Month: September 2011

A fényképalbum linkje meg lemaradt:
https://picasaweb.google.com/116823747264974270627/Zakopane2011

2011.09.14
Vörös Kolostor (Pieniny Nemzeti Park)

Mára azt mondta a Kindle-be épített meteorológus, hogy felhős, borulékony napunk lesz. A hegyekbe ilyenkor nem érdemes menni, meg egyébként is ránkfért egy pihenőnap, szóval elmentünk tutajozni a Dunajecre. Méghozzá a szlovák oldalra, mert ott a kiszállási ponttól kábé 10 kilométer nagyon kellemes séta után vissza lehet jutni a kocsihoz, a lengyel oldalról viszont ugyanez némileg bonyolultabb.
7 óra 10 perckor már a kocsiban voltunk. Kicsit túlbiztosítottnak tűnhetett a korai indulás, de végül nem lett az. Sőt. Többször akartam elharapni a kormányt idegességemben. Megpróbálom leírni.

From Segédlet

Odafelé a Gronkow-Niedzica-Cerveny Klastor útvonalat néztük ki. Gronkow után egy sárga tábla fogadott, miszerint 19 kilométer után az út le lesz zárva, nem lehet továbbhaladni. Leforrázva üldögéltünk a kocsiban, a tábla előtt félreállva. Most akkor mi van? Tényleg meg lehet csinálni, hogy egy utat úgy lezárnak, hogy semmi terelést sem biztosítanak? Vagy van terelés, csak gondolták, azért időben szólnak? Az utóbbi mellett szólt, hogy Zakopanéból is úgy jöttünk ki, hogy a Krakkó irány le volt húzva, később viszont kiderült, hogy megy az, csak terelés van. De itt határozottan törölték Nedecet a tábláról, meg egyébként is, ez 19 kilométer lutri.
Ja, navigációs eszközünk nem volt. Nej navija kilehelte a lelkét, az én két – navigációs képességgel megáldott – mobiltelefonom meg ronggyá ázott. Indulás előtt nyomtattam térképeket a google.maps-ból.

Végül úgy döntöttünk, hogy nem rizikózunk. A nyomtatott térképen találtunk egy gyökeresen másik utat, északon elmegyünk a Nowy Saczy-i úton Debnóig és majd ott le. Lehetetlen – de meghitt és hangulatos – utakon elvergődtünk a főútig (Ostrowsko-nál értük el), aztán Debno. A falu előtt tábla, miszerint a Nedec felé vezető út Frydman után (olyan 10 kilométer) le lesz zárva, áthajtani tilos.
Itt már nagyon hülyén néztem ki a fejemből. Mi van, blokád alá vonták Nedecet, aztán senki nem közelítheti meg? Visszatolattam a sarokig, felírtam egy papírra a terelőút állomásait: Krosnica – Stromowce – Granica Panska. Ezekkel azért volt némi gondom: Stromowce nevű falu több is volt a közelben, plusz egy ugyanilyen nevű tó, igaz, a kinyomtatott térkép szerint egyikhez sem vezetett út Krosnicából. A Panska nevű határátkelő meg sehol sem szerepelt a papíron.
Elmentünk Krosnicába, ott találtunk is egy utat Stromovce Nizne felé. Csakhogy. Mind a két irányba ott figyeltek az addigra hevesen utált sárga táblák, miszerint terelés van. Nem hiszed el, de gyakorlatilag mind a két irányba, azaz előre Nowy Sacz felé, illetve le délre, valamelyik Stromovce felé is ugyanaz a terelő tábla volt kirakva. Addig is ipszilonozgattam rendesen a kereszteződések után, de itt teljesen bevadultam. (Jelzem, összességében 7 ipszilonfordulóval tudtuk abszolválni a 60 kilométeres távot, úgy, hogy az út fejben is megvolt és papíron is – csak azok a nyomorult útépítők képtelenek voltak normálisan kitáblázni a felfordulást, amit okoztak.) Végül elindultunk Stromovce Nizne felé, de ekkor közénk ékelődött Stromovce Wyzne, ráadásul az út kettéágazott és persze sehol sem írták ki a Granica Panska irányt. Richtig a rossz utat választottuk, ellenben makacsul elmentünk addig, amíg jóformán erdei ösvény lett belőle. Itt tört ki belőlem a dühöngő vadállat, az utolsó ipszilonfordulónál csak úgy repkedett a murva körülöttem, a ferodol szagát még délután is lehetett érezni a kocsiban. A nyomorult kis falvakban kilencvennel rongyoltam át, és nem kellett volna sok ahhoz sem, hogy embert öljek, feltéve, hogy volt valami köze ehhez a ritka elb@szott forgalomterelési hadjárathoz.
Aztán csak átjutottunk a Dunajecen és megérkeztünk a Vörös Kolostor nevű faluba. 10 óra után pár perccel. Emlékeztetlek, hogy 7.10-kor indultunk és a távolság olyan 60 kilométer volt.
Beparkoltunk. Közben odajött egy srác a kocsihoz, tört magyarsággal megérdeklődte, miért jöttünk, bólogatott, amikor meghallotta, hogy tutajozni. Kiszálltunk az autóból, megvettük a jegyeket.
– Mikor indul a tutaj?
– ??
– When will start the…
– Ah! Tíz perc.
Összenézés Nejjel.
– Toilet?
– Panzió.
Futás. Sikerült. (A tutajon ugye még szikla sincs.) Pár perc múlva már a vízparton szobroztunk.
Ahol meg lehetett volna rólunk mintázni a röhögő turista szobrát.

