Azok a szürke hétköznapok
Itt ragadom meg az alkalmat és tájékoztatok mindenkit, aki olvassa ezt a blogot és határidőre vár tőlem valamit, hogy… baj van. Rátaláltam erre a blogra és képtelen vagyok felállni a számítógép mellől. Tegnap is reggel akartam elmenni bringázni, ehelyett délután négy lett belőle. Mondanom sem kell, a kertimunka is vasárnapra maradt. És mindez akkor, amikor már nagyon kezdett zavarni, hogy sokat vagyok a monitor előtt.
Az internet veszélyes hely.
A kapitalizmus általános válságának közepén, amikor az országunk nemcsak a kapitalizmusba sodródott bele, hanem a válságba is keményen… amikor a kikászálódás – és némi pátosszal az ország sorsa is – pillanatnyi nüanszokon múlik… akkor a kapitalista válságot menedzselő párt ország-világ előtt elénekli az Internacionálét.
Szép volt, elvtársak.
-5%.
És olaj a tűzre.
Vagy enélkül nem lett volna sportértéke a rendrakásnak? Ennyire szeretjük a kihívásokat?
Habár én kaptam fiatalkoromban mindenféle vegyészkiképzést – még kommandósat is – de azért ettől az anyagtól megborzongtam. Pedig elég jól bírom mind a büdös, mind a maró, mind a büdös-és-maró löttyöket.
No, ez egy lemosó permethez való anyag. Bio, meg természetes, meg lebomló – tehát ilyen szempontból mindenképpen természetbarátabb, mint bármilyen szintetikus vegyszer… de ha én lennék a Természet, akkor egyáltalán nem tekinteném baráti lépésnek, ha ilyen trutymót spriccolnának rám.
De sok választásom nem volt. A monilia és a levéltetű ellen harcolni kell, a levéltetvek tavaly még a sapkám csúcsát is lerágták, a monilia meg elvitte az egyik meggyfát… ezekkel nem lehet viccelni. A leanderekből szinte csak a törzsük maradt meg.
Naná, vasárnap, ilyenkor gazdabolt már nincs nyitva – miért is lenne, ugyan, ki a fene szöszmötöl már ilyen szép tavaszi napon a kertjében vasárnap – maradt a Bricostore. Ott viszont csak a subjectben említett mészkénlé volt, a Tiosol-tól. (Na, ha van hely, ahol nem dolgoznék, ez dobogós lenne. Fordítsuk csak le magyarra a nevét: ‘mindenféle kénes oldatok’. Egészségetekre.)
Hozzáteszem, baromira utálok permetezni. Úrkúton még ilyen klasszikus réztartályos hátipermetezőm volt. (Apóstól örököltem.) Egyszer használtam.
Na, az is nagy kaland volt.
Kaptam valami extra erős gyomirtószert. (Amilyen gazos volt az udvar, kellett is rá.)
– Józsikám, ez ki fog söpörni mindent a kertedből! – kapacitált apósom – Mi a vasútnál ezt használjuk a sinek mellett, nincs is ott soha semmilyen gaz. De nagyon vigyázz, a bőrödre ne kerüljön, mert a csontodig bemar.
Így is álltam hozzá, megkevertem a tartályban a cuccot, felvettem egy kidobásra itélt melegítőt, sapka, napszemüveg… aztán hadd szóljon. Éreztem, hogy hideg a hátam… de azt hittem, csak a fémtartály. Hát, nem. Ahogy a műanyagcső becsatlakozott a tartályba, ott eresztett a tömítés, és amint nyomtam kifelé a permetlét, az úgy spriccelt bele hátul a nadrágomba is. Egy idő után rájöttem, mi történik, de szerencsére nem vagyok pánikolós alkat. Gondoltam, ha ez az anyag annyira veszélyesen marna, akkor már csak megéreztem volna, szóval végigpermeteztem így az udvart.
