unom az egészet, beleszarok, közöd?’-mentalitásnak.

Sultanahmet városrész, estefelé. Apró sikátorok. Döbbenet: kukásautó. Két évvel ezelőtt még háromkerekű fakordékkal járták az utat és gyűjtötték éjszakánként a kirakott szemetet mindenféle elhanyagolt emberek, most pedig kukásautó? Mi lesz így a romantikával?

Eddig öt baklava fejenként. De volt köztük akkora is, hogy csak csörlővel tudtuk felvinni a harmadikra.

Isztambul, gyalog 01/07

Előkészületek

Házassági évforduló. Miért ne Isztambulban? Ha már újraindultak a Wizzair gépek?
De most máshogyan, mint a múltkor. Nem pihenni megyünk, nem is a nagy turistalátványosságokra célzunk, hanem magára a városra. Mármint a kicsit tágabban értelmezett belvárosra, mert maga a város területileg egyébként akkora, mint Budapesttől Szeged, beleértve a Velencei tavat is.

Egy ilyen mászkáláshoz viszont jó térkép kell. Nagyon jó térkép.

A Balatoni evezés tervezésekor vettem észre a lehetőséget: ha a gugliföldben berajzolom az útvonalat a távolságmérő funkcióval, akkor azt elmenthetem útvonalként, melyet le tudok menteni .kmz fájlba, ezt a fájlt át tudom konvertálni .gpx track formátumra (fontos, hogy nem route, hanem track), melyet fel tudok tölteni a Garmin GPS-re és meg tudom jeleníteni. Azaz Ariadné fonala vezet az utcákon.
Eltévedés kizárva.
Feltéve, hogy veszettül pontos a berajzolt útvonal, és aktuális még a gugliföld térképe.
Meg tudom, hogy hová szeretnék menni.
És ne legyenek útközben kerítések, falak, függőleges szakadékok, mert azokat sajna nem mutatja a gugli. Streetview pedig még nincs Isztambulban.

Nem volt könnyű. Négy napra kellett programot terveznem. A Fatih városrész adta magát, még a múltkori városnézéskor írtam, hogy volt ott egy csomó mecset, egybe sem mentünk be, mekkora marhák is vagyunk. Na, ezt most terveztem pótolni. Az ázsiai oldal megint piszkálta a fantáziámat, igaz, a neten szinte semmit nem találtam arról, mit is kellene ott felkeresni. Az Aranyszarv-öböl túlsó partja (Beyoglu) szintén adta magát: a múltkor ugyan felmentünk a sétálóutcán a Taksim térig, de annyira tragikus időt fogtunk ki, hogy utána lejöttünk és rohantunk haza. A negyedik napra meg tinglitanglit hagytam. Mondjuk elmegyünk a Topkapi palotába (azt két évvel ezelőtt kihagytuk), meg ténfergünk, bóklászunk a bazárban, szóval pihenőnap.

Kezdtem az ázsiai túrával. A múltkori út óta olvasom az Isztambul.info blogot, melyet egy kint élő magyar srác, CyberMacs vezet valami elképesztő elhivatottsággal. Először átnéztem a blogját, a wikijét, de az ázsiai oldallal kapcsolatban így sem jutottam semmire. Ekkor írtam neki, és elkezdődött a levelezés. Nagyon hamar metanyelvre váltottunk, gyakorlatilag .kmz fájlokban leveleztünk. Rajzoltam egy útvonalat, ő belenyúlt, bejelölve, mit érdemes megnézni arrafelé, akkor rajzoltam egy újat – mert közben nekem is jöttek ötleteim – ő megint korrigált. Később vérszemet kaptam és elküldtem neki a másik két túra útvonalát is, és végigjátszottuk ugyanezt a tengernyi iterációt. Közben nyilván gugliztam is, gyakorlatilag mindent, ami beleesett az útvonalakba.
Kábé egy héten keresztül ezzel teltek a szabad (hah!) óráim. De elkészült, igaz, az utolsó iterációk még szombat délután történtek, indulni meg vasárnap reggel indultunk.

