Nyilván előfordul olyan, hogy egészséges ember agyában megbomlanak az idegpályák, szétcsúsznak a kapcsolódások és az illető megbolondul. Van ilyen, de szerencsére nem túl gyakran.
Sokkal gyakoribb a hétköznapokban, hogy nem történik szervi elváltozás, csak éppen az agy leengedi a függönyt. Ezt hívják beszűkült tudatállapotnak. Borzasztóan veszélyes. Az illető lehet bármilyen tisztafejű, értelmes ember, ha az agya az adott pillanatban – mely egész hosszú időtartam is lehet – csak annyit lát a világból, amennyit egy harckocsi vezetője a résnyi ablakon keresztül. Nem jutnak el hozzá a visszajelzések, nem érti, amit mondani akarnak neki, odabent – az egyébként jó képességű agya – üresen őröl. Mindannyian éltünk már át hasonlót: ilyen a végzetes szerelem, de ilyenek az öngyilkosság felé hajtó lelki bánatok is. A legkeményebb az egészben az, hogy mindenki tehetetlen: a beszűkülés jellegéből kifolyólag az illető nem veszi a jeleket, akármilyen erősen is küldik felé.
Egyetlen módon lehet védekezni ellene. Amikor az ember még egészséges, jelzéseket kell elhelyezni. (Igen, mint Zaphood Beeblerox.) Ismerni kell a jelenséget, tudni róla, felismerni, hogy amikor a környezetünk veszettül erőlködik, akkor – dacára annak, hogy úgy érezzük, minden rendben van – valószínűleg nem, sőt, valószínűleg éppen be vagyunk szűkülve. És ilyenkor erőszakosan nyitni kell. Nálam az vált be, hogy hasonló esetben csináltam valami egetverő marhaságot. Például leutaztam egy haverommal Pécsre, megkeresni a lakótelepen egy illegális jósnőt. Vagy csak úgy nekiindultam egyedül, autóstoppal az országnak. Szinte mindegy is, hogy mi, a lényeg, hogy változzon meg a környezet, a társaság, érjenek új hatások. Aztán egyszercsak kinyílik a rés és az ember nem is érti, hogyan gondolkozhatott úgy, ahogy korábban.
Ja, és a legfontosabb: legyen egyáltalán valamilyen társaság. Amelyik figyel ránk. Ha valaki visszavonultan él, nem fog kapni visszajelzést. Nem lesz kitől.
Recent Comments