Month: February 2009

Az Octavia százzal megy.

Ez a könyv jutott eszembe. Természetesen megint a vecsési elkerülőn, ahol egy Octavia beállt százzal a belső sávba és az istennek sem akart kimenni.

Pedig micsoda különbség! Ez egy modern Octavia volt, melynél a 100 éppenhogy cammogás volt. Bezzeg a fentebb említett könyvben…!

A konkrét könyvet Rudo Moric írta, 1965-ben jelent meg. Általános iskolánkban bátran mondhatom, a legnépszerűbb könyv volt a könyvtárban. Nem is lehetett kikölcsönözni, a kézikönyvek polcára tette Kissné. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy csak a könyvtárban lehetett olvasni. Volna. De mindig foglalt volt.
Én – a 9-10 évesek makacs öntudatával – már akkor is nehezen viseltem, ha eltiltottak egy könyvtől, ezt az állapotot sem tűrtem sokáig. Egyik délután kiböjtöltem, míg valaki lerakta, gyorsan begyűrtem a mackófelsőm alá, aztán hazavittem. Kézikönyv. A f@szom. Otthon kényelmesen kiolvastam, másnap pedig visszacsempésztem. (1)

Valószínűleg akkor kezdett furcsán méregetni a könyvtárosnő. Értelmes, kedves, gömbölyded, középkorú nő volt, valószínűleg tetszhetett is neki, hogy annyi időt töltök a könyvtárban. Félénk, duci kölyök voltam, a könyvek jobban megértettek, mint az osztálytársaim. Ha lehetett volna a könyvtárban enni, valószínűleg nem is a második, hanem az első otthonom lett volna.
Aztán Kissné egy idő után elkezdett gyanakodni. Valószínűleg eleinte alábecsülte a könyvek iránti vonzalmamat. Az első határozott jelet akkor kapta, amikor megpróbáltam kimasírozni a könyvtár ajtaján, a mackófelsőm alatt egy tízkilós, A4-es méretű dinoszaurusz albummal. Bármennyire kövér is voltam, azért ez a szekérderék méretű kézikönyv igencsak szögletessé tette az alapvetően gömbölyded formáimat. Lélekjelenlétem azért már akkor is volt, ebből a vesztett helyzetből tudtam meggyőzni a nőt, hogy nyugodtan adja csak ide a könyvet (egy kézikönyvet!), ma már úgyse kell senkinek, holnap reggel meg hozom. (Hülye vagy fiam, ez majdnem 300 oldal. És?) Természetesen bőven kiolvastam, még enni is volt időm. Olvasás közben. Egyébként is, faltam a könyveket. A Nagy Indián könyvet például egy nap alatt olvastam ki. Vasárnap reggel lefeküdtem nagyanyámnál a cserépkályha mellé a padlóra, estére ki is volt végezve az öt kötet.

Persze nem volt mindig ilyen felhőtlen a viszonyunk a könyvtárral. Én általában mindig kivettem a maximális öt könyvet. Kétnaponként. Ebből őrült keveredések alakultak ki, szerintem Kissné csak velem bőven többet adminisztrált, mint az összes többi diákkal együttvéve. Aztán egyik év végén el is kefélhettük a dolgot, nálam maradt néhány könyv. Engem nem zavart, gondoltam, majd évzáró után visszaviszem. A tanári kar máshogy gondolta.
Évzáró ünnepély, mindenki ott feszített a kisdobos egyenruhában (sötétkék rövidnadrág, fehér ing, égszínkék nyakkendő). Körben a szülők, izgatottan topogtak, vajon kinek a gyerekét fogják név szerint is felolvasni.
Hát, engem felolvastak. Közölték, hogy Petrényi József pajtásnak nem adják ki a bizonyítványát, mert bűnös könyvtartozása van.
Végülis, minden tapasztalat hasznosítható valamire. Én például ennek révén el tudom most árulni neked, hogy nem kellemes, ha felbőszült szülők fülénél vonszolva húzzák maguk mögött a porban nagyreményű csemetéjüket a többszáz méterre lévő iskolától hazáig.
És ebben nem csak a fülhúzás volt fájdalmas, hanem az is, hogy mennyire lebecsültek. Ha én tényleg el akarok lopni egy könyvet, akkor beteszem az univerzális mackófelsőm alá és úgy viszem haza. Könyvet lopni… olvasójeggyel? Hát ennyire hülyének néztem én ki?