Ekkor ütött be a ménkő: főpróba. Mit fogok látni a GPS-en? Nos, semmit. Az Európa térkép csak a Mapsource programban látszott, a kütyün nem. Gyorsan lekaptam az .img fájlt is, de ekkor jött az újabb pofon: a fájl mérete nagyobb 2 GB-nél, a kütyün a szabad hely viszont csak 1,8 GB. Kártyabővítő hely csak a 62s készülékben van, az én 62-esemben nincs. Á, nem voltam ideges. Hadd ne írjam le, mit kellett kavarnom, hogy találjak olyan, szigorúan csak kelet-európai térképet, amin még rajta volt Isztambul is, mindezt persze órákon belül. Végül vasárnap reggel vettem észre, hogy szórakozottságból gpx route formátumra konvertáltam, így Nej már táskával a kezében várakozott, amikor én még mindig térképészkedtem. De minden meglett, időre.

Sőt. A nagy kapkodásban jutott eszembe, hogy van nekem egy Nokia herém is a WinMo telefonon. Lekaptam hozzá az offline török térképet, így megvolt a backup megoldás is. Ami persze korlátozottan használható: gondolj bele, egyik kezemben a telcsi, a másikban a GPS… akkor melyik kezemmel hajtom el a török szőnyegárusokat?

Ja, még egy cucli. A netbookot vittem és csak indulás előtt kapcsoltam be, azt is csak a biztonság kedvéért. Erre közölte, hogy kell neki Java update meg csillió Microsoft update. Csak ez az utóbbi volt kábé egy 1 GB. Belegondoltam, hogy mindezt kint kellett volna az apartman hártyavékony wifijén lekapnom, azért elhűltem. Így is derekasan elhúzódott, valójában amikor az utolsó percekben térképeket konvertáltam, a netbook még frissített.
Mondhatni, megszokott indulás.

Még némi földrajz. Ezen a linken láthatóak az isztambuli kerületek. A kinagyított ábrán láthatod, hogy mi lesz a játszótér. Függőlegesen megy keresztbe a Boszporusz, ebből balra ágazik le az Aranyszarv-öböl. A Boszporusz jobb – ázsiai – partján található Kadiköy és Üsküdar, a bal – európai – oldalon az Aranyszarv-öböltől délre a Fatih városrész (melynek csücske az Eminönü negyed, ahol laktunk), északra pedig a Beyoglu városrész. Nos, különböző napokon ezeket a városrészeket jártuk be.

Hasznos információk rovat:

  • A török líra (TL, Nej szerint tallér) középárfolyama nálunk 108 forint volt. Ehhez képest a pénzváltónál (Hanifa) 118-ért adták volna, ami nekem nem tetszett. Így váltottam 100 tallért, hogy odakint ne kelljen egyből pénzváltóért rohangálnom, a többi pénzt pedig euróban vittem. (A reptéren nem túl jól váltanak, a belvárosban jobbak az arányok.) Egy euróért 2,67 tallért adtak, az eurót 298-ért vettem, ebből kiszámolható, hogy 111,6-ra jött ki az árfolyam. (Csak, hogy bosszantson, a második naptól leromlott a líra 2,7 fölé.)
  • Vízumot a kinti reptéri útlevélellenőrzés előtt lehet közvetlenül venni. 15€/fő. (Wizzair, Sabiha Gökcen repülőtér. A másik repteret nem ismerem.)
  • Ha kompolsz – márpedig valószínűleg fogsz – akkor a következő kikötőkkel kell tisztában lenned:
    • Kadiköy: Ázsiai oldal, itt tesz le a reptérről jövő E10/E11 busz, de a Havatas busznak is van itt végállomása. A kompos legények szoktak erre úgy is hivatkozni, mint Haydarpasa, de az az állomás valójában párszáz méterrel északabbra van.
    • Eminönü: Az Aranyszarv-öböl déli oldalán lévő csücsök (európai oldal).
    • Karaköy: Az Aranyszarv-öböl északi oldalán lévő csücsök (európai oldal).
    • Üsküdar: Ázsiai oldal, Kadiköy-től északra.
    • Kabatas: Európai oldal, Karaköy-től északra, nagyjából az Üsküdar kikötővel szemben.
    • Ortoköy: Európai oldal, Kabatas-tól északra, a Boszporusz híd tövében.

