Oké, elismerem, néha szoktam túlozni ezen a blogon. De amit a napokban láttam, az pont így történt meg, semmi szépítés, semmi dramaturgia nincs benne.

Álmos tavaszi délután volt, mentünk volna koncertre. Nej az emeleten zuhanyzott, én pedig a nappaliban, az olvasófotelemben futottam át az internetes olvasnivalóimat, netbookkal a térdemen. Picúr a kanapén hevert, lustán elterülve a bolyhos pléden.
Aztán rákattintottam egy videoklippre a Youtube-on. Radiohead, de nem annyira sírós, mint a régi számaik, van benne egy kemény, majdnem iparizene jellegű kattogás.

A macska egy ideig nézett, majd négykézlábra állt – és elkezdett táncolni. Ütemesen – méghozzá pontosan a dal ütemére – nekiállt taposni a kanapét, miközben körbe-körbe sétált rajta. Azzal a mindig komoly macskapofájával. Mint aki a világ legfontosabb dolgával foglalkozik éppen.
Aztán elhalt a zene, olyan 10 másodpercig még vitte a lendület, majd visszagubózott a pokrócba. Elégedetten.