Aztán egyszer tényleg nagyon berágott a könyvtárosnő. Én sem értem, hogyan történhetett, de az egyik könyv nagyon elkallódott. Ráadásul kéziköny volt. (Meséltem már a mackófelsőmről?) Természetesen beismertem, hogy én voltam, szemlesütve tűrtem a szidást is – szarul éreztem magam. Ha legalább valami jó könyv lett volna. És tényleg fogalmam sem volt, hova tünhetett. Egy biztos pontom volt, tuti, hogy nem az öcsém nyúlta le. Végül Kissné közölte, hogy vagy beviszem az árát, vagy viszek helyette egy másik könyvet. Nyilván nem volt annyi pénzem, a szülőket nem volt kedvem bevonni a tranzakcióba… így éjszakára magamhoz vettem a kedvenc könyvemet, reggel még utoljára megsimogattam – aztán bevittem a könyvtárba.
– Itt van – tettem le az asztalra. Komjáthy Györgytől volt a Mondák Könyve.
Kissné megsejtett valamit.
– Biztosan itt akarod hagyni?
Bólintottam. Beszélni nem akartam, mert egy tízévesnek már van önérzete.
Szórakozottan lapozgatta.
– Még nem is láttam ezt a könyvet. Kiolvastad már?
Bólintottam. Persze. Előző éjszaka is.
– Biztos, hogy nem akarod inkább kifizetni a másikat?
Fejcsóva.
– A szüleid tudnak róla?
Bólintás. Talán túl gyors is.
Tovább lapozgatta a könyvet.
– Na, jó – döntött – fogd a könyvedet és vidd haza. Most megúsztad. Ezt a könyvet pedig megrendeljük a könyvtárnak.
Én pedig boldogan vittem haza a könyvemet. Azt a könyvet, mely még annak ellenére is a kedvencem volt, hogy abból gyakoroltattak a szüleim szépírni.

Szerettem Kissnét.

De a boldog évek hamar elmúltak. Felsősként átkerültünk a nagy iskolába. (Alsósként aranyéletünk volt. Nem a főépületben, hanem az attól párszáz méterre lévő másik iskolai telephelyen volt az osztályunk. Igen, csak a mi osztályunk. Itt volt a menza, a könyvtár, egy hatalmas udvar – és egy, azaz egy darab osztályterem. Ide voltunk száműzve. Semmilyen iskolai szabály nem vonatkozott ránk. Ott tölthettem az egész napomat a könyvtár és a menza között.)
De nemcsak én kerültem távolabb a könyvtártól, Kissné is elment. Emellett pedig keserűen ébredtem rá, hogy 12 éves koromra kiolvastam a 2000 kötetes iskolai könyvtárat.

(1)
Nem akármilyen könyv volt ám ez a Skoda Octaviás. Úgy nagyjából a hetvenes évek közepe lehetett, amikor olvastam. Ekkor ugyan még bóklásztak Skoda Octaviák az utakon, de már csak úgy hívtuk őket, hogy régi Skoda. A Skoda család sztárja az 1000 MB volt. (De szép autó is volt az.) Később jött csak az új Skoda, az S100-as. Hát, arról inkább nem beszélnék. Talán a Rapid…

Na, mindegy, ott járunk, hogy szocialista mesekönyv a Skoda Octaviáról.

Van egy apuka, annak egy fiacskája. Az apukának Skoda Octaviája van – és emiatt csúfolják a gyerekét. A gyerek egy ideig tűri, aztán egyszer csak elönti a méreg és odavágja a többieknek, hogy vegyék tudomásul, az ő Octaviájuk százzal megy. Na, ez volt az olaj a tűzre. Onnantól mindenki rászáll a srácra, szanaszét szivatják. Méghogy százzal? Egy Octavia? (Szeretnélek emlékeztetni, hogy ez egy 1965-ös könyv.)
Aztán egyszer úgy alakul, hogy valakiknek nagyon gyorsan el kell jutniuk valahová, de nem volt kéznél semmilyen jármű, csak az Octavia. Jóindulatú, jámbor apuka beült, fiacskája, meg annak a legkeményebb ellenségei szintén beültek. A heccelődésből a jóindulatú apuka megsejti, mi rejlik a fia addig érthetetlen kiközösítése mögött, aztán pusztán apai szeretetből kinyomja a gázpedált az első lökhárítóig. Az Octavia lejtön lefelé hátszéllel vadul eléri a 100,01 kmh sebességet.
Minden jó, ha jó a vége. Fuss el véle.