From Zakopane 2011

– Nézdd, ott a gorál!
Nagydarab, hosszú hajú, bajszos, szakállas fickó, díszes mentében.
– Látom.
Röhögés.
– Meg ne mondd, min röhögsz!
– Istenments!
Újabb röhögés.

From Zakopane 2011

A beszállást viszont túltaktikáztuk. Elsőként léptünk fel a tutajra, gondoltam, majd válogatok, hová ülünk. Hát, nem. A tutajokat hátulról töltötték fel, így mi kerültünk a leghátsó sorba, elénk pedig összeraktak még két sornyi ülést. Pedig úgy terveztem, végig nyomom a fényképezőgépet.
Ahol jó sodrása volt a víznek, a két tutajos kapaszkodott a botjába rendesen, a tutaj pedig repült lefelé. Ahol viszont gyengült a sodrás, egy kicsit mindig gyengült az élet.
– Nézdd már, a gorál dobálja a kenyeret a récéknek.
– Persze. Itt éppen nem történik semmi, muszáj legyen valami látványosság. A récék roppant mókásan veszekednek a kenyérért.
– Aha, értem. Ha így haladunk, akkor pár kanyar és a réce után tényleg jön a birka.
– Marha!
– Birka!
– Na jó, itt hagyjuk abba, mert bedobnak a vízbe.

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

Maga az út egyébként szép volt, de a vége felé már kissé unalmas. Ahogy Nej is megjegyezte, túlontúl passzív szerepre voltunk kárhoztatva, így nem is csoda, hogy egy óra után elpilledtünk. Ha nem is fejeltük le az előttünk ülőt, de volt egy-két igen nagy bólintás. Az idő… mondanom sem kell, gyönyörű volt: sütött a nap, szél szinte semmi, felhő szintúgy. A Tátra felé már alakult egy nagy borulás, de mi ugye jó tempóérzékkel elhúztunk onnan.
Végül megérkeztünk, kiszálltunk. Ahogy jött utánunk a többi egység, akkor láttam, hogy volt közöttük egy kettes kenu is. Tekintve, hogy a víz raft erősségű volt, alacsony vízállás, komoly sodrás, nem kis teljesítmény lehetett a legénységtől, hogy végigjöttek velünk.

From Zakopane 2011

Visszafelé gyalog. Pihenőnap, mert ma csak 10 kilométert gyaloglunk. Fura, hogy mennyire relatív dolog a távolság: akár hétfőn, amikor kétszer 9 km volt a táv, illetve ma, amikor egyszer tíz, Nej csak rábólintott, hogy persze, semmi gond, két óra séta, bőven jó. Aztán amikor azt mondtam, hogy két órának két óra, de ez távolságra azért annyi, mintha besétálna otthonról a Kálvin-térig, teljesen elhűlt. Hiszen az rengeteg!
Persze nem kapkodtunk. Sokszor megálltam fényképezni, sokszor csak úgy, hogy szép a táj, várjuk meg, amíg jön egy tutaj. Éppen mentünk lefelé, amikor elsietett mellettünk egy pár. Egy határozottan idősebb pár.
– Te, csinálj úgy, mint ha csípőficamos lennél! – vetettem oda Nejnek.
– Mi van?
– Legalább ne legyen akkora sikerélményük.

Az odaragasztott sirály. Itt kezdtem el gyanakodni: az egyik kanyarban megláttam ugyanazon a kövön ugyanazt a sirályt, melyet a tutajból is lefényképeztem.