Csak a végén jöttem zavarba. Addigra már permetlében tocsogtam, de totálisan. A melegítő felsőm, az alsóm, alatta a lengemagyar, a zoknim, a cipőm… gyakorlatilag mintha ruhástól fürödtem volna a Balcsiban. Így biztosan nem mehetek be a házba – gondoltam – a garázs meg nem volt nyitva. A vége az lett, hogy ledobtam magamról mindent és pucéran sétáltam előre, bízva abban, hogy senki nem jár éppen az utcában. Nem járt.
Többet elő sem vettem. Mármint a permetezőt.
Itt, Pesten már egy kicsi, kezelhető, ötliteres műanyag permetezőm van. Időnként még ez is sok.
Délután bekevertem a koktélt a permetezőbe, felpumpáltam… és eldurrant a pisztoly csatlakozója, lerepült a fej. Rávetődtem, a kilövő vízsugár ellenére visszagyömöszöltem… és csak ekkor néztem körbe, mi is történt. Rólam vastagon csorgott a halványbarna, irgalmatlan büdös folyadék. De nem csak rólam: beterítette a házfalat, a földet, a füvet, a fenyőket… de leginkább engem. Mint a híg fos. Nem is csodálom bakker, hogy ilyen hatásos a szer: ha én levéltetű lennék és ezzel borítanának nyakon, sértődésemben a világból is kivándorolnék.
Ennek ellenére végigmentem minden növényen. A kritikus állapotúakon kétszer is. Később megtaláltam a szórakozást is a szituációban: figyeltem a kirándulók arcát. Ugye kijöttek ide a városszéli parkerdőbe egy kis friss levegőt szívni… aztán beletüdőztek egyet ebbe a kénhidrogénes, merkaptános ájerbe. Csak úgy néztek körbe, zavartan. Időnként meg egymásra.
Még a kölykök voltak a legőszintébbek:
– Apu, itt szarszag van!
– Ne foglalkozz vele fiam, biztos a tóból jön.
Aha – bólogattam és csak nyomtam tovább a gombot.
Végül csak körbeértem. Kimostam, elpakoltam az eszcájgot. Felsétáltam az emeletre. Lányom éppen a macskák seggét szagolgatta, vajon melyik szart be.
– Befejeztem a permetezést – közöltem Nejjel.
– Ügyes vagy – reagálta le, oda sem figyelve.
– Hallod, ez egy elég durva anyag volt.
Az orra itt kapta meg az első ütést.
– Te vagy ilyen büdös?
– Nem, hanem a permetlé – kértem ki sértődötten.
– Ja, akkor ne is vizsgáljam a macskákat? – csapott a fejére a nagylány.
– Hát, ne – vigyorogtam vissza, miközben ledobtam magamról a melegítőt.
– Ezt itt akarod tárolni? – akadt ki Nej.
– Csak addig, amíg fel nem hajtod a másik melegítőm szárát.
– De ez itt fog bűzölögni addig!
– Most mondd, hogy nincs tehetségem a motiváláshoz.
A végét nem hallottam, mert gyorsan bevettem magam a fürdőszobába.
És most már késő délután van, a nap már elbújt az erdő mögött, de azért még átsüt a fák között. Vasárnap délutáni csend van. A kertibútorok kikerültek a teraszra, lehet élvezni a tavaszt, a friss levegőt.
Pontosabban, lehetne.
Tényleg kiváncsi vagyok, ez a természetbarát anyag mennyi idő után bomlik le.
Mármint ki kellett menni végre kerékpározni. Szezonnyitó túrának most teljesen rendhagyó módon nem valamilyen dunaparti célpontot választottam, hanem elmentem a dimbek-dombok hazájába. (Egyfelől a rakpartot széttúrták, az Északi Vasúti összekötő híd meg még mindig le van zárva, így a Duna-part kiesik. Másfelől mostanában egész használható a térdem és boldog örömmel kezdtem bele ismét az emelkedők lealázásába.)