Még egy téma. Igazából nem tudtam sehová sem besorolni, ezért ide, a bevezetésbe tettem.
Európában már megszoktuk, hogy ha kultúrtörténeti érdeklődésünk folytán benézünk egy-egy templomba, azzal nincs semmi fakszni. Oké, néhol kicsit háklisabbak a népek, ide hosszú nadrág kell, férfinak, nőnek egyaránt. Meg persze nem kiabálunk, nem randalírozunk. És ennyi.
Az iszlám világban mindez sokkal bonyolultabb. Még csak nem is egységesek a szabályok. Vannak országok, ahol nem muszlim be sem teheti a lábát a mecsetbe. Törökország ennél megengedőbb ugyan, de tisztában kell lennünk a szabályokkal. (Nem tudta ezt Mehemed. Értem ez alatt azt, hogy bizony mi is bénáztunk eleget.)

Lássuk a szabályokat:

  • Ami triviális: cipőben tilos bemenni a mecsetbe. Majdnem azt írtam, hogy cipőben tilos szőnyegre lépni, de ez így nem igaz, van, amikor a szent terület már a szőnyeg előtt elkezdődik.
  • Minden mecsetben be van jelölve valahogyan az a vonal, ahol az imádkozási tér kezdődik. Emögé hitetlen nem léphet be. Ha nem látsz ilyet, akkor állj meg az ajtóban és csak onnan nézelődj.
  • Nőknek a fejfedő – célszerűen kendő – kötelező. A férfiaknál úgy láttam, mindegy. (Vittem magammal sapkát, aztán veszettül figyeltem a helyieket, de úgy láttam, hogy ők sem foglakoztak vele.)
  • Kötelező a hosszú nadrág/szoknya. A legtöbb mecsetben vannak nők számára bő vászonköntösök, néhány helyen fejkendők is.
  • Egy muszlimnak naponta ötször kell imádkoznia. Erre a müezzin is figyelmezteti. Amikor ima van, akkor szigorodnak a szabályok: nők csak a nők számára elkerített részre mehetnek be, nem muszlim férfiak ugyan bemehetnek, de elég csúnyán néznek rájuk, fényképezni természetesen tilos. (Persze ez sem mindenütt van így. Azokban a mecsetekben, ahol a turisták átvették az uralmat, simán fényképezték a misét is. Máshol viszont volt, hogy a biztonsági őr végig a fotóstáskámat figyelte, hozzá merek-e nyúlni.)
  • Az iszlám világban a tisztaság kifejezetten fontos. Misére csak tiszta ember mehet be. Ezért van minden mecset mellett komoly lábmosó apparátus. A hívők mise előtt itt mossák meg a lábukat, kezeiket, az arcukat. Ha te nem vagy muszlim, akkor nem kell megmosakodnod. Ezt még a szigorúbb helyeken sem várták el tőlem. Kellemes mellékhatás, hogy minden mecset mellett van nyilvános vécé is (1 tallér), azaz ha egész nap gyalogtúrázol, akkor a mecsetek mellé tervezhetsz pisilést. Mást ne nagyon, mert ezek a klotyik a klasszikus csőbecélzós technikára vannak kihegyezve.
  • És akkor a kevésbé magától értetődő szabályok. Még véletlenül se tedd le úgy a mecset előtt a cipődet, hogy a talpa legyen az ég felé. Halálos sértés. (A legpraktikusabb, ha állandóan van nálad egy reklámszatyor – melybe még otthon belepróbáltad a cipődet – és minden mecsetbe úgy mész be, hogy ebben viszed be a lábbelidet. Hallottam már olyan esetről, hogy valakinek megfújták a cipőjét, miközben odabent volt.)
  • Nem lehet rajtad más vallás szimbóluma. Igen, még nyakba akasztott kereszt sem. (Ezt például nem tudtam, rajtam végig ott lógott, de be voltam rendesen öltözve, nem látszódott.)
  • Hasonlóképpen nem lehet rajtad semmilyen istentelen jel sem. Gondolok itt olyasmire, hogy sátánt dicsőítő póló.
  • Az imádkozókat semmilyen formában sem szabad zavarni. Ez magától értetődőnek tűnik, de annyira mélyen veszik komolyan, ami nekünk, európaiaknak, már erős túlzásnak tűnik. Gondold el, hogy vannak mecsetek, ahol azért nincs minta a szőnyegen, hogy még az se vonja el az imádkozók figyelmét az imájuktól. Azaz ha valaki imádkozik, arra úgy kell tekinteni, mint egy nitroglicerines hordóra: messziről elkerülni, mindenképpen mögötte közlekedni, lehetőleg egy szót sem szólni az egy kilométeres környezetében.

Cool. Na, most már mehetsz mecseteket nézegetni.

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