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

Ez a környék egyébként egy nemzeti park. A hivatalos neve Pieniny Nemzeti Park. Az út mentén végig táblák is vannak. Az egyik szabadkozással kezdi: “Dacára az alacsony tengerszint feletti magasságnak…”. Miközben fenyőerdőben vagyunk. A következő táblánál azt is megtudtuk, hogy 450 méteren.

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

A folyón vegyesen érkeznek hajózó egységek: hol lengyel a felségjel, hol szlovák. Vannak érdekes felállások is: az egyik hajóban például mindenki mentőmellényt viselt. Egy olyan tutajban, mely meg sem rezzen az áramlástól. A vízmélység pedig nincs egy méter.
Másik hajó.
– Nézdd már, a gorál csak ül és cigarettázik.
– Akkor most fejezhette be a birkát?
Újabb röhögés. Pedig lassan le kellene jönni a témáról, mert ciki. De nagyon nehéz. Igen addiktív.

Sétáltunk a folyó mellett, amikor Nej felkiáltott.
– Ott mozgott egy állat!
– Hol?
– A víznél!
– Akkor biztos egy hal volt, csak kijött pisilni.

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

Kényelmes tempóban, két és fél óra után értünk vissza a starthelyre. Nem sokkal utánunk jöttek meg a tutajok is lentről, ebéd közben néztük, ahogy pakolják. Ebédhez a panoráma sem rossz, de ha nehéz dolgokat emelgető embereket kell nézni közben, az is jó. A tudat, hogy nem nekünk kell dolgozni.

From Zakopane 2011

Hazafelé becéloztuk a nedeci várat. Már odafelé gyanús lett a helyzet: a vár melletti út visz tovább Nowy Targ felé és sehol sem láttunk útlezárásokra utaló táblát. Hogy is van ez?

From Zakopane 2011

De egyelőre a vár. Felmentünk, leparkoltunk. 4 zloty. Felsétáltunk, a parkoló szélén pénztár: múzeumi belépő ennyimegennyi.
– Téged érdekel a múzeum? – kérdeztem Nejt – Mert engem abszolút nem. Sétáljunk fel a várba, nézzük meg a panorámát, aztán kész.
Felsétáltunk. A bejáratnál derült ki, hogy az egész vár egy múzeum. Mehettünk vissza, le a parkolóba jegyet venni. Odalent derült ki, hogy nem szerénykedtek túlzottan, 12 zloty volt fejenként a belépő. Be is keményítettem, közöltem Nejjel, hogy ennyi pénzt nem vagyok hajlandó kiadni csak azért, hogy rozsdás, kicsorbult vasdarabokat, illetve ezeréves szövetdarabokat nézegessek, meg mindenféle statisztikai diagramokat.
Természetesen bementünk. Végül azt mondom, nem is lett volna annyira rossz, de pont előttünk ment be egy vezetett csoport, akik egész egyszerűen teljesen kitöltötték a pici vár összes belső termét.

From Zakopane 2011

From Zakopane 2011

Innen egy érdekes kisérletbe vágtunk bele. Elindultunk Debnó felé. Idefelé ugye a túloldalon ki volt táblázva, hogy az út lezárva, innen viszont semmi tábla. Nem is volt lezárás. Azaz valami idióta kretén egész egyszerűen kinthagyta Debnónál a terelést és lezárást jelző táblát, ezzel szivatva mindenkit, aki Nowy Targ felől Nedecre, illetve Szlovákiába szeretett volna utazni.

Ja, nem is mondtam. Ahogy kijöttünk a várból ezerrel ránk szakadt az eső. És ahogy haladtunk északra, úgy lett egyre vadabb. A Tátra el is tűnt az esőfelhőben, kis híján az út is. A meteorológia, fogalmazzunk úgy, kicsit alábecsülte a helyzetet. Nem lettem volna ma fent a hegyen.

From Zakopane 2011

Debnóban megkerestük a fatemplomot. A helybéliek szemmel láthatóan nem nagyon akarják, hogy a turisták sokat látogassák, mert ahhoz képest, amennyire el van dugva a tempom, olyannyira nincs kitáblázva az út. Néhány plusz ipszilonforduló a szakadó esőben, de aztán csak meglett. Aranyos egy templom, a mintákat közvetlenül a fafalra festették, a templomban pedig ott vannak az igazi, nagy templomok jellegzetességei (szószék, gyóntatópad), persze, a használhatatlanságig lekicsinyítve. Ami viszont nagyot ütött, az az orgonaimitáció: egy laptop méretű xilofonszerűség, de a felügyelő hölgy néhány mozdulattal az egész templomot betöltő orgonamuzsikát varázsolt elő belőle.