Sajnálatos módon dombokért elég messzire kell mennem. (A Ferihegy… hát maximum annyira hegy, mint amennyire Feri.) A talaj csak úgy Cinkota környékén kezd igazából meggyűrődni, viszont utána sokáig nem is talál magához. Ebből következett az az útvonal, melyet itt oldalt a térkép is mutat: Bélatelep – Rákoskeresztúr – Cinkota – Nagynetegyele – Rákoscsaba – Ecser – Vecsés – Gyál – Pestimre. (Zölddel firkáltam bele. Ahol a térkép nem mutat utat, az nem azt jelenti, hogy átvágtam a szántóföldeken az outival – sokkal inkább azt, hogy a googlemaps kissé elavult.)
Végül 49 kilométer lett, két és fél óra alatt. Ebből két óra volt a tiszta menetidő (két helyen álltam meg pihenni), így 24 káemhá lett az átlag. Ilyen terepen ez nagyon jó.
Élmények:
Durván tízévente fordul elő, hogy bemutatkozáskor valaki érdeklődve visszakérdez:
– Érdekes név. Nem tudja, merrefelé lehet az a Petrény nevű település?
Nem kellene, hogy az ilyesmi beleragadjon az ember gondolkodásába, de mivel az egyik ilyen kérdés egyetemi vizsgán volt mentőkérdés (átmentem:) – így gondoltam, már csak annyival is tartozom a tanárnak, hogy utánanézek a valódi válasznak.
Semmi. Ezzel a szóval tudnám összefoglalni az akkori – azaz jó 20-25 évvel ezelőtti – kutakodásaimat. Magyarországon nincs ilyen nevű település.
Bezzeg most, az internet korában kábé öt percre volt szükségem – és megkaptam egyből minden információt.
Az első találat az Erdély Története című könyvből van, annak is a glosszáriumából. Azt írja, hogy létezik ugyan Petrény nevű község, de ezt arrafelé inkább Petreni-nek nevezik. (Legkorábbi okleveles előfordulás: 1425.) A következő találat a Wikipedia-ból jött, méghozzá nagyon durván: 4 különböző Petreni nevű települést is kaptam, három Romániában, egy Moldovában található. Innentől két szálon is elindultam: nekiálltam térképen megkeresni a legvalószínűbb települést. Érdekes volt. A maps.google.com nem ismerte a Petreni nevet, ezzel szemben egy weblapra beágyazott verziója meg igen. Amint viszont azt írtam be, hogy Petrény, egyből kidobott egy megoldást. A kettő szemmel láthatóan nem ugyanaz a település, egyik Hargita megyében van, a másik pedig Hunyad megyében. És akkor nem beszéltünk még a Fehér megyeiről, mely nem szerepel a Google térképein.
No. Ahhoz képest, hogy korábban egy falu sem volt, most csak győzzek válogatni. Azt mindenesetre valószínűsíteni lehet, hogy erdélyi falvakról lesz szó, hiszen Moldova azért jócskán arrébb van. Az, hogy a környék akkoriban magyar volt, vagy román, az így utólag már elég necces – nem csak a korabeli nemzetiségi térkép alapján, hanem már csak a fogalmak zavarossága miatt is. De ha még egyértelmű is lenne… azért gondoljunk bele, mennyi is ennek a jelentősége? Annak a bizonyos ősnek nyilván volt felesége, lettek gyerekei. A fiúk vitték tovább a nevet, jöttek generációk generációk után. Kevés olyan hely van, mint a világnak ezen szeglete, ahol ekkora a népkeveredés. Ha már csak a saját anyai ágamra nézek vissza, például sváb ősök is látszódnak.
Így mindösszesen annyit lehet biztonsággal kijelenteni, hogy egy a többszáz ősöm közül erdélyi faluban született. A többszáz-1 meg a jó ég tudja, hol. De a családnév attól az egy vándor lélektől ered.
Recent Comments