Most, hogy az erdőben a fák elhullajtották leveleiket, újra járhatóak lettek a szűkebb ösvények.

Közben átalakítottam a futópályámat is. Most nem mennék bele a pszichológiai részletekbe, de az átalakítás megdöbbentően sikeres lett. Míg korábban plafonig ugráltam attól, hogy a régi pályán letoltam megállás nélkül öt kilométert, az új pályán már az első komoly próbálkozásra 5,3 kilométer jött össze, a következő napon pedig 7,1. Hétegészegytized. És még éreztem, hogy bírnám, de elkezdett fájni a térdem.

Vettem néhány nagy levegőt és elindultam hazafelé. Ekkor értem a régi, szűk ösvény bejáratához. Ez volt az az ösvény, ahol az egész elkezdődött. Amikor március vége felé a rendszeres napi sétán hirtelen ötlettől vezérelve belefutottam a sétába. Majd döbbenten vettem tudomásul, hogy 30, azaz harminc métert vagyok képes megállás nélkül futni, utána veszettül kezdett fájni a lábam, a térdem, a derekam. Harminc méter. Ekkortól naponta próbálgattam magamat és amikorra az ösvény a hirtelen tavaszban bezöldült, azaz nehezen járhatóvá vált, éppen kétszáz méter körül tartottam. Azóta nem jártam erre.

Elmosolyodtam. Ráfordultam az ismerős ösvényre, megsimogattam a padot, végigsúrolt egy bokor pirosbogyós ága, biccentettem a keresztbedőlt fatörzsnek, majd odahajoltam egy madáretetőhöz és a fülébe súgtam: – Na, Erdő, ehhez mit szólsz?