Innen haza, majd a szokásos sorminta: bolt, sör, keksz, blog, sör. Most már szívesen mennék étterembe is, de a gyomrom napról napra szarabb állapotban van, igazából már a keksz is komoly fájdalmakat okoz. A levegő is egyre hidegebb. Mivel a takarót a fejem felpolcolására használom, kénytelen vagyok az ágytakaró pokrócot használni, hogy reggelre ne fagyjak át. Nem mondom, hogy nem mennék már szívesen haza, ahol kényelem és a gyógyszerek várnak, de ekkora mázli, hogy pont itt vagyunk a Tátrában, pont jó szállásunk van és pont gyönyörű, verőfényes napok váltják egymást – ezer évben csak egyszer van.

2011.09.15
Giewont

Helyett haza. Nehéz erről beszélni. A Giewont eleve egy emblematikus szikla Zakopane mellett, szószerint zarándokhelynek számít a turisták körében. Szép is, kellemesen fárasztó is az útvonal, minden együtt van egy jó túrához. Nem véletlenül ezt hagytuk a végére.

Csak éppen voltak már jelek. Előző este elalvás előtt még ránéztem a meteorológiára – és már ekkor éreztem, hogy benne van a levegőben a reménykedés, hátha mégis vacak időt jelez. Aztán hatkor csörgött az óra, a sötétben egyből a Kindle-ért nyúltam, újabb ellenőrzés. Ekkor már tisztán érződött, hogy mind a ketten nagyon elégedettek lettünk volna, ha az időjárás dönt helyettünk. De nem, szikrázó napsütést jelzett egész napra. Magunknak kellett tisztáznunk az érzéseinket.
A fáradtság egyikünket sem zavarta. Oké, 900 méter szint – de ekkor már volt annyi rutinunk, hogy nem zavart a felfelé menet. Igazából motivációnk nem volt. Akárhogy is nézem, a Giewont-ról ugyanazt a panorámát láttuk volna, mint két nappal ezelőtt a Gáspár-csúcsról. Sőt, a Swinicáról gyakorlatilag lenéztem a Giewont-ra, hiszen az előbbi közel 300 méterrel magasabb. Ráadásul Gabi valószínűleg ide sem jött volna fel, mivel az utolsó 50 méter ugyanolyan kitett, láncos szakasz.
De a döntő érv a gyomorproblémám volt. Nagyon eldurvult a helyzet. Immár nem csak az állandó savmarás zavart, hanem a bármikor beinduló, intenzív hasmenés is. Így, hogy egy nappal korábban megyünk haza, egyfelől hamarabb jutok a gyógyszereimhez, másfelől nyugodt környezetben tudok lábadozni – és lesz némi esélye, hogy a szoboszlói bulira már gyógyultabb állapotban tudok elmenni.
Szóval, nem. Tudom, hogy akár már két hónap múlva is verni fogom a fejemet a falba, hogy ekkora ziccert hagytunk ki: ragyogó szeptemberi napsütés egész napra, itt lakunk gyakorlatilag a túraút bejáratánál, korai indulással a tömeget is be tudjuk előzni, mi kell még? De ez volt a racionális döntés. (Jelzem, később meg is erősíttettünk: fél tizenegykor volt egy jó nagy futásom a faházig. Ha elmegyünk túrázni, ekkor nagyjából a nyereg közelében lettünk volna, ahol megint semmi lehetőségem sem lett volna vécét találni.)

Így felkeltünk, reggeliztünk, aztán kényelmesen összepakoltunk. Utána besétáltunk a városba, beültünk egy kávéházba és nézegettük a kora reggeli városi nyüzsgést, ahogy mindenki készült a turisták fogadására. (A kávéházban még körbe is mostak.) A piacon megvettük az ajándékokat, vásároltunk egy szatyor sajtot, a maradék pénzen pedig sört. Fél tizenegykor értünk vissza, kicuccoltunk a kocsihoz, kicsekkoltam és indultunk is haza. Hogy mennyire kiszámíthatatlan a környéken az időjárás: a szlovák oldalon alig látszott a Tátra, akkora felhő telepedett rá.

Összességében úgy vélem, nagyon jó kirándulás volt. Ha nem is teljesítettük az összes túrát, de a zömét igen. Nej szépen jött mindenhová, és határozottan megkedvelte a magashegyi mászkálásokat. Az látszik, hogy a láncos terepre továbbra is egyedül fogok járni, de a Tátra messze nem csak ilyenekből